Tápláléklánc 

(Radnóti Színház – G. B. Shaw: A szerelmesek házai – 2020. február 25-i előadás)

Február végén az utolsó „élő” színházi előadások egyike. Megbízható színészek, szép, sőt a csonka-évadot nézve szinte kimagasló alakítások, színészi játék, de diszkrét unalom. Az előadás után egyszerűen nincs miről elgondolkodni, nincs utóhatás, csak egy „ügyes” előadás. Pedig a darab nem bulvár, hogy nevettünk volna kicsit, aztán kész. Az igaz, pár év, és kevesen fogják érteni, hogy a „piszkos pénz” szégyellnivaló lenne. Mert azt látják napra nap, hogy az ebül szerzett jószág egyáltalán nem biztos, hogy ebül vész el, és holló hollónak nem vájja ki a szemét. G.B. Shaw a XIX. század végén a kapitalizmus „leleplezéséről” írt. Világbotránynak tartotta, hogy társadalmi konszenzus van arról: van az a pénz, amiért……simán kussolunk és együttműködünk bárkivel, csak a nagyságrendek mások. Van, aki a villanyszámláért, van, aki egy városrész ledózerolásáért.

Görkorcsolyapálya

(Pesti Színház - Lev Tolsztoj: Anna Karenina – 2020. január 27-i)

Az előadásból leginkább az maradt meg, hogy milyen ügyesen görkorcsolyáznak a statiszták, s ennek hála frappánsak a színváltások. Hiába törtem az este végén a fejem, semmilyen akceptálható indokát nem láttam, hogy a Vígszínház színre vitte az Anna Kareninát. Éppen nincs a társulatban Anna, Vronszkij és Karenin. Most még Hegedűs D. sem tudta kihúzni a kátyúból a produkció szekerét. Azért Halász Judit, Waskowics Andrea és Antóci Dorottya e.h. képes mutatni némi szenvedélyt, Kiss Gergely Máté pedig erős, szép alakítással ajándékozza meg a nézőket Levin szerepében. 

Karl Lagerferd mamamusi 

(Pécsi Nemzeti Színház – Molière: Az úrhatnám polgár - 2020. január 23-i előadás)

Komédia a XVII. századi Franciaországból/ról - némi törökös behatással – egy megtollasodott posztóárusról, aki nemesember akar lenni. Rudolf Péter okosan használta a pécsi társulatot, a teátrum minden adottságát, Köles Ferencre építve, aki az ország bármelyik színházában vezető színész lehetne. Pécsett kicsit keserűbbre gondolták most Moliere-vígjátékát mint ahogy azt általában szokták. Remek előadás született.

Küzdünk, mint malac a jégen 

(Stúdió K Színház - Topolcsányi Laura és Boros Ádám: Az utolsó aleppói bohóc) 

Sejtettem én a cím alapján, hogy a szíriai polgárháborúról lesz szó, így joggal vaskosabb témát vártam. Gáz, hogy a második óra végén íródik ki a falra Asia Ramazan Antar és Anas al-Basha neve. Ezzel kéne indítani. Ha eszem van, már annak el kellett volna bizonytalanítania, hogy az ajánlóban azt olvastam, hogy „gyökér-kompromisszum”, meg „az élők a holtak cipőiből kanalaznak”, s a darab műfaja: építkezés bontott anyagból. De bíztam a társulatban, s ők nem ábrándítottak ki most sem.  

Az „első találkozás” – majdnem - mindig meghatározó: Tennessee Williams: Orfeusz alászáll, még jócskán gyerekként. (Anyukám talán tudta sietni kell, mire gimnazista lettem, Ruttkai már máshova igazolt.) A Ruszt József rendezte darabnak Simon and Garfunkel El Condor Pasa-ja volt a betétdala, zengett a Pesti Színház. Akkor annyit értettem, hogy Lady a kigyóbőr dzsekis pasival lelépne, mert a férje, Jabe uncsi és gonosz. Azonban Ruttkai/Lady minden gesztusára, mozdulatára, még a járására is emlékszem, ma is. Pedig azon a napon izgatott, indiszponált volt, sokat bakizott, szűk, magas lépcsősoron kellett felmennie a színpad rendezői jobbján, elesett. De attól a perctől kezdve, hogy belépett a színpadra tengernyi, égővörös hajával, nem tudtam róla levenni a szemem. Nem a színpadot, a színházat, az összes néző agyát, lelkét megtöltötte színpadi jelenléte. Élt és uralkodott a deszkákon, a többiek csak azért voltak ott, hogy szolgálják a Királynőt.   

A 70 az új 50? 

(Nemzeti Színház – Örkény István: Macskajáték – 2019. december 14-i előadás)

Lehet, minden "nagyszínésznő"-nek kötelező eljátszani a Macskajáték Orbánnéját, ha megéri azt a kort, ahová Örkény pozicionálta hősnőjét. Udvaros Dorottya sem hagyhatta ki. A színésznő szerepköre-e özv. Orbán Béláné? Nem. Abszolválta? Parádésan. Ehhez Szász János rendező szép, filmszerű színpadi miliőt teremtett és ravaszul kitalálta, hogy három potenciális Orbánnét állít a színpadra. Erzsi-Giza-Egérke, alias Udvaros-Bánsági-Nagy, ők akár egymást válhatnák esténkét a szerepben, körforgásszerűen. 

Benny Hill besírna

(Thália Színház - Michael Frayn: Legszebb férfikor – 2019. december 12-i előadás)

Az évadkezdés lendülete oda, vissza a kitaposott útra. Egy újabb bedroom farce a Tháliában Feydeau és Camoletti darabjai után, egy közel félévszázados angol színmű a West End-ről. Büszkén közzétéve, ez a darab első magyarországi bemutatója. A társulat majd összes férfitagja - megerősítve magát Csőre Gáborral - a színpadon, Schell Judit körül keringve. Rejtély, vajon mi vette rá Valló Pétert, hogy pont ezt - a valójában kissé megíratlan - darabot pécézze ki magának.  

Grundérzés Pesti Magyar módra 

(Pesti Magyar Színház – Dennis Martin: A kincses sziget – 2019. november 29-i előadás) 

Nem én vagyok a célközönség, tudomásul kell venni. Erősen próbáltam egy 12 éves vagy egy quasi musical fan szemével nézni az előadást. Így megfogna-e, akarnék-e kincskereső vagy kalóz lenni, andalító-e, amit a színpadon látok? A válasz: nem. A darab Robert Louis Stevenson regénye „nyomán” íródott, s az előadás is valaminek a nyomán maradt. Nem gyerekelőadás, inkább színházat biztonsággal megtöltő zenemű, egészen képtelen magyar dalszövegekkel. Nagykiállítás, a maga módján professzionális produkció.  

Apránként telik meg a mosdótál*  

(Cia Mea Culpa Companyia de teatre a Három Hollóban – Mercè Rodoreda y Gurguí: La plaça del diamant (A Diamant tér) – 2019. november 7.)

Esemény, amiről utóbb derül ki, ha elmulasztottad volna: pótolhatatlan veszteség. Gondolnánk-e józan ésszel, hogy egy hazánkba látogató katalán kamaraszínház szerezheti az évad eddigi legnagyobb meglepetését? Három színész, majdnem üres színpad, jelzésértékű kellékek, s egy olyan regény, aminek az írójáról legtöbben nem is hallottunk. Maga az előadás egy fájdalmas, torz mosoly. Latin mesevilág a spanyol polgárháború kellős közepén, az örök asszonyi sors korrajzba ágyazva. Kicsit Doktor Zsivágó, kicsit Az eltűnt idő nyomában, benne egy csipetnyi Thomas Mann. 

London, 2003, David Mamet: Edmund című darabjának előadása a West Enden. A címszerepben egy színész-rendező, aki üstökösként indult, aztán kicsit megrágta Hollywood. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, a negyvenes Edmundé vagy Kenneth Branaghé. Budapest, 2019, Raymund Fitzsimons: Kean, a színész vallomása című darabjának előadása az RS9 Színházban. Zavarba ejtő, hogy kinek a pokoljárása van a színpadon, minden idők legnagyobb angol színészéé vagy Széles Lászlóé. Edmunddal Branagh visszatért oda, ahová tehetsége alapján tartozik. Széles László játékát látva, nézőként érdekeltté váltam, hogy megtudjam merre tart a pályája. Újabb színpadi szerepe apropóján ültünk le beszélgetni hivatásáról, életéről.