A színész-rendező 1989-ben megjelent Begining című életrajzi könyvéből tudhatjuk, már akadémistaként is kutató alkat volt, szerepeihez nemcsak az irodalmi anyagot, de az ahhoz kapcsolódó társművészeti vonatkozásokat is mindig aprólékosan feltárja. Shakespeare közönsége Raphael Holinshed 1587-es műve, az Anglia, Skócia és Írország krónikái alapján a mítosz és a történelem összefonódásaként ismerhette meg Lear (Leir), az ókori Britannia királya történetét, aki felosztotta birodalmát három lánya között. A darabot először 1606-ban, az udvari karácsonyi ünnepségek keretében adták elő a Globe Színházban. Díszlet nélkül, a három lány szerepét a társulat tehetséges fiúszínészeivel játszatva – feltételezések szerint Cordeliát és a Bolondot ugyanaz a fiú alakította. Lear szerepét Shakespeare Richard Burbage-nek írta – kihasználva énektechnikáját és fizikai állóképességét –, a színész sírfelirata őrzi alakítása emlékét. A színházkutatók szerint Lear valós kora 80 év körül van, így korainak tűnik Branagh pályáján. (Bár magunk is láthattuk az alig 50-es Kulka Jánost vagy László Zsoltot e szerepben, és Hegedűs D. Géza is 70 alatt játszhatta el.)
Nem is öregemberként, hanem ruganyos harcosként, látszatra egy robusztus negyvenesként jelenik meg Branagh mint Lear a színpadon, olyan férfiként, akinek fizikai és szellemi kimerülése vezet oda, hogy feladja az életet. A színész nem elégedett meg a címszereppel, az előadás rendezését is magára vállalta, ami kissé skizoid helyzet, hisz egyszerre kell koncentrálnia egy nagy Shakespeare-szerep felépítésére, de totálban látni az egészet is. Alaposan átgyúrta az eredetileg öt felvonásos darabot egy filmszerű, szünet nélküli kétórás előadássá, akciódús, erős tempót diktálva. Ahogy Nádasdy Ádám szokta, „lefordította” Shakespeare-t a mai közönségnek, modernizálta a párbeszédeket, mégis megőrizve a híres monológokat. Az előadás hangsúlyát – a fiaival küzdő Gloucester párhuzamos melléktörténetével – a gyermekek árulására helyezte. Az alapokhoz nyúlt vissza, és rendezői felfogását Jon Bausor, a jelmez- és díszlettervező támogatta. Merész vizuális formanyelvet hoztak létre, nincs nagyléptékű díszlet, királyi luxus. Képi világát tekintve a történetet az eredeti korba helyezték. Stonehenge kőbástyáit idéző sziklák sziluettje felett Ízisz szemét stilizáló, állandóan örvénylő, változó égbolt fedi a játékteret, rajta felhők, madarak, csillagok keringenek pusztító időjárási viszonyok között, nincs díszletelem, csak a színpadi forgót és emelőt aknázta ki a tervező. A jelmezek durva szövésű anyagból vagy bőrből készültek, földszínű ingek, nadrágok, a vállakon átvetett állatbőrök, mindenki övében tőr vagy lándzsa. Branagh ugyan most nem filmet forgatott, de előadáson érezhető filmes hatás, leginkább Aletta Collins koreográfiája és a Bret Yount által beállított harci jeleneteknek köszönhetően.
A színész kötődése alma materéhez, a Royal Academy of Dramatic Artshoz (RADA) legendás, és 2015 óta már elnöke is a színészképzőnek. Nem felejtette el saját karrierje keserves kezdetét, figyel a friss diplomások pályára lépésére. A tizennégy szereplő közül hatan éppen csak elhagyták a RADA-t, és Branagh mellett debütálhatnak a West Enden. Dinamikus, harminc alatti játszótársakat válogatott, akik fiatalságukon túl eklektikusak is, a három lány három rassz: afrikai, ázsiai, kaukázusi. Az, hogy az előadás középpontjába egy színészlegenda áll a maga jelenével és múltjával, jó kontrasztot képez a fiatal művészek színpadi éhségével.
Deborah Alli egy ambiciózus női harcos, lendületes és cinikus Goneril, Melanie-Joyce Bermudez Reganja kegyetlen, aki hamar ráérez a hatalomra. Jessica Revell játssza Lear hűséges lányát, Cordeliát és övé a Bolond szerepe is. Nagy lehetőség ez a RADA-n 2023-ban diplomázott színésznőnek, Cordeliaként jó is a színpadi együtt állása Branagh Learjével, de a lantot pengető Bolond figurája a premier utáni előadáson még nem tartott tükröt a közönségnek. Corey Mylchreest a felemelkedésre bármi módon kész törvénytelen fiú, Edmund szerepében magabiztos, pimasz, jóképű cselszövő. Mellette a hűséges fiú szerepében Doug Colling kicsit halovány Edgar, igaz, az előadásban kevés tere van „őrült Tomként”. Joseph Kloska méltóságteljes a tisztességes főúr, Gloucester szerepében, kínzási kulcsjelenete alatt szemgolyói hangosan csattannak a színpadon, ahogy azokat Hugie O'Donnell Cornwall hercegeként kivájja. Kentet Eleanor de Rohan alakítja, egy fiatal színésznő, nem az a tekintélyes, nyugdíjas harcos, akit megszoktunk, de ez működik az előadásban.
Branagh alakításának erejét az adja, ahogy megmutatja, hogy a benne forrongó kiegyensúlyozatlanság miatt miként eshet szét az ember élete teljében. Lear alakítása kettős portré, egyrészt a hálátlan gyerekeitől szenvedő apáról, másrészt egy férfiről, akinek kicsúszik a lába alól a talaj, amikor visszavonul a „munkától”. A nyitójelenetben még vidám szülő, akit Cordelia hálátlansága indít hanyatlásnak, majd másik két lánya, Goneril és Regan árulása gőrdit a mélybe, annak felismerése, hogy feleslegessé vált. Dühödten esik neki a körülötte eltorzult világnak, mert a szokásoktól eltérően élni akar. Hatalmát ugyan átadta, de csakis abban a hitben, hogy tekintélye nem csorbul, lányai hálásak a jóért. Ám, aki kiengedte a gyeplőt a kezéből, annak veszni kell, és Branagh nemcsak egy ember halálát játssza el, hanem egy személyiség teljes összeomlását is. Az előadás elején a felette koronát formázó, hatalmát szimbolizáló összeérő lándzsahegyeket magabiztos mosollyal, egy varázslatos könnyedségű, prosperói mozdulattal fújja szét. Majd magabiztossága eltűnik, haragja kibillenti belső egyensúlyából, mintha stroke-ot kapna a dühtől, lányai egymásra licitáló hálátlanságától, így saját életterve sikertelenségétől. Ezután jön a hirtelen szívhalál Cordélia élettelen teste felett, a hasonló a hasonló mellett hal, ha már az együtt élni öröme nem adatott meg nekik. Szép jelenet, amint azonos testtartásban nyugszik a két színész, az apa védelmezőleg halott lánya felett.
Branagh energikus, ihletett hévvel szólaltatja meg Lear híres monológjait, és alakítása megrendítő, amikor a megtört, sebezhető embert ábrázolja, aki védtelen az árulások és a természet erejével szemben. Lear királya nem heroikus alak, köznapi ember. Lenyűgöző játékában annak ábrázolása, ahogy a király fokról fokra veszti el verbális képességét, hangját, hogy ki nem mondott szavai a záróképben egy utolsó tébolyult sikolyba tömörödjenek.
Ott van a színpadon pályaíve Hamlettől Macbethen át Lear királyig, három olyan Shakespeare-szerep, amely próbára teszi a színészt. Úgy érzem, világsztárként és elsővonalbeli Shakespeare-előadóként némi kockázatot vállalt, amikor e szerepet megformálva nem arra koncentrált színészként, hogy elődei legendás alakításainak nyomdokába lépjen, hanem rendezőként, színházi emberként a produkció egészére helyezte a hangsúlyt, kvázi Lear-teamet szervezett. Csodálom is érte, volt bátorsága másként gondolkodni egy kanonikus Shakespeare-darabról, annak szereplőiről, és nem féltette az eddig kivívott Shakespeare-színész nimbuszát; kétségek nélkül mert saját ízlése és tudása szerint fogalmazni.
A 2023-as Lear királya nem klasszikus Shakespeare-eposz, Learjének lényege nem az élemedett kor, hanem az élet tragikus kifutása. Annak vizsgálata, hogy megteheti-e - következmények nélkül - egy uralkodásra abszolút képes ember, hogy kényszer nélkül átadja a helyét? Olvasva a 28 évesen írt Begining című életrajzi könyvét a pályakezdésről, tudom, hogy mit gondol „a klasszikus színészről”. Így ahogy már sokszor, most is missziót vállal. A Thor, a Poirot-filmek rendezője, a mozisztár egy olyan produkciót álmodott meg, amely megszólítja, színházba csábítja a fiatalokat is, akik talán először látnak Shakespeare-t. A világ „erőszakos megosztottságában” talán ma az ilyen gyors és heves Lear előadásnak van lehetősége eljutni a közönség széles köréhez, ahol a jól koreografált harci jeleneteken át szólal meg a történet. A rutinos nézők persze megértik figyelemfelhívását a darab háborús kontextusára, a személyes árulások, a családi traumák szövevényeire, a trónutódlás kérdésének nehézségére, és a finom közéleti áthallást korunk politikai káoszára. (Lear és lányai viszályában ott van valahol II. Erzsébet – III. Károly és Harry herceg napjainkban címlapsztorivá lett családi – már-már – szappanoperája.)
Branagh persze nem csak új közönséget toboroz Shakespeare-nek, hanem szokatlan színpadi formanyelvével a „demokratikus színházat” is megmutatja. Nem a sztárszínész áll a reflektorfényben, hanem a színpadi csapat együtt. Szép záró gesztusa az előadásnak, hogy nem ad teret a személyének szóló ovációra, csakis együtt jelenik meg tapsra a társulat.
A Criticai Lapok 2024/01-02-es számában jelent meg, Fiatalos, lendületes Lear címmel.
