A világot jelentő pénz

(Radnóti Színház – Osztrovszkij: A művésznő és rajongói - 2018. október 20.-i előadás)

„... és elrepült a nyár
Mégis egy színésznő új csodákra vár
Mint az ujja: sovány, a szíve éhes
Annyi jó szerep után is, a tehetsége: kétes..!
Mondd mi az, hogy karrier?
Örömök, rigolyák, eladott szerelmek,
Levetett új ruhák, elavult szerepek
Meg nem szült gyerekek….”
(Csemer Géza: Cigánykerék)

Éva: Szükségszerűen elkurvul az ember? Ha lefekszünk a pénzzel, elveszítjük a tehetségünket? Tudunk jól dönteni, ha nincs vagyonunk? A társadalmi mobilitás létezik egyáltalán? És a szerelem? Osztrovszkij egy őszi estén, szépen, ítélkezés nélkül: nem a rendezés kegyetlen, hanem az, hogy kétszáz éve a helyzet változatlan.
Iza: Van egy angol kifejezés: low-key. Azt jelenti visszafogott, s általában a társasági partyk jellemzésére használják az újságírók, ha az esemény nem volt rongyrázós. Valló Péter nekem a színházi Mr. Low-key. Kíváncsi is vagyok milyen lehetett az a rendezői korszaka, amikor Várkonyi a „Vadak” közé sorolta. Már nem fordítja ki sarkaiból a színpadot, de intellektuálisan mindig lehet vele menni. Meglepett, harcos/pártos ars poetica-t fogalmazott meg Osztrovszkij művével a színházról. Csillogó színpad, meg a szenny, ami mögötte van. Beavatott, milyen az ő „festett mennyország”-a (Kellér Dezső).     

Itt élned, halnod

(Radnóti Színház / Závada Pál – Mohácsi János – Mohácsi István: Egy piaci nap / 2018. szeptember 27.-i előadás)

Éva: Rejtő Jenő szerint az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették, hogy ne lásson a jövőbe. Minden Mohácsi (dráma, rendezés) ezt a tételt igazolja. Ki választaná a magyar történelem bármelyik emberöltőnyi idejét, így, visszatekintve? Na, ugye. A XX. század meg különösen kitett magáért. A két és fél órás előadás alatt végig azt gondoltam, hogy annyi sötét ostobaság, kilátástalanság, felhorgadó indulat, önreflexió-hiány és manipuláció biztos van már a mindennapjainkban, mint Kunvadason volt. Teendő?
Iza: Az Egy piaci nap kiváló előadás. A regény színpadi adaptációja tökéletes. A rendezés átgondolt, feszes, agyas. A színészek elszántak, színpadi jelenlétük akár egy figyelmeztető kiáltás. Még a sok kiváló közül is képes kiemelkedni Radnay Csilla, László Zsolt és Pál András. Az előadás mintha egy orrba vágás, vigyázz, ami megtörtént, lehet, éppen újra történik. Hogy lehet, hogy mégsem éreztem igazi katarzist?      

Favela, fakanál, fatányér, meghalok a, meghalok a babámér’…

(Nemzeti Színház – Georg Büchner: Woyzeck - 2018. szeptember 3.-i előadás)

Éva: Szétrobbantja az agyat a végtelen vizuális mocsok, vagy a flow legegyszerűbb válfaja a szappanopera? Enyhíti a magányt az élhetetlen világban a színes szemét, vagy elveszítjük a kapcsolatot a valósággal? Büchner: önkényuralomban él, 23 évesen elviszi a tífusz, még 1837-ben, mi meg 2018-ban az utolsó darabja töredékeiből nézünk újraértelmezett aktuálisait… Ifj. Vidnyánszky Attila nyomasztó dobozdíszletben, nézőt nem kímélve, az epilepsziahatáron innen, a diszkomforthatáron túl, egy tévéképernyő elé kényszerít. Forró, erőszakos, szórakoztató és kiszámíthatatlan minden, azt sem tudjuk, visszatalálunk-e a valósághoz. Látni ugyan láttam, de azt sem tudom megmondani, Woyzeck megölte-e Marie-t.
Iza: Fenntartásokkal ültem be az előadásra. Nem állítom, hogy amikor kijöttem túladtam rajtuk. De igenis hatással volt rám a produkció. Az első percekben elhangzott egy kérdés: Ha a holnap lenne az utolsó napod, elégedett lennél-e az életeddel? A lehetséges válaszom napokig foglalkoztatott. Erősen kísérleti jellegű és ifjonti lázadással teli színházi este volt ez, értelemmel, érzelemmel. És ez nagyon jó.  

Keserű só         

(Átrium – Kander – Ebb – Fosse: Chicago - 2018. június 29.-i előadás)

Éva: Voltam én már rendes musicalt nézni, ahol minden dal fináléra volt rendezve és csak a jegyet finanszírozó nézőtársaim rosszallása akadályozta meg, hogy énekelve csatlakozzam a francia forradalomhoz, egyben halálosan beleszeretve a slimfit jelmezes, negyvenkilós, irháig szoláriumozott főénekesbe. Na, Alföldi Chicago-ja nem ilyen. Keserű. Arról szól, hogy két nyilvánvalóan tehetségtelen lányt megrág és kiköp ez a szar élet és mehetnek rózsaszín tüllben, kínai strasszban csipogni a kerületi kultúrházba. És mi vagyunk a közönségük az Átriumban és a kultúrában is.
Iza: Azt mondta Éva: „A Chicago a Csárdáskirálynő 10 %-a, mint darab.” Stimmel. Ettől függetlenül kiváló zenei alapanyag, és ha van két jelentős művésznő a Roxie-Velma párnak, jó produkció lehet ez. Alföldi Róbert lendületes, ötletes musicalt/revüt vitt színre, határozottan egy kis brechti feelinggel. Bár jobban járt volna, ha a prózát egyenértékűvé teszi a tánccal és a zenével. A gyilkos-duó és a sztárügyvéd triója elvárásaimhoz képest halovány volt. A mentőövet a darab „kiscsillagai” adták, Hámori, Hernádi, Bercsényi és Mihályfi. 

Homérosz nem tehet semmiről

(Katona József Színház – Homérosz: Odüsszeia (alapján) – Ithaka - 2018. május 18.-i előadás)

Éva: Férfi ez, vagy csak csávó? - kérdésre keressük a választ. Székely Kriszta Odüsszeusza egoista, rest önimádó, ölni szeret, mert az jó a háborúban. Talentumot néki az isteni kegy szexuális képességei terén osztott, de hát a nők sem kedvelik a magányt. Eljut a világ végéig Madách szavaival, és ez javára válik. Aztán Pénelopé verbatim kiheréli: persze, kapsz csillagom legendát hexameterben, ha már húsz évig nem tudtál hazatalálni, amikor a halottak kivételével mindenki hazajött. Tudod, mi vagy te? Férj.
Iza: Ha a Vígben felháborodtam, mit tettek a Háború és békével, hát itt is el kell mormognom, hogy Homérosz sem pont arról írt, ami a színpadon folyt. Királykék disco-függöny között hempereg a jó, de gyenge Odüsszeusz, csábos, változó amazonok karjaiban, miközben Pallasz Athéné és Pénelopé ekézi, de oly ostoba, hogy nem igazán éri fel ésszel. A kíváncsiság és a fürkésző szellem, nem azonos a lusta, passzív tengés-lengéssel. Amúgy persze élveztem, kell a fenének a nyár elején a hosszú hexameter, inkább Nancy Sinatra!

Ne nőj fel, csapda!

(MITEM 2018 – a Piccolo Teatro di Milano a Nemzeti Színházban – Carlo Collodi regénye alapján: Antonio Latella, Federico Bellini, Linda Dalisi: Pinokkió - 2018. április 22.-i előadás)

Éva: Collodi könyve 1883-as, Disney rajzfilmje 1940-es, ezért mindenki a sárga kalapkás, kék masnis cukira emlékszik. Pedig. Collodi könyve a korabeli „jógyerek”-igény miatt a mai szemmel bizarr és félelmetes. Erre most jönnek az echte olaszok egy szürreális, éles, emberi, fájdalmas rendezéssel. Láttam az olasz Monori Lilit kék tonhalként lemondóan eltűnni a semmibe. A százéves tücsök pedig vizuális referenciapontja lett minden MITEM-eknek, dixi. 
Iza: Felnőtt mese, ahol egyszer csak rájöttem, a színpadon mindenki halott. Imádtam a Kék Tündért, féltem a Tücsköt, mert kétméteres csápjai vészjóslóan bólogattak felém. Pinokkiónak kiosztottam volna párt pofont. A Dzseppettót játszó színész hivatásról, színpadi létről szóló monológjától elállt a szavam. Fene tudja, igazán mit láttam, de pontosan behatárolható értelem nélkül is elvarázsolt, érzelmi alapon. Talán ez a mágikus realizmus a színpadon. 

Zsákbamacska igazságunk van csak

(MITEM 2018 – a Berliner Ensemble a Nemzeti Színházban – Brecht: Kaukázusi krétakör  - 2018. április 14.-i előadás)

„Vértesek: Mit óhajt, kegyelmes úr?
Acdak: Semmit, kutyatársaim.
Egy nyalható csizmát, alkalomadtán.”

Éva: Dísztelen, kíméletlen és profi előadás.  Nem pihen a szemünk szépségen, nem élünk át jót. A színpadi sötétből  előbukkanó színészek és epizódok viszik a nézőt próbától megpróbáltatásig, zűrtől bajig. A közhellyé vált „elidegenítés” a gyakorlatban úgy működik, hogy a harcvonalba teszi az eszünket, de nem iktatja  ki a szívünket. Gruse nem okos, nem szép, de erős. Kell is erő erre a mocsok világra.
Iza: Kegyetlen néző vagyok. A Grusét játszó színésznő belépett a színpadra és onnatól kezdve egyre azt hallottam: „Csak nem egy szamovár?”. Mintha Körmendi Jánost láttam volna Csehov-paródiája Irinájaként. Egy derék német Gruse Vacsnadzét, aki kemény, szőke, kecstelen. A berliniek előadásában minden benne volt, amit Brecht színházáról tudok, különösen a híres V-effekt. Jó ritmusú, átgondolt előadást láttam, de hatást mégsem gyakorolt rám, még egy ici-picit sem. Lehet ez volt a cél? 

Thébában még voltak következmények 

(MITEM 2018 – Vahtangov Állami Akadémia Színház a Nemzeti Színházban – Szophoklész: Oidipusz - 2018. április 13.-i előadás)
 

  
Azt, aki gőgben él,
gőggel járatja kezét és szavát,
nem fél a Jog istenétől,
az eget sem tiszteli,
kerítse kezébe a Végzet,
baljós kéjek ostora
ha igazság nélkül használja hasznát,
tilos utakra tántorul
s bántani bátorul a Bánthatatlant

Éva: Van király, aki betartja az ígéretét, vállalja a felelősséget, a bűnét büntetés követi. Szophoklésznál.  Jött a Vahtangov szaltózó despotával, sisakos-lándzsás futó ikonikus görög harcossal - igaz, mini hintaló volt a kezében - és a végzetet szimbolizáló mindent elpusztító vashengerrel a színpadon. Erő, szépség, helyenként archaizáló teatralitás, de nekem bejött.
Iza: Egy a biztos, a Vahtangov Színház produkciója – Mohácsiékkal szólva - mély hatást pakolt rám. Oroszul hallgattam őket, fülhallgatón át megtámogatva angol nyelvű tolmácsolással. Az angol tolmács volt az este igazi szenzációja (számomra). Valós színészi produkciót nyújott, élte, szavalta Szophoklész sorait, recitálás jött a fülhallgatón át. És ott volt még látnivalónak Iokaszté szerepét megszemélyesítő színésznő, mintha az orosz színház örök ragyogása. 

Itt? Tisztességesen?

(Katona József Színház – Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz – 2018. március 9.-i előadás)

   
Fázni is fogsz inged nélkül,
Erős leszel szíved nélkül, ó!
Élni is fogsz élet nélkül,
Áll a híd majd szép emlékül, ó!
(Adamis Anna: Kicsi Ember)

Éva: A romlásnak indult weimai köztársaságban volt fegyencként elhatározni, hogy tisztességesen élünk majd egy világban, ahol azért a rend a lényeg? Biberkopf, a helyét nem lelő Akárki utazása jelenetről-jelenetre a Katona színpadán. Az erős fantázia és a regény ismerete átsegítheti a nézőt a nehézségeken, de a rendezés Berlin jelentőségének, sűrűségének ábrázolásával adós maradt. Pedig mégiscsak egy nagyváros-regényről lenne szó. Patchwork jelenetezés, felskiccelt alakok, érezhető rendezői akarat: a sodró felszín nézői lehetünk, semmi több. A főhős számadással tartozik, a kárhozat földi formája ebben a furcsa moralitásjátékban egy segédportási állás egy karját vesztett rokkantnak. Aztán jön a nácizmus.
Iza: Fejtő Ferenc írta a Nyugatban 1934-ben: „Íme a regény meséje, Biberkopf «nehéz, igaz és felvilágosító élete». Ha a nevén nevezzük a gyereket, akkor Biberkopf végeredményben gyilkos, selyemfiú és betörő. És mégsem az. A regénybeli Franz és a betörő közt az a különbség, mint a detektívregény és Döblin könyve között. Franz majdnem egész ember és Döblin könyve majdnem nehéz fajsúlyú irodalom.” Pont ezt éreztem én is az este után. A Katona-előadása majdnem hatásos színház lett, de csak majdnem.

Csillagos ég, erkölcsi törvény nélkül
     
(Örkény Színház – Molnár Ferenc: A hattyú - 2018. március 25.- előadás)

„A program nem az Ön büszkeségei szerint igazodik.”
(Molnár Ferenc: A hattyú)

Iza: Polgár Csaba merte Molnárt meghagyni Molnárnak. Hozzá ugyan nem adott semmit, de megszabadította minden – mára talán - álmos megszokástól. Ficza István végre a színpadon elől és középen és egy már örökéletű nagyjelenet, Csákányi Eszter és Für Anikó színpadi kettőse. Az előadás abszolút perfekt annak, aki érti és érzi Molnár Ferenc színházát, de nem zárkózik el attól, hogy másképp (is) lássa Molnárt.  
Éva: Nagyon Molnár, nagyon Polgár, nagyon jó. Szürreális térben valódi bajok, jóvátehetetlen játékok a másik ember életével. Mindenki egy szem a lenézés láncában. Magasiskola Csákányitól és Fürtől, és III. Richárdot Mácsainak sofort. Tenki Réka, Nagy Zsolt és Ficza István egy olyan szerelmi hármast ad, ahol több az akarat és lenézés, mint a szerelem.