Vári Éva ma ünnepli születésnapját, az Isten éltesse (nekünk) idén is, és még soká. Sokszor gondolunk arra, meg kéne írni a Karrier-dal 2.0-át, mert öt évvel bővebb már Vári Éva-tudásunk. Isteni alcímek vannak a fejünkben: Elszalasztott szerepeim.....Amit tudni akartál a színházról, de sosem merted megkérdezni.... Na, és ők az én kollégáim.......Hála, mint olyan, ebben szakmában nincs…. Ha rászánnánk magunkat, a Vári-stílus révén, no meg tartalmánál fogva Jászai Mari Naplója komoly versenytársat kapna.  

Velünk született altruizmusunkat a színházi büfékben felváltja a lendületes egoizmus, csillanásnyi hedonizmussal: rozé, perec, koktél, sós mandula, gesztenyeszív, kerül, amibe kerül. (És kerül. Egyszer kiszámoltuk, hogy egyik kedvenc színházunk vörösbor inkluzíve perec egységárai négy személyre havi ruházkodási költségünket vitte – volna - el.) Bármely Molnár Piroskás vonatkozás esetén természetesen kis Hungária Extra dry. Következő életünkben pihenésképp színházi függönyrojt szeretnénk lenni, esetleg büfés. Évezredes gasztronómiai tapasztalatainkat osztjuk meg igen kedves olvasóinkkal, nem titkolva el a nemzeti trikolórban pompázó zselatinos izével kapcsolatos esztétikai kifogásainkat, a zalaegerszegi koktélkultúra feletti ámulatunkat, nota bene Spinozás vagy Gólemes kulináris kalandozásainkat. 

Színházba járni drága mulatság. Főleg, ha az este végére kiderül, hogy csak borsos árú időtöltést finanszíroztunk, ám nem kaptunk sömmitlen sömmit. Olyan, hogy „olcsó színház” 2024-ben már nincs, kivéve, ha a Nemzeti Színházba járunk, de ott meg mostanság vagy nincs mit nézni, vagy belénk fagy a sajtosroló valami fesztiválhumbugtól. Tisztelet a kivételnek.

Prémium élmény, amikor már megérkezni is jó az előadás előtt. Amikor a színházi pultosok ránk mosolyognak, van egy barátságos gesztusuk, átsegítenek az „izé vagyok, a jegyér’ jöttem” bénaságán. A büfé alaphely. Ott eszünk, iszunk, készülünk, izgulunk, sminket igazítunk, és csak azért is veszünk sós karamellás sajttortát, pedig már több órája spártai diétát folytattunk és nyerésre álltunk.

Tudjuk, hogy a színházművészet háza táján fontosabb kérdések is vannak, mint a színházi-büfék állapota. Mégis, ezzel a gyakorlati bédekerrel kívánunk hozzájárulni ahhoz, hogy jobban érezze magát a színház másik fele: a néző.

Útmutatónk alapján nem érdemes színházat választani, nem lehet belőle megtudni, hol uralkodik Thália, hol a fakadásig dotált tündöklő középszer, de azt, hogy hol néznek ránk úgy, mint a döglött patkányra még ezer forintos langyos kóla vásárlása után is, vagy hol mosolyodik el a büfés egy Csehov idézetre, azt igen.

Nem titkoljuk el, hogy elveink is vannak, több színházba úgy megyünk, hogy a kulacsban ásványvíz, ridikülben mogyi, konyakmeggy, bocicukor van, mert a Gracchusok esküje kutyaf…üle volt  ahhoz  képest, mikor eldöntöttük, ebben a bótban öt forintot nem hagyunk, olyanok a körülmények. Első blikkre sohasem teszünk ilyet, mindig fogyasztási tapasztalat áll a verdikt mögött.

És akkor nézzük a „versenyzőket:

(6SZÍN - Megáll az FM: Falusi Mariann legújabb koncertje – 2024. július 16.)

Falusi Mariannt hallgatva egy angol kifejezés tolul az elmébe: become (of somebody). Talán nem is ér lefordítani, nem adja vissza, amit eredetileg magában foglal. Az énekesnő – aki nem mellesleg maga jelentette be a hetekben, hogy a törvény betűje szerint nyugdíjas - egy (magyar) ikon. Persze onnan nézve, hogy a néző mennyire találja megnyerőnek a személyiségét, vagy őt kedvesnek. Rám hatott estjének könnyes-mosolyos varázsa, energiája. (A hangjának nem kellett, az negyven éve bizonyít minden rádiófrekvencián.) Egészen addig jutottam, hogy pályáját – másként, de - Koncz Zsuzsáéval hasonlatosnak lássam. Egy erős személyiség, mindig sarkos vélemény, szakadatlan önazonosság, és a pályájából adódó ésszerű nyíltság mellett is érezhető (mély) titkok. És még valami. A jókedv, humor mögül kandikáló szomorúság és sebezhetőség, ami tanúsítja, hogy a Falusi Marianná válni címkét nem adták ingyen.      

Szerencsések vagyunk, volt miért és hová színházba járni: a Stúdió K-ba, különösen a Prudenciáért, Takács Katiért is Budaörsre, Ecsedi Erzsébetért Zalaegerszegre és a 6színbe, Schilling CEU-s elképesztésére, a biztosan erős Katonába, a saját jogon szerethető és nagyon jó színházat művelő Radnótiba, a néha villantó Vígbe, a szívünknek ugyan kedves, ám eklektikus Örkénybe, az Apertúrához, a Momentánhoz, az RS9-be, a Spinozába, a Karsai-féle beavatószínházba és az OPI-ba… Szóval volt dolgunk.

És akkor még  pénztárcánk tiltakozása ellenére Kaposvárra is elmentünk három nap-öt előadás istenkísértésre, végigtomboltuk a Csinibabát, végigtoltuk a RING-et a MÜPÁ-ban. Biztosak vagyunk a fentiek ellenére is, hogy átmeneti időket élünk, nehéz a színészeknek, nehéz a függetleneknek, gyalulódnak le a műhelyek, tűnnek el művészszínházak, ellenben tündököl kis-és nagyszínpadon egyaránt a középszer. A slimfit zakóba töltött, irritatív, önjelölt színházcsinálók közepesnél is gyengébb handabandázásait hallgatjuk, miközben pökhendi, a színházcsinálás víziójával véletlenül sem vádolható „producerekkel” sámfázzák ki a színidirektori irodákat, meg a színházi páholyokat is. Kár, hogy csak a ruhák csillognak, a színészek szeme nem.

Maradt a pandémia után újjáéledő szokásunk, az itthoni pénzhiányos kétségbeesés miatt gyöngére sikerült pár produkció helyett, inkább egy-két nagyvilágit nézünk. (A tavalyi évadban nem vitásan Kenneth Branagh Lear előadása volt a király.) 

Továbbra is erősen szubjektív döntés, hogy mit nézünk, mit nem. Végképp nem egy-egy színház, hanem az egyre fogyatkozó számú, igazán kedves színész, aki csábít, 12-18 ezer forintos jegyárak mellett kísérletezünk. (Dünnyögjük, hogy tavaly még 8-12 ezer közé esett a jegyárak zöme. ) A restancia paradoxona: minél többször vagyunk színházban, annál többet mulasztunk. Nem adjuk fel, mi vagyunk a színház fele: a közönség