„Lelkünkben gyújts pici gyertyát, sokat….”        

(MÜPA – Budafoki Dohnányi Zenekar - A varázslat - 2017. december 16-i előadás)

Nincs is jobb Adventkor egy kis köznapi varázslatnál, ahogy Márai írta:„…hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” Ezt tudja a Budafoki Dohnányi Zenekar - Hollerung Gábor karmesterrel az élén - és a Feledi Project is. Tényleg a „lelki ünnepre” hangoló produkciót állítottak a MÜPA színpadára. Csodás érzés volt másfél órára újra gyerekké válni és önfeledten örülni egy-egy dallam, balett-betét felismerésének. A mágiafelelős ezen az estén Feledi János volt, aki „filléres csodaként”, pár egyszerű kellék, jelmez, letisztult mozdulatsor segítségével felvillanó, hajdani emlékek számbavételére és újonnan születő gondolatok tucatjára inspirálta a MŰPA 1650 nézőjét. Így együtt, de mégis külön-külön, önnön képzeletünk engedte mesevilágában kalandozhattunk. 

Pontosan emlékszem a napra, amikor először „néztem” Nagypál Gábor szemébe, 2015. december 3-án, a Stúdió K Színházban, a W.S. Othello előadásán. Ő volt Rodrigo, égetett a tekintete. Hiába volt ez egy kisebb szerep, ugyanúgy bevésődött az estén, mint Zsótér Sándor rendezése, vagy Rába Roland „kiskendős” Jágó alakítása. Az első benyomásom is megvan még, a „Félvér Herceg”. (Igen, ez korunk, Harry Potter története, benne Perselus Piton asszociációs minta lett.) A színpadon mindig ilyennek látom őt, feketetónusú blazírt külső, feszítő belső energia, ami mindjárt robban. Ám a találkozónkra egy laza fickó érkezett, mintha a szomszéd házból, okos, mosolygós, világosbarna Bambi-szemekkel. Na jó, majdnem talpig feketében. Én meg keresgettem a művészembert, aki – számomra – Ibsen Peer Gyntjeként színháztörténeti pillanatot varázsolt. 

 Kuplé, nem kuplé, nem téma      

(Hatszín Teátrum - Egy kicsit kuplézgatunk – Falusi Mariann és Lang Györgyi estje NEM PA-DÖ- DŐ KONCERT - 2017. december 22.-i előadás)

"Nem mondom, hogy ne sírjatok,
mert nem minden könny keserű."
(J.R.R. Tolkein)

Jó ötletnek tűnt egy kuplé-est karácsony előtt. Még a nyilvánvalóan Pa-dö-dő-s hangulat sem okozott csalódást. Lang Györgyi halálosan komoly arca részemről rácsodálkozás volt. Nagy öniróniával elmesélt színházi történeteit - azt hiszem - reggelig hallgatnám. Ebbe az irányba kéne tolni ezt az estet, erőteljesen. Falusi énekeljen, Lang pedig meséljen szomorú-vidáman, nagyon jól állt neki. Sztorizása üdítő, még akkor is, ha sok hasonló műsor van. Falusi csodálatos hangja és Lang, a színésznő elviszi az előadást, de nagyon.  

„Rettenetes parasztdráma ez”  

(Budaörsi Latinovits Színház – Lev Tolsztoj: A sötétség hatalma – 2017. december 1.-i előadás)

A nap reggelén a Facebook emlékeztetett, hogy 2015. december 1-én a londoni Garrick Színházban Branagh-t néztem. Leontest játszotta a Téli regében. Lehet ennél csodásabb egy nap? Hát nem. Volt hasonlóan jó estém? Hát igen. De nem csak a színpadon látottak miatt. Mert mit is láttam? „Gyilkosság, rablás, házasságtörés, újra gyilkosság, fajtalanság, nyomor, piszok, betegség: ezek a történet stációi. Az utolsó stáció pedig a lélek megtörése, a gyenge férfiúnak szinte perverz lakolni vágyása…” (Ady Endre – 1902. január 9. –én megjelent írása a nagyváradi Szigligeti Színház Tolsztoj-premierjéről.)  

Félrecsapom a kalapom….. 

(Veres 1 Színház – Jeff Baron: Szép jó estét, Mr. Green című előadása apropóján)

Anulu, Homer, Kémeri és persze Judd Hirsch magyarítása, ezt jelentette nekem Székhelyi József, a mai napig. Először láttam őt színpadon, Jeff Baron darabjában. (Mire színházba járó lettem, eligazolt a fővárosból, hosszútávra.) Szép, de végtelenül szomorú volt ez az első színházi találkozás. Kevés hasonlót élhetünk át nézőként. Székhelyi fellépése bizonyította (újra), mennyire a pillanat, a most művészete a színház. Megismételhetetlen és visszaadhatatlan minden előadás. Egyszeri csoda, minden csak akkor és csak ott érvényes. Meg az is világossá vált, az élet miként képes villanásnyi idő alatt kirántani az illúziók világából, megmutatva a kőkemény realitást. Érdekes aurájú befogadó hely ez a moziból színházzá avanzsált Belvárosi Színház, 2015-ben éppen itt volt az első nagy rácsodálkozásom is. Még egyszer megadta a Belvárosi, hogy részese lehessek valami fájdalmasan szép színházi varázslatnak.     

„I’m a boss…..forever” (Főnök vagyok…örökkön örökké)      

(Divadlo na Zabradli / Katona József Színház – DJ/Shakespeare: Macbeth – 2017. november 4.-i előadás)

A cseh színházat nekem a Kórház a város szélén című sorozat színészei alkotják. Blazej doktor (Jozef Abrham), mint Asztrov, Hunkova (Iva Jazurova), mint Szerebjakova, Štrosmajer doktor (Miloš Kopecký), mint Harpagon, Higgins és III. Richard, na meg Králová doktornő (Jana Štěpánková), mint Lady Anna. Persze ezt mind nem láttam, csak olvastam róla. (Blazejékkal a Ványa bácsi pár éve majdnem összejött.) Erre jön nekem David Jařab, meg az ő „about” Macbeth-je. Az első rész alatt azon járt az agyam, mi a túró ez? Aztán csodák csodája, de a második részre úgy döntöttem, ki van ez mégis találva.

„Legyünk büszkék reá,
 Hogy színészek vagyunk.”

(HoldonGolf Projekt/RS9 – Jean-Michel Ribes: Monológok, bilógok, trilógok - 2017. november 29.-i előadás)

Hm?! A szerző kortárs, francia színházi író/dramaturg/rendező. Mégis fúrja az oldalam, hogy Cortés Sebastian, a darab rendezője – aki vélhetően egy sokat olvasó ember -, miként és hogyan szeretett bele annyira e drámába, hogy színre vigye. Szórakoztató előadást láttam, megkapó pillanatokkal. A legnagyobb hatást mégis a „színházcsinálás” örömének a megmutatása okozta. Egy – bocsi! – lepukkant pincében három fiatalember, akikről sugárzott: „Mi szép, mi szép, mi szép/A mi föladatunk!” Valami megmagyarázhatatlan alkotói boldogság érzetét közvetítették. Tudták hol vannak, hogy vállalkozásuk széllel szembeni, mégis, hittel, alázattal, boldogan csinálták, mutatták mit tudnak, mit üzennek. Semmi spleen, nyafogás, látható művész elégedetlenség,  glóriával átlépték a fizikai szűkösség kereteit.

„Lelkem Aranyom” (Petőfi)        

(Örkény Színház – Aranyozás - 2017. október 16.-i előadás / Katona József Színház – A halhatatlan halott – Arany-Félmaraton – 2017. október 22.-i előadás / Radnóti Színház – Színarany – 2017. október 27.-i előadás)

Imádjuk a született/meghalt kerek irodalmi évfordulókat. Ha aktuális, rogyásig emlékezünk, aztán várjuk a következőt, addig hadd szunnyadjon a mester. Mégis meglepett, hogy mind a három budapesti, ún. művészszínház szükségét érezte egy Arany-estnek, a költő születésének 200. évfordulóján. (Volt, akinél költségvetési támogatás, volt akinél a műsorpolitika indokolta ezt.) Érdekes, hogy a produkciók megmutatták a színházak, a társulatok pillanatnyi állapotát, s a költőre való emlékezés módja, értékmérő lett még az elitklubban is.  

A nagy semmi, de az aranytálcán    

(Nemzeti Színház - Michel de Ghelderode: Az Úr komédiásai - 2017. október 5.-i előadás)

Van előadás, ami után nem a katarzis, hanem a hitetlenkedés miatt alig lehet megszólalni. A Nemzeti Színházban, Bozsik Yvette által rendezett darabhoz foghatót még nem igen láttam. Egyetlen színpadkép árából (díszlet és jelmezek), amiből aztán több tucat volt, a Stúdió K Színház talán kihozta a Peer Gynt-öt, vagy a Nórát. Az előadásból levonható sommás mondanivaló és a főhős életének példázatához képest - ami kb. annyi volt, segíts magadon és az Isten is megsegít, avagy álljunk ki hitünkért a bűnös világ ellenében is -, igen rongyrázó volt a külső. Nagy Mari persze a „semmi közepén” is vérbeli színésznő.  

„…..ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé…”     

(Katona József Színház – Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos – 2017. október 5.-i előadás)  

Sok színház ringatja magát abba a hitbe, hogy minőségi bulvárt játszik, pedig dehogy. Jelszavuk: „a munkában megfáradt közönséget ki kell szolgálni a pénzéért”. Nyomják a középszert, ami nem éri el a jó bulvár szintjét, csak talmi. Nem az utca emberei határozzák meg a színházak műsorpolitikáját, hanem a színházvezetők ízlése, akik – tisztelet a kivételnek - tömegtermékként állítják elő, ami szerintük eladható, amit „zabál” a közönség. Hatalmasra nyílt az olló szára a kultúra és az ún. tömegkultúra között. A színház világában is. A Katona ez évi első bemutatójával adott egy fricskát a médiának. Aztán - ha első blikkre nem is tűnik fel -, dobott egy követ a színházi élet állóvízébe is. Megmutatta, hogyan kell bulvárdarabot színre vinni. Tasnádi Bence megint szerzett színpadi „hűha” pillanatot, míg Takátsy Péternek és Pelsőczy Rékának jár egy őszinte vállveregetés.