Az előadás Sonya Yoncheva miatt került be a kosárba, az idei bukta ez volt, nem azt kaptad, akire jegyet vettél. (Az énekesnő kismama lett.) Simon Stone-ról még nem hallottam, így meggugliztam. A Baselben született, 35 éves ausztrál-svájci rendező Cambridge-ben és Melbourne-ben nevelkedett. Apja 45 évesen szívrohamban hunyt el, aminek az akkor 12 éves fia szemtanúja volt. Állítása szerint minden munkájában benne van az elszenvedett trauma, aminek feldolgozásában a film és az irodalom segítette. Ausztráliában Csehov majd összes darabját megrendezte és Ibsen Vadkacsáját. Aztán 2015-ben megérkezett Európába, s Baselben színpadra vitte az Angyalok Amerikában-t, és újra Csehov, Ibsen darabjait, A három nővért és John Gabriel Borkmant. Amszterdamban Férjek és feleségek címen átírta és már színpadra vitte Medea történetét, 2018 júniusában. Innen már csak egy ugrás volt a Großes Festspielhaus. Meggyőződésem, megérdemli, hogy tudjuk ki ő és honnan jött, hallani fogunk még róla, és aki Csehov világát érzi, érti, szereti, rossz ember már nem lehet.
Alaposan megfaragta Euripidész Médea-sztoriját. Kb. annyi maradt belőle, hogy az asszony megöli a gyermekeit. A produkciója kortárs, a történet 2019-ben játszódik, s lényegében egy audiovizuális összművészeti utazás, amely a zenésszínház és a videoprojekció műfajának szimbiózisából született. A Stone-csapat piszok jól használja a multimédiás eszközöket.
A rendező a darabbal azt vizsgálta, hogy a szeretet, a szerelem, vagyis egy erős és megszállott érzés miként vezethet a megsemmisülésig, belső küzdelem miként juttathatja az embert egy ésszel fel nem fogható cselekedetig. Egy nő pszichológiai összeomlását láttuk, aki elárulta apját a szerelemért, de szerelme őt árulta el egy másik nőért. Ez persze bosszúért kiált. Azonban a darabban Médée nem egy szimpla megtorló, hanem egy kétségbeesett, mélyen sértett nő, aki hányattatása során eljut egy olyan pontra, ahol a lehetséges forgatókönyvek közül a lehető legrosszabbat választja, megöli gyermekeit (és magát is).
A nyitány hangjai alatt fekete-fehér filmen, ami simán elmenne a francia vagy olasz újhullám filmjei között, elmesélik az előzményeket. Látjuk a vidéki családi idillt Jason, Médée és a két gyerek, ezt kb. úgy, ahogy Elizabeth Taylort és Richard Burtont a The Sandpiperben (Út a szeretet felé) a tengerparton évődni. Vagyis ennél nagyobb idill egyszerűen nem létezik. Minden és mindenki tökéletes. De Jason unja ezt, félrelép. Finom és elegáns férfi lévén az új nőt, Dircét a közös hálószobába viszi, a családi fészek kellős közepébe. A gyerekek egyike otthon hagyja az iskolatáskáját, Médée visszamegy érte, rájuk nyit. Válás. A bevezetőfilm egy ügyvédi irodában záródik, Médée aláírja a válási papírokat. Hihetetlenül valóságos és életszagú volt, ahogy a filmvásznat betöltötte a Files For Divorce felirat.
Majd elénk tárult Bob Cousins díszlettervező mesés látványvilága, amely több helyiséget és szintet hozott a színpadra, végig párhuzamossá téve történetvonalat. Egymás mellett láttuk, mit csinált éppen a megcsalt asszony, a hűtlen férj, és a csábító. Például Médee és Jason telefonon vitatkoztak az első duettjükben: az asszony Tbilisziben - a válás után Grúziában találta magát nincstelenül, hontalanul - egy kopott internetes kávézóban zokog a gyerekeiért, elveszett szerelméért. Exe, Jason egy luxus szállodai szobában hallgatja unottan őt, fel alá sétálgatva. A lakosztály fürdőjében egy prostituált zuhanyozik. A telefonbeszélgetés közben a férfi a szobaasszonyokat dirigálja, húznák már át nagyon gyorsan azt az ágyneműt, nem akar lebukni. Éppen csak végeznek, amikor belép Dircé, aki vásárolni volt Jason gyerekeivel, előkészülve az esküvőjükre. (És egy statiszta annak módja szerint valóban lezuhanyozott és hajat mosott a nyílt színen, majd gondosan megtörülközött és felöltözött, és felmarta Jason pénzét.)
Médée és Jason második találkozására egy lepukkant buszmegállóban kerül sor, ahol a férfi átadja a gyermekeket az asszonynak. A nő nehezen jut el idáig, hisz Dircé apja, Créon – aki lánya kedvéért a válás után száműzte az országból Médéet - megtagadja a repülőtéren az országba való belépését. Gyerekei, Nerisével, a dadussal a televízióban nézik anyjuk „bevándorlási drámáját”, médiacirkuszként. Médée végül bejut, amit arra használ, hogy Jason és Dircé esküvői vacsoráján végezzen vetélytársnővel és annak apjával, megszöktetve gyermekeit.
A végkifejlet egy igazi benzinkúton játszódik, ahol Médée látszólag szétlocsol vagy 100 liter benzint, hogy senki meg ne közelíthesse, majd a kocsiban alvó, benyugtatózott gyerekekkel együtt magára gyújtja az autót, az őrjöngő és tehetetlen Jason szeme láttára.
Stone a színpadképek/jelentek közötti váltásokat Jason postafiókjának a lehallgatásával töltötte ki, a függönyre kivetítve Médée megható üzeneteit hűtlen szerelmesének. Döbbenetes érzelmi erővel szóltak az asszony szavai, fojtott suttogása, kb. ahogy Anouk Aimée Anneként Claude Lelouch filmjében, az Egy férfi és egy nőben. Igaz, egy színésznő, Amira Casar tolmácsolta ekkor franciául Médée szavait.
Az este középpontjában a Médéet. megszemélyesítő Elena Stikhina orosz szopránénekesnő állt. Csak öt éve végezte konzervatóriumot, s bár sok szerep van mögötte a Mariinsky Színházban, Berlin, Párizs, Drezda opera színpadain, tavaly télen debütált a MET-ben és idén Salzburgban. Lenyűgöző volt a teljesítménye színésznőként, énekesnőként egyaránt. Korát meghazudtolóan erős, árnyalt, érzelem gazdag előadást nyújtott. Alig harmincéves, még nem élhette meg azt, amit a főszereplő. Dacára ennek meglepő természetességgel, őszintén mozgott a kamera előtt a kisfilmekben, az áriák során a színpadon. Hangja vokális ereje csodás, ívelten vette a magasságokat, és képes volt hangjával is érzékeltetni Médée belső zavarát, különösen a felcsapó tébolyult agresszivitását.
Mindenki más Stikhinát „szolgálta”. Jason szerepében Pavel Černoch nekem kissé tompának tűnt, játékban, hangban is Stikhinával összevetve, nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen férfi lehet egy ekkora baj, tomboló érzelmi vihar okozója. Néris szerepében Alisa Kolosovanak és Dircé-ként Rosa Feolanak egy-egy kimagasló ária jutott, amit pontosan megoldottak, akár Vitaly Kovalev, aki Créon király basszus szólamát énekelte. Mondjuk neki azért jutott egy sztriptíz bár jelenet, piros bőrszerkóban, meztelenül a nyaka és dereka körül vonagló go-go girl-ök között, mobilon utasította ki Médéet az országából. Szóval jó király volt.
Na jó, azért annyit Stone terhére rovok, hogy nagyon kellett figyelni mindkét felvonás alatt, két és félórán át. Médée országok közötti hányattatásával felkapott egy migráns szálat, kb. azt láttuk, amit minden nap a BBC vagy a CNN élő, helyszíni riportjaiban. Aztán Jason hangsúlyosan kisfiai helyett két szőke kislány volt a színpadon, akik egyszer csak – az esküvőről való szökés közben – kisfiúkká változtak? De ez nem rontott semmit annak értékén, hogy nagyon eredeti, hangsúlyosan művészi üzenettel bíró, igen rendhagyó produkciót hozott Salzburgba, egy fiatal énekesnőnek az igazi kiugrás lehetőségét megteremtve.
Az este karmestere Thomas Hengelbrock, a Bécsi Filharmonikusok élén a Cherubini-opera francia változatát vezényelte, s nem a Maria Callas miatt híressé vált olasz nyelvű változatot. Hengelbrock a produkcióhoz maga végzett hangszeres bővítéseket, Cherubini kézirat-kiegészítései alapján. Mindent megtettek az előadásért, komoly szerepük van annak sikerében.
(A kép Elena Stikhina Salzburgi Fesztiválon közölt hivatalos profilképe.)