Petronius, római patrícius, Caligula szíriai helytartója a császár parancsára be kell, hogy vigye a zsidók templomába a császár szobrát. A Római Birodalomban ez egyszerű, technikai parancs, akárhány istent is tisztelnek a leigázott provinciában, ezek száma eggyel, a császáréval, szükségszerűen megnő. Ilyen Róma békéje. Az egy istent félő- és hívő zsidók szerint azonban ez lehetetlen. A helytartó sok ilyen parancsot teljesített eddig, púp a hátán a parancs és a leigázottak okoskodása is, de értelemszerűen a „muszáj”-t képviseli. A lehetetlen és a muszáj közötti fal lebontására a két félnek drámaidő szerint másfél év adatik, ez alatt alapvetően megváltozik egy ember: a helytartó eldönti, hogy nem viszi be a templomba szobrot, bármi is legyen ennek a következménye. Szikszai Rémusz rendezésében jutalmunk ráadásul a keserű tanulság: mire megyünk vele, ha meghaladjuk önmagunkat.
A helytartót játszó Nagypál Gábor partnere a vitában Fodor Tamás által alakított Barakiás főpap. Fodor Tamás Barakiása nem tárgyilagos derűjű írásmagyarázó bölcs, nem prehumanista papírfigura, nem is hős, sőt még csak nem is az emberi méltóság megőrzésére felemelt ujjal figyelmeztető agg, hanem kortalan, indulatos, csillogóan okos, a realitásokban élő, a hatalom pusztító erejét ismerő és azt tényként kezelő ember. A darab egyharmadánál ülteti el Petronius fejében a birodalmi alattvaló-létet átíró programot:
„A hatalom természetes
Végső határa az a pont, ameddig
Az alattvalók hűsége kitart.
Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti
Az emberélet. Szégyen lesz leélni.”
A helytartó - kezdetben leereszkedő - nyitottsága, mint impulzus miatt elindult párbeszéd két alapvetően eltérő kultúrájú ember között jön létre és vezet eredményre. Az aktivitás csak látszólag Petroniusé, Fodor Tamás Barakiása olyan, mint a jó orvos, mielőtt bármit tenne, figyel. Kérdezi Petroniust és közben szemléli is, a helytartói válasz alatt látjuk arcán a következő gondolati láncszem megszületését és előbb tudjuk, hogy megvan a disputát továbbjuttató érv, mint azt hallanánk. Fodor Tamás, a színész nagyon sokat tud már: leheletfinom mimikával, arcán átrebbenő és azonmód, de ijedelem nélkül elnyomott viszolygással reagálja le, hogy a helytartó kezébe ad egy cigarettát. Szép keretet ad, hogy Barakiás a végén elfogadja a cigarettát és együtt üldögélve a helytartóval kontemplatív módon és helyzetben állapítja meg: a helytartó feltalálta a tétlen hatalmat. Tertium datur. Fodor Tamás Barakiása hétköznapi egyszerűséggel beszél, nem patetikus, pedig hitről, életről-halálról van szó. Köszönete csendes, emberi öröm, amit mindössze egy félmosollyal és kissé lazuló testtartású, a helytartóhoz közelebb húzódó, felé nyitó ülési pozícióval fejez ki. Pillanatnyi béke és meghittség. Ennyi és nem több. Kiszámíthatatlan időkben, őrült diktátor birodalmában, a vak véletlen folyamatos uralma alatt, a következő zsarnok uralma előtt ez mégis maga a csoda.
