Elemek megjelenítése címkék szerint: Fodor Tamás

A szabadság ára

(Örkény Színház – Jean-Paul Sartre: A legyek – 2019. december 21-i előadás)

Éva: Az istenek tudják, hogy az ember szabad, az ember meg nem. Dehogy mondják meg. Aki mégis tudja, cselekszik és megfizeti az árát. A szabadság jutalma a cselekvés, az ára az oldhatatlan magány. Hegymegi Máté a szabadságról rendezett egy okos, pontos, a szívet nehézzé tevő előadást.
Iza: Sartre a ’40-es években a párizsiakra adaptálta az Atreida-ház tanmeséjét, mert engedték, hogy a nácik bevegyék a városukat. Vajon Hegymegi Máté kinek és mi végre szánja a görög tanulságot? Értsük meg, hogy a szabadságot ki kell harcolni? De milyen áron, ha túl messzire mennénk, mit kezd patyolatlelkünk a bűntudattal? Erős, sőt véres képekből álló előadás az Örkény Stúdió – mondanám színpadán -, de inkább natúr talapzatán.

A 2018/2019-as színházi évad

Idén nem vártuk be, hogy a Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozza saját jelöltjei-listáját, szakképzett nézőként beelőztünk és akárcsak az elmúlt három évben, idén is összegezzük mit láttunk, miről miként vélekedünk.

Felelősségünk teljes tudatában nyilatkozunk, hogy nem mentünk vattának a Nemzetibe. Ezt már a szellemi mentálhigiéné miatt is fontosnak tartjuk megjegyezni. Lehet, hogy nem vagyunk sikeresek, de fizettünk a jegyért.

Az elmúlt években, évadokban folyamatosan figyeltük a jelöléseket, csodálkoztunk az eredményeken, sokszor nem értettük az „ítéletet”. Minél jobban beleástuk magunkat a múltba, annál jobban láttuk a „szétszavazást”, s már tudjuk, sokszor azért nem adtak ki egy-egy kategóriában díjat, mert nem volt egy-egy jelöltre elég jelölés. Talán 3 egyező voks kellett volna? (Nem, már tudjuk, 5.)

Ahogy azt is tudjuk, hogy „de gustibus non est disputandum”, meg azt is G. B. Shawtól, hogy az igazán szép és jelentős művészi produktumok, művészek esetében az ember hajlamos „.fittyet hányni az olyan szörnyű képtelenségeknek, mint igazság, pártatlanság és a többi eszmény.”

Látjuk a „hivatásosok” miként csináltak fellegvárat a kaposvári, a szolnoki színházi műhelyekből, majd a budapesti Katona József Színházból anno, (a soroksári úti - by Nádasdy Ádám) Nemzeti Színházból – persze 2013 előtt -, mostanság a szombathelyi, s éppen felfutóban lévő miskolci színházi műhelyből. Isten ments, hogy megint felhozzuk azt a híres (hírhedt?) mondásukat: „amiről mi nem írunk, az nincs”. Pedig ez így van, már és még, örökké. 

Amikor a zenit a semmivel egybeesik

„sokkal több vagyok,
mint Prospero, e kis kunyhó  lakója,
a te szegény apád.”

Nem a varázsló töri el pálcáját, hanem Prospero dobja könyvét - hatalmát a földi dolgok kupacára. Aztán szembenéz a közös emberi sorssal, a halállal. Szikszai Rémusz méltán korhatáros Vihart rendezett a Bábszínházban. Megtudjuk, hogy létezik olyan, hogy tudás és erkölcs párban jár, a megbocsátás értelmi-morális aktus, és a legbátrabb a halál szemébe néző ember. Ahogy Fodor Tamás mondja, hogy olyan anyagból vagyunk, mint álmaink, az fáj rendesen.

Everything will be all right, tonight

(Pesti Magyar Színház, Sinkovits Színpad, 2018. május 15-i előadás)

A magyar színjátszás aranyfedezete, trezor nélkül. Az egyikük a legszebb hangú magyar színésznő, akinek vitán felüli tehetsége, nota bene életműve okán minden díja megvan. A másik az alternatív szcéna örök  garabonciása, aki akkor sem fog állami díjat kapni, ha szeme egyetlen villanásával stadiont igéz Penészlekre.  (Tudna.) Ionescot úgy játszanak, mintha francia társalgási darab lenne. Emelje fel a kezét, aki abszurd színművet mostanság nem alkohol hatása alatt, vagy gyógyíthatatlan proccságból néz. Na. Ez nem olyan. Béres Ilona és Fodor Tamás rulez.

„Bogusławski mindig így csinálja.
Megjelenik valahol,
csodát tesz, és eltűnik.
Ez a módszere.”

Káeurópai garabonciás,  a csalóknak csalót játszó csaló,  az igazságba a hatalmasok orrát beledörgölő gonosz kobold, magányos kicsi ember - Fodor Tamás Bogusławskija a bármit eljátszani képes illúziótlan, szabad művész és nem a „titáni adottságokat a középszerrel megrendelésre vegyíteni képes goethei zseni”. Diktatúrában, naná, majd máshol. Szikszai Rémusz nagy sikerű rendezése a Vidéki Színházak Fesztiválján.

A HATALOM SZOBRA

Szikszai Rémusz rendezésének térbeli, tárgyi és akusztikus rétegei
/Szkéné Színház - Caligula helytartója c. előadás/

Amikor a nézők elfoglalják helyüket, a helytartó már a színpadon van, árnyékban. Középen egy áttetsző doboz, melyben vörös bársony anyag jelképezi, hogy értékes kincs befogadására vár. Elindul az előadás és az áttetsző doboz tetejére egy sötét faláda kerül, rajt az alig egy arasznyi arany szobrocska. Ez Caligula szobra. Aztán egyszerre eltérő méretű fa-utazóládákat gördítenek be a térbe Tom Waits erőt sugárzó, borzongató, félelmet ébresztő zenéjére, amikben szobrokat szállítanak. Ezek különböző korok műalkotásainak gyűjteménye, köztük a willendorfi vénusz, egy római kort idéző női torzó, picasso-szerű női arc fémlapokból, egy panoptikumbeli női alak.

Barakiás: Fodor Tamás

Szikszai Rémusz rendezésében mutatta be Székely János Caligula helytartója című drámáját a Zsámbéki Színházi Bázis támogatásával a FÜGE Produkció és a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás 2011-ben. Jelenleg a Szkéné Színházban játszott előadás a hatalomnak alávetett ember külső és belső kényszer között őrlődését, a döntés nagyszerűségét és hiábavalóságát mutatja be.

Nem az a lényeg hol áll a Föld, hanem az, hogy én hol állok rajta!

(Szkéné Színház - Paul Foster: I. Erzsébet - 2016. június 11.-i előadás)

Hihetetlen, hogy 2016 nyarán kell emberi/művészi vonatkozását szívből megéreznem, egy már közel három éve futó darab kapcsán, hogy mit is jelentett 2012 telén/tavaszán a Budapesti Kamaraszínház állami kinyírása. Mit élhetett meg a színház társulata, amikor kiderült nem kellenek, mert csak. Nem hiszem, hogy bárki is megtudná mondani, hogy miért kellett egy jól teljesítő állami színházat ukmukfukk bezárni, amikor azóta is annyi, sokkal gyengébben muzsikáló színház támogatása folyamatos. Három éve nézem a Nagymező utcában a gyönyörű szecessziós épület pusztulását, rajta ma is a színház nevének feliratával. Csak az ellehetetlenítése volt fontos, nyomainak eltüntetése már nem. Persze ez a kezdet volt, s ha jól emlékszem még a szakma sem nyitotta ki a száját. Szó sem volt még szimpátia tüntetésről, mint a Nemzeti Színházért, csendben nézte a színész/művésztársadalom a játszóhely megszüntetését. A gondolat apropója, a Foster-darab alapötlete. Egy színházi társulat kiebrudalása előbb Londonból, aztán Cambridgeből, majd mindenhonnan. A kiszolgáltatott, megalázott művészek, akik pénz nélkül, pódium nélkül, de még  mindig játszanak, ha kell a legelőn, mert ők a tükör a társadalom előtt, s mert máshoz nem értenek.