Már hogyne lenne, amikor az adaptáció, a díszlet és a rendezés egy bizonyos David Jařab nevű úr műve, aki nagy rajongója lehet David Lynchnek. Mert bizony ez a Macbeth olyan volt, mint a Twin Peaks. (Na jó, volt benne kis Monty Python is!) Duncan király halála megmagyarázhatatlan, talán természetfeletti, baljós tényezők következménye volt. Mert Macbeth boldogtalan, asszonya irányába vágytalan, ellenben az arany, a hatalom és Macduff irányába nagyon is potens. Kis traumái voltak ugyan, de különösebben nem rázta meg a vérontás. Ez a „vérben úszva” királlyá vált harcos nagyon is mai volt, lehetne akár a Wall Street farkasa is. A jelmezek (Sylva Zimula Hanáková) is erre utaltak, ha nem fürdőköntösben volt a színész (Miloslav König), Macbeth igazi smart casual volt, elegáns, férfias, de mégis lezserül informális cuccban feszítő hím. A női színésznők gyönyörű, súlyos, fényes szaténban, krémben, vagy majdnem fekete szürkében, olyan art deco stílsuban.
A darab kezdetén megjelent egy speaker, vagy konferanszié (a későbbi Macduff) és mondotta ékes angol nyelven: „És most egy történet, körülbelül Macbethről….legalábbis azt hiszem”. Ő is zárta az estet azzal a mondattal: „Hát most mit is mondhatnék….oh…” Igaz volt minden szava. Shakespeare által feldolgozott Holinshed-krónikához ennek a darabnak nyomokban volt köze. De a színész, Václav Vašák kétszer egyperces arcjátékára hosszan fogok emlékezni.
Mi is hiányzott? Nem voltak Vészbanyák, igaz Macbeth és Banquo megkapta a jóslatát, két bendzsózó szürke lénytől, akik countryban és blues-ban nyomták. Macbeth egy percig nem hátrált ki tervéből, Lady M., a feleség pedig nem meggyőzte, hanem férfiasságát lekicsinyelve felszólította férjét a trón megszerzésére: „Dugj meg, vagy öld meg a királyt”? Mire Macbeth inkább a királygyilkosságot választotta, igaz a nejéért. És ugyan a szürkék adtak második jóslatot, na de abban sehol nem volt utalás arra, hogy Macbeth hatalma szilárd lenne, csak Macdufftól kell óvakodnia, s olyan ember ölheti csak meg, akit nem anya szült, és hogy addig ül a trónon, amíg birnami erdő be nem kandikál a várfalon. Macduff családjának kiirtása pipa, s Lady M.-nél is fellehető volt némi álmatlanság, de a „ne sírj szerelemem, túl vagyunk rajta” szavakat azért nem lehetett a bűntudat és a lelkiismeret mardosásának vélni. Ahogy Macbeth sorsa sem pecsételődött meg végzetesen a darab végén. És igen, hiány volt a becsület, a kötelesség érzékeltetésének terén is.
Ámbár az is igaz, ha Shakespeare nagy ismerője, Caroline Spurgeon elemzését elfogadjuk, meg volt itt majdnem minden, ami az angol írófejedelemhez dukál. Ahogy Spurgeon számba veszi: sea images; clothing images; colour images, and gardening images.
A csehek előadásán végigvonult egy ruha-képsor, amelynek legfontosabb eleme az „ill-fitting garments” (nem illő ruházat). Gyönyörűek voltak a jelmezek, de groteszk megjelenést kölcsönöztek viselőjüknek. Aztán a zene révén (Jakub Kudláč) ott volt a „reverberation” (kozmikus visszhang), amely a gonoszságot és a kiszámíthatatlant volt hivatott érzékeltetni. Láttuk – megint csak a jelmezek révén - a fény (élet) és a sötétség (halál) ellentétét. Megvolt az előadásban a kétértelmű beszéd, a káosz, a kételkedés. Láttuk a szereplők zavarodottságát és bizony igen hangsúlyos volt a férfi és a női szerepben megjelenő zavar. Macbeth mintha biszexuális lett volna, Lady M. meg nem a hataloméhes femme fatale volt, hanem mintha egy állapotos asszony. (Persze lehet ez a színésznő, Anežka Kubátová természetes állapota volt.)
Azt nem mondanám, hogy a dráma hátborzongató volt, még az erőszakossága ellenére sem. Bár volt benne feketeség; némi félelem; „patakvér”, ha nem is láttuk és gyilkosság, tettben, gondolatban egyaránt.
Igazából egy dolog zavart csak, miért angol tőmondatokban folytak a párbeszédek? Csehül lehet jobban hatottak volna, még a kivetítő olvasása ellenére is. Mert akárhogy is vesszük, előadás után azért volt éppen miről elmélkedni. Vajon miért hiszik egyesek, hogy rútul szerzett uralmuk révén főnökök maradhatnak örökkön örökké, mert ők a jó fiúk.
[Szereplők: Miloslav König, Anežka Kubátová, Jiří Černý, Leoš Noha, Václav Vašák, Ivan Lupták, Johana Matoušková, Petr Jeništa, Petr Čtvrtníček]
