Bisson: Az államtitkár úr (Pesti Színház)
Régi frakkok, mai mechanizmusok
(Alexandre Bisson: Az államtitkár úr című darabja a Pesti Színházban - 2026. május 19-i előadás)
A Vígszínház saját múltjának egyik legnagyobb trükkjét húzta elő a cilinderből: nem múzeumot nyitott, hanem tükröt tartott. Alexandre Bisson Az államtitkár úr című bohózata ugyanis – minden historizáló csipkézete, bajusza és boulevard-komikája ellenére – nem poros relikvia, meglepően eleven politikai természetrajz. A százharminc éves darab nem azért érdekes, mert valaha nagy siker volt a Víg nyitórepertoárján,inkább mert pontosan beszél arról a társadalmi mechanizmusról, amelyben a kapcsolati tőke fontosabb a teljesítménynél, a lojalitás fontosabb a kompetenciánál, és a hatalom erotikus mellékáramai ugyanúgy működtetik a rendszert, mint a hivatalos szabályzatok.
David Seidler: A király beszéde (Pécsi Nemzeti Színház)
Mintha
(Pécsi Nemzeti Színház - David Seidler: A király beszéde – 2026. május 14-i előadás)
Iza: A Pécsi Nemzeti Színház műsorpolitikája olyan, mint egy vidéki szabóé: ritkán kockáztat. Így David Seidler darabjának bemutatása sem forradalmi színházi esemény. De ha már láttuk a színház művészeti vezetője és produkciós vezetője rendezői kézjegyét, nem hagytuk ki az alkalmat, hogy egy, az igazgató, Lipics Zsolt által rendezett előadást is megnézzünk a budapesti Nemzeti Színházban, ha már éppen erre esett a választása a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete által tavaly meghirdetett VISzEM elnevezésű programnak.
Éva: A király beszéde elvileg hálás színházi zsáner, elegáns kommersz, amelyről tisztességes estéken bármely (vár)megyeszékhelyen elégedett polgár jő ki. Be van járatva, you know. Hogy ehhez képest ez a színre állítás kilúgozott rendezéssel ajándékozta meg a nagyérdeműt, az nem a néző sara. A dadogásból nem lesz dráma, a királyságból nem lesz tét, a terápiából nem lesz párbaj. Pedig ebben az anyagban ott lenne a csodálatos színészi papedli, melyet a harmadfű csikó Takaró Kristóf és a teatralitással zsigerileg megáldott Götz Attila könnyedén abszolválna. Ehelyett Lipics Zsolt lassító rendezése csikorgatja a szenvedélymentes két felvonást. Most épp a (Nemzeti) Nemzeti Színház hímzett függönye előtt.
William Shakespeare: Julius Caesar (Budaörsi Latinovits Színház)
A köztársaság halála Budaörsön
(Budaörsi Latinovits Színház - Shakespeare: Julius Ceasar - 2026. április 25-i előadás
Shakespeare Julius Caesarja azok közé a darabok közé tartozik, amelyeket minden korszak magáról olvas, aztán megsértődik az eredményen, hisz nem Caesarról szól elsősorban, hanem a hatalom természetéről, a politikai erkölcs öncsalásáról, a tömeg befolyásolhatóságáról, és arról a régi emberi szokásról, hogy a politikai gyilkosságot rögtön elvnek nevezzük, ha jól sikerül. A Budaörsi Latinovits Színházban Alföldi Róbert olyan előadást rendezett a történetből, amelyet ma Magyarországon nem lehet ártatlanul színpadra állítani. A kérdés csak az: tud-e többet, mint aktuálpolitikai reflex lenni?
Tony Kushner Angyalok Amerikában – Második rész: Peresztrojka (Radnóti Színház)
Az angyal leszáll….
(Radnóti Színház - Tony Kushner: Angyalok Amerikában - Második rész: Peresztrojka - 2026. május 7-i előadás)
Van az a pillanat, amikor belépsz a színházba, és már az előcsarnokban érzed: ma este nem szórakozni jöttél. Nem is művelődni. Hanem – ahogy a jobb fajta amerikai dráma azt időről időre kikényszeríti – egy jó kis erkölcsi vérvételre. Tony Kushner Angyalok Amerikában – Második rész: Peresztrojka című monstruma eleve nem az a darab, amelyre az ember „beül”. Erre a darabra az ember – ha van esze – felkészül, ha nincs, akkor három és fél óra múlva úgy távozik, mintha egyszerre olvasott volna politikai filozófiát, gyászjelentést, meleg coming out-naplót és a Jelenések könyvének egy Broadway-változatát. Nagy Péter István rendezése nem akarja megszelídíteni Kushnert, mert ez annyi volna, mint Roy Cohnt illemtanárhoz küldeni. Hagyja, hogy a szöveg dolgozzon, a testek ütközzenek, a LED-falak villogjanak, a történelem pedig – mint valami rosszul szigetelt New York-i radiátor – folyamatosan sisteregjen a háttérben. És ez, nagyon működik.
Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború (Örkény Színház)
A trójaiaknak ezúttal sem sikerült.....de a nézőnek sem
(Örkény Színház - Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború – 2026. május 5-i előadás)
Az ember belép az Örkénybe – ahol szép lassan, de biztosan kopik az eddigi címke, vagyis a Budapest egyik legbiztonságosabb kulturális óvóhelye besorolás –, helyet foglal, és a cím láttán, hogy Trójában nem lesz háború, még akár reménykedni is kezd. Nem a trójaiakban. Mert háború természetesen lesz, a görög mitológiát még nem sikerült felülírni, bár kortárs rendezők időről időre tesznek rá becsületes, olykor költséges kísérleteket. A színházban. Ám most kissé billegő színházi estét kap.
Egy színésznő, aki „lett”… (Pályaköszöntő Nagy Mari 65. születésnapjára)
A színházban vannak karrierek, amelyeket kineveznek, és vannak pályák, amelyek egyszerűen megtörténnek. Nagy Marié az utóbbiak közül való. Nem felépített színésznő, nem a kulturális adminisztráció gondosan öntözött muskátlija, hanem ösztönös természeti jelenség: olyan, mint azok a régi fák, amelyek ferdén nőnek, csomósak, nem szabályosak, de a viharokat túlélik.
Thornton Wilder: A mi kis városunk (Nemzeti Színház)
Grover’s Corners a Salgótarjáni útról nézve
(Nemzeti Színház - Thornton Wilder:A mi kis városunk – 2026. április 17-i előadás)
Wilder drámája olyan mű, amelyet a néző rendre alábecsül. Azt hiszi kedves amerikai vidéki történet ez, benne csipetnyi nosztalgia, kevés cselekmény, sok életbölcsesség. Mire észbe kap, a torkában dobog a szíve, hisz Wilder – akár egy jó zsebmetsző – már kifosztotta az érzelmi önvédelmét. A darab véletlenül sem a kisvárosról szól, hanem arról, hogy észrevesszük-e saját életünkben az életet, mielőtt azt elveszítjük. A Nemzeti Színház tavaszi bemutatója ezt a kérdést nemcsak fölteszi, hanem makacsul ott is hagyja a néző agyában.
EgyÉletem - Csákányi Eszter stand up estje
Non-prímadonna
(Tasnádi István: EgyÉletem – Csákányi Eszter stand-up estje)
Csákányi Eszter pályája nem a primadonnák megszokott, bársonnyal kibélelt diadalmenete. Inkább afféle makacs kitérőkkel tarkított kerülőút, amelyen a hősnő – mert, hogy az – rendre olyan nőalakokba botlott, akik nem kérnek bocsánatot a létezésükért. Ehhez a műfajhoz nem elég a tehetség: kell hozzá önirónia, szikár fegyelem és az a bizonyos, kellemetlenül pontos önismeret. Csákányi mindezt régóta birtokolja. És most: egy rászabott főszerep. Bár a helyzet pikantériája, hogy a darab címszereplője is Csákányi Eszter. Egy túlzó, szertelen, féktelen nőalak – vagyis egy gondosan felépített, színpadra emelt önarckép áll előttünk. A produkció legfőbb kérdése nem az, hogy hiteles-e, hanem az: mennyire meri komolyan venni önmagát. Meri.
