Iza színházban járt - Jeff Baron: Szép jó estét, Mr. Green! (Veres1 Színház)
péntek, 17 november 2017 16:17

Jeff Baron: Szép jó estét, Mr. Green! (Veres1 Színház)

Értékelés:
(99 szavazat)

Félrecsapom a kalapom….. 

(Veres 1 Színház – Jeff Baron: Szép jó estét, Mr. Green című előadása apropóján)

Anulu, Homer, Kémeri és persze Judd Hirsch magyarítása, ezt jelentette nekem Székhelyi József, a mai napig. Először láttam őt színpadon, Jeff Baron darabjában. (Mire színházba járó lettem, eligazolt a fővárosból, hosszútávra.) Szép, de végtelenül szomorú volt ez az első színházi találkozás. Kevés hasonlót élhetünk át nézőként. Székhelyi fellépése bizonyította (újra), mennyire a pillanat, a most művészete a színház. Megismételhetetlen és visszaadhatatlan minden előadás. Egyszeri csoda, minden csak akkor és csak ott érvényes. Meg az is világossá vált, az élet miként képes villanásnyi idő alatt kirántani az illúziók világából, megmutatva a kőkemény realitást. Érdekes aurájú befogadó hely ez a moziból színházzá avanzsált Belvárosi Színház, 2015-ben éppen itt volt az első nagy rácsodálkozásom is. Még egyszer megadta a Belvárosi, hogy részese lehessek valami fájdalmasan szép színházi varázslatnak.     

Jeff Baron darabja közepes. A története nagyon hasonlít a Hat hét hat tánc szinopszisára. Csak míg ott egy idős, magányos asszony és egy meleg tánctanár „talált egymásra”, itt egy 86 éves, majdnem ortodox zsidó öregember és egy meleg, banki középvezető. Hasonlóan több tételben, kölcsönös adok-kapok után. A fiatal Ross Gardiner fellöki autójával az idős Mr. Green-t, ezért a bíróság társadalmi munkára ítéli, a „bűnösnek” látogatnia és gondoznia kell „áldozatát”. A két ember óhatatlanul feltárulkozik egymás előtt, a bennük lévő keserűség, magány utat nyit a másik irányába. Fájdalmuk terhét könnyebb elviselniük, ha osztozhatnak benne valakivel.  

A szerző annyi minden fontosat zsúfolt a darabba, amit egy társalgási mű nehezen bír el. Generációs ellentétek, az intolerancia, a másság társadalmi tagadása, orosz zsidó progrom emléke, a merev vallási előírások létjogosultságának vitatása, a gyerek-szülő konfliktus, a szellemi-testi hanyatlás réme, a társadalmi elszigetelődés, az elmagányosodás, mind-mind megkapirgálva egy kicsit. Az igaz, ennek ellenére kedves a darab, pár értékelhető poénnal. Hatása azon múlik, hogy mit tudnak a színészek nyújtani magukból, hogy „adják el”, elevenítik meg a sorokat, sorsokat.

Gedeon Boróka díszlete egyszerű, inkább praktikus, mint ötletes. A jelmezek már ügyesebbek, Mr. Green, az öregúr mindig pizsamában, papucsban, hátán egy bekeccsel, ami jól jellemezte élethelyzetét. Molnár Kristóf rendező leginkább Székhelyi hírnevére, közönségvonzó erejére épített. Az csúnya megoldás volt, hogy a darab csúcspontját, amikor minden gát átszakadt a két idegen ember között, sikerült a rendezői balon a sarokba tennie úgy, hogy a színészi játék elveszett, nem lehetett látni. Mr. Green gyerekeként ölébe vonta Ross-t. A fiú a díszletfal felé, háttal a nézőknek ült le, eltakarva az öreget. Hallottuk, de látni nem láttuk. Kár.

A fiatal Ross-t Pál Tamás játszotta, s bizony meg kellett google-zni a szünetben, hogy ki ő. Megérdemli, hogy feljegyezzem, Földessy Margitnál tanult, s a Veres 1 Színházban ez már sokadik szerepe. (Na meg van valami Megasztáros döntős múltja is.) Ő jelenlegi színészi eszköztára egészét adta, korrekt volt a játéka. Ami megemelte az alakítását az a tisztelet és alázat, amit színésztársával szemben tanúsított. Alájátszásból, partnerségből ötös, minden színészhiúsági kérdés nélkül. (Remélem szép pálya áll még előtte.)

Székhelyit - a televízió jóvoltából – ismertem, engem is ő vonzott. Számomra ő egy színházi/közéleti mindenes. Összetett ember és művész, aki eddigi élete során - színészi hivatásán túl - sok mindennel foglalkozott, paralel. Emiatt voltak és vélhetően lesznek is még látványos sikerei és kudarcai. Ő aztán igazi képviselője, az "Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt." életérzésnek. Lehet, körülrajongott színművésszé vált volna, ha nem rendez, ír, vezet színházat, foglalkozik a közélettel és pártos vallási hovatartozásával, mi több politizál, inkább csak szűk mesterségére, a színészetre koncentrál. De őt ez vélhetően nem elégítette volna ki. Fürkésző szellemnek tartottam, sok konfliktussal és harccal, vélt és valós igazságai nyomában, melyekért úgy tűnt mindig elmegy a falig. (Meg az ezért járó pofonokért is!)

Az előadás jutalomjáték a színésznek, amivel a rutinos művész élt is. A testi és szellemi leépülés, Mr. Green magányából és a nem múló gyászából fakadó bogarassága megmutatására számos kedves kis geget vetett be. Simán elhitette, hogy 86 éves. Ügyelt arra, hogy a Mr. Green figurája ne legyen sok. Általa az öregember rigolyái, félelmei még véletlenül sem adtak okot nevetésre, csakis keserédes mosolyt csaltak elő. Ráadásként még meg is szeretette őt. Egy percig nem karikírozott, empirikus megfigyelésen alapuló, hiteles emberi sorsot és fájdalmat mutatott meg a színpadon. A színészi profizmusa csúcsa, ahogy idegenkedve, sokszor, mindig másként ejtette ki a fajgel (meleg) szót. Ahogy mindig távolba révedő, bepárásodó szemmel idézte meg halott felesége emlékét: „Egyetlen hangos szó nélkül, 59 évig!”. Kiejtett mondata hangsúlyában mindig ott volt az 59 év emléke és fájdalma is, 10 másodpercben lepergetve. Egy visszatérő mondatból is sokszor poént gyártott: „Ki mondta magának?” Sokféle, sokárnyalatú felháborodás, értetlenkedés. Mr. Green-nek egyedi hangszínt, hanghordozást talált ki, egyáltalán nem volt „székhelyis”. Színpadi mozgása magában jellemábrázolás volt. A leheletfinom, laza mintha érintéstől fokról fokra jutott odáig az estén, hogy Ross-t apaként szoros ölelésébe vonta, hogy Mr. Green végre megadja a fiúnak azt a szeretetet, amit valós apjától soha nem kaphatott meg. Líraian szép volt levegőben rebbenő, félúton mindig megálló karja, keze, majd csak könnyű, laza érintése, ami ölelt is meg nem is, jelezve, hogy mennyire megszerette ezt a fiút, de büszkesége nem engedi azt kimutatni. Verbálisan tagadta, csak metakommunikációja árulta el, maga is mennyire vágyik rá, hogy szeretet adjon valakinek.

És akkor a fájdalmas plusz. Igen, sugárzott a színpadról, valami nem stimmel, volt kis ideges vibrálás a nézőtér irányába. Egyértelmű volt, ez a fellépés most nagyon fontos a Veres 1 Színháznak és Székhelyinek is. Nem egy közönséges vendégjáték. A tapsnál, a harmadik, vagy negyedik színpadra hívás után, Pál Tamás hirtelen gesztussal megpuszilta partnere kézfejét. Nem hiszem, hogy akkor és ott felfogta mit csinált. A színházhatás bekúszott az életbe, Ross már Pál Tamásként visszaadta Székhelyinek Mr. Green ölelését.

A „nagy öreg” pontosan tudta már, hogy ez az est számára vízválasztó, nem várhat egy bejelentéssel tovább, amit a következő nap bizony meg fog tenni. Két mondatban, megelőzve a szóbeszédet. Nem érzelgősen, harcosan, tömören, ahogy ő eddigi (színész)életét is élte. Székhelyi József felfedte betegségét, ehhez való viszonyulását. Tv-felvételeiből élesen él bennem egy régi zenés-est. Azt énekelte „félrecsapom a kalapom, megyek az utcán hódítón….”. Hát hajrá, őrizze meg Székhelyi belső tűzét, küzdeni akarását, laza eleganciáját, tartását. Gyógyulása sok embernek adna reményt. Színpadi jelenléte pedig nagy érzelmi amplitúdójú, emlékezetes estéket még, sok-sok nézőnek.

(A fotó Lethenyei László/Veres1 Színház)  

 

Megjelent: 3341 alkalommal