Majd pontosan 40 éve, a „hevesitéri” Nemzeti Színház három - akkor és ott magát talán mellőzöttnek érző - fiatal színésze: Benedek Miklós, Császár Angela és Szacsvay László, Orosz István zenei kíséretével időutazásra indult. Rengeteg - Benedek Miklós emlékezete szerint – háromezer írásból (újságcikkből, versből, kabarétréfából) és zenés darabból (kuplékból, katonanótákból, operettdalokból) válogattak ki százat, hogy 1979. december 19-én – egy alkalommal! - a Fészek Klubban megmutassák, mit is gondolnak a világról az 1907 és 1945 közötti orfeumi emlékeken át, s mit is tudnak ők a színpadon. Az este „nagyot szólt”, bebocsátást nyert a Nemzeti Színház első emeleti előcsarnokába (a büfébe), majd átkerült - Benedekkel és Szacsvayval együtt - az 1982-ben önállósodott Katona József Színházba. A statisztikák szerint 303 előadást ért meg, 1990-ig műsoron maradt, megkapta a színikritikusok Különdíját, akik éppen 1980-ban osztották ki először a szakmai elismeréseket.
A Budapest Orfeum című előadás kétségtelenül színházi legenda. A mai negyvenesek zöme itt tanulta meg (hallotta először) Nagy Endre, Medgyaszay Vilma, Zerkovitz Béla, Márkus Alfréd, Reinitz, Béla, Kellér Dezső nevét, na meg Nóti Károlyét, örökre megtanulván, hogyan szervíroztatta magának a feketét.
Gabnai Katalin – láthatóan még a színházi felvétel hatása alatt - így indította a beszélgetést: „Az őrület, hogy egy negyven évvel ezelőtt született valami frissebb mint amit az ember napközben lát és jobban fáj is, amikor azt mondják a darabban, hogy ’mennyi, mennyi világcsaló’, egyre keserűbb és borzasztóbb lett minden. Ez a negyven év csak használt az előadásnak, amiről azt gondolom, egy remekmű. Persze ilyet az ember kritikában nem ír le. Fantasztikus, amikor valami hibátlant és óriásit látunk, amiben nincs egy felesleges mozdulat sem. A hangulat megragadása, amikor azt mondjuk, hogy haldoklunk, de buli van, soha nem volt számomra ennyire érezhető a mai mindennapokban, mint pont ezen a délutánon, a Budapest Orfeumot nézve.” (E gondolatai pontosan kifejezték azt, amit a résztvevők maguk is éreztek.)
Zsámbéki Gábornak alkotói köze nincs az előadáshoz, azonban 1980-ban úgy gondolta, „ami ekkora érték, annak nem szabad csak úgy of side-on mennie”, s közbenjárt, hogy bevigyék a Nemzeti Színházba, ahol vezetőrendező volt. „Mi azt szerettük volna, ha a Nemzeti egy oldottabb játékosabb, többféle műfajjal kísérletező színház legyen, s ne egy állandóan ünnepélyes nemzeti intézmény. Egy ilyen kirobbanó tehetségű, de a színház akkori gyakorlatába egyáltalán nem illő mű tökéletesen egybevágott a szándékaimmal, szándékainkkal. Azt is tudni kell, hogy akkor szigorúbbak voltak a műfaji határok, hogy mi a komoly, mi a szórakoztató. Nem volt ez mindig így, volt egy kor - aminek Miklós ma, most Magyarországon talán a legjobb szakértője, s erről ő tud jobban beszélni -, amikor a kabaréban Babits-és Ady verseket énekeltek megzenésítve. Nádasdy Kálmán, aki később operákat rendezett (még a veronai Arénában is), színházban alkotott, például egy káprázatos Othellot, fiatalkorában Medgyaszay Vilma zongorakísérője volt. Nádasdy olyan mértékben rajongója volt a kor darabjainak, hogy ezek a művek a főiskolai oktatásban is komoly szerepet kaptak, sűrűn lehetett hallani őket. Ez mára megfakult, nem része az oktatásnak. Ma már csak a Miklós tudja ezt talán. Örültem, hogy ez a darab a Katonának is az egyik legnagyobb sikerévé vált.” (Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Zsámbéki Gábor a beszélgetésben való részvételt Benedek Miklós iránti fejhajtásnak szánta, szerette volna nyilvánosan elmondani, hogy a színművésznek mekkora intellektuális és művészi produktuma a produkció, annak karbantartása, folyamatos csiszolása.)
Benedek persze szabadkozott: „Van ennek egy sokkal prózaibb változata. Sziládi János volt akkor a Nemzeti igazgatója, s előadás után odajött hozzám egy Csák nevű ember, aki a haknikirály volt. Ő szervezte Kazaltól kezdve a Bergendyn át mindenkinek a haknikat az országban. Mi ültünk az egyik asztalnál, Zsámbékiék a másiknál, és a Csák azt mondta nekünk, megveszi lábon, s mi kastélyt fogunk építeni mindhárman, csak éppen napi 3 - 4 előadást kell lezavarni. Egymásra néztünk a Szacsyval és mondtuk, hogy ez nem fog menni.” A színház ajánlata az volt a három művésznek: játszhatják a darabot a büfében, a fizetésükért. Meggondolták, s maradtak a „színházi helyzetben”, különben hitük szerint tönkrement volna a hakniban két hét alatt az előadás.
Gabnai Katalin a színikritikusok Grande Dame-ja, úgy érkezett, hogy az Országos Színházművészeti Múzeum-és Intézet archívumában felkutatta az előadásról szóló írásokat: „Benedek Miklós igazi orfeumi jelenség, vonzó megjelenésű, magas szikár alakja, fanyar iróniája, keserű, már-már groteszk fintora, rendíthetetlen nyugalma, szikrázó okossága, játékának hűvös eleganciája a Nagy Endre-féle kabaré legjobb hagyományait folytatja.” Majd egy személyes emlékét is megosztotta a nézőkkel: „1960 valamennyi, Csillebérc, nyári tábor, az ország legjobb versmondói jöttek össze. Én persze vidékről, ahol belém verték a Kései siratót, ami roppant kínos volt. Keleti István nem is engedte elmondani, mert neki volt ízlése. Ott állam, nyár volt, s annyi szentjánosbogár, hogy olvasni lehetett a bokrok között, én meg szomorkodtam, bár láttam, hogy vannak ott nálam sokkal vidámabbak, lazák és nevetgélnek. Ott volt közöttük Miklós is, aki két fejjel magasabb volt nálam, s már akkor is ’valaki’ volt.” Aztán megállapította – sokunkkal együtt -, hogy ebben az előadásban az erő annak szokatlan eleganciája volt, s feltette a színésznek a kérdést: „Azt hol tetszett tanulni? Honnan jön?”
Benedek Miklós válasza: „Nem tudom. Nagyon régi emlékem, hogy az Attila úton megyek iskolába buszon és onnan majdnem minden reggel láttam Ajtay Andort, aki ott lakott. Én nem tudtam mi az, hogy elegancia, meg előkelően viselkedni, csak láttam egy embert kalapban, téli kabátban, kis ősz bajusszal és úgy állt ott, hogy aurája volt. Hozzá nem lehetett érni, az nem lehetett, hogy mert nekem ő egy kedvenc színészem, odamenjek hozzá beszélgetni. Később úgy éreztem, ez valahol egy elegancia. A másik véglet Balázs Samu, aki nem volt elegáns, de rettenetesen tartózkodó volt és egy nagyon jó színész. Akitől el voltam ájulva. Ezt se tanulni, se ellesni nem lehet. Ez vagy van az emberben vagy…. jó, nézni lehet. Lawrence Oliviert, ahogy a III. Richardban a trón felé végig megy, s mondja, hogy csináltatok magamnak egy jó ruhát, s az ember elnézi, hogy nem kell ahhoz csúnyának lenni…..púpos, de elképesztő hollókék haja volt és ekkora heftije, mégis gyönyörűen nézett ki.”
Magam úgy gondolom, amit Benedek Miklós tud a színpadi lét eleganciájáról, azt valóban nem lehet tanulni, s talán tanítani sem. Berger Zsigaként ő volt a megelevenedett „elozsanszia”, aki látta őt, annak más nem forgathatja úgy a sétapálcáját, ahogy az ő Stuxa, aki „jobb, mint a Chevalier…bősz, mint egy Dumas-regény, s akibe mindenki szerelmes, mert veszedelmes.” Ő volt az a színész, aki a Hippolyt, a lakájban feledtetni tudta Csortos főkomornyikját – már ha akarta – arisztokratikusabb volt bármely született Zichy vagy Andrássy grófnál. Bevésődött, amikor Benedek Miklós arról énekel: „Pénz az nincs, pénz az nincs! Ó kedves pénz, te szép, te drága! Jöjj vissza, minden meg van bocsátva!” Arról nem is beszélve, amikor arról énekel egy kupléban, hogy: crème de la crème, a tekintete, a tartása, a kisugárzása szinte játék nélkül tatalommal tölti meg a szavakat, szemvillanás alatt megmutatja mi mindent is jelent ez a fogalom pontosan.
A színikritikus további kérdésére Zsámbéki Gábor elmondta, hogy ma a világszínházban minden létezik egymás mellett, de ennyire kikristályosodott formában talán mégsem. Ezzel a műfajjal igenis lehet piszkálódni vagy éppen kritikát mondani. Felidézte Ascher Tamás Állami Áruház című kaposvári rendezését, ami éppenséggel operett, mégis komoly politikai viharokat kavaró előadássá vált, ahogy a csehországi Liberec Színház ekkortájt született Nebáncsvirág előadása is kemény társadalomkritikát fogalmazott meg: „Nem hiszem, hogy a Miklós valamihez csatlakozni akart, amikor ezt szerkesztette, de mégis ez történt.” A színész arra emlékezett, hogy nem érték az előadást „politikai” támadások, bár „Izraelben zokon vették, hogy miért nem zsidózunk többet, Svédországban meg miért zsidóznak ennyit…. egyik előadáson ellopták a pártát, nem tudtunk kezdeni, de megmakacsoltuk magukat, hogy addig nem kezdünk, amíg nem lesz meg a párta, s a WC-tartály mögül előkerült.”
Szó esett a zenés színházi alapok és a fizikai erőnlét meglétéről. Benedek szerint: „a Szacsy Közép-Kelet Európa legrosszabb hegedűse". Itt Zsámbéki kijavította, hogy nem, Európáé. Majd derültség közepette felidézték, amikor a Katonában ’85-ben Dosztojevszkij A játékos című előadását mutatták be, Csizmadia Tibor rendezésében. Benedek és Szacsvay ültek a nézőtéren, mert nem voltak benne a produkcióban, majd Szacsvaynak kiintett az ügyelő a függöny mögül, hogy menjen fel. Benedek egy perc múlva meg már azt látta, hogy a színpadon hegedül: „Ahonnan azóta sem jött le, mert Ascher Tamás betette a Három nővérbe, s a darab sokat utazott a nagyvilágban, megírták, hogy az előadás zseniális, európai, világszínvonalú, a szereplők ilyenek, meg olyanok, de….elhozták Európa legrosszabb hegedűsét.” Az, hogy a „fizetésükért játszhattak”, az azt is jelentette, hogy csak az esti darab után, holott iszonyatos fizikai megterhelés volt a darab kétórás mozgássora. Benedek: „Fogytunk a darab közben, mert előtte általában a Pinter-darab, A konyha előadása ment, amit Zsámbéki rendezett. Én egy cukrász voltam, a Szacsy meg egy levesfőző. Nem volt kellék, a Gábor úgy találta ki, hogy csak imitáltuk, ahogy én reszelek, tálcára teszem, felszelem a süteményt, komoly fizikai munka volt és ezután, fél tízkor ment az Orfeum. Még a Csongor és Tünde után ment, ahol a három ördög voltunk, a Szacsy, a Felföldi Laci meg én.”
Arra moderátori kérdésre adott válasz, hogy mit szólnak ehhez a fiatal színészek ha megnézik, hiszen ezt workshop-szerűen tanítani lehetne az új generációnak, a kellékhasználatot, a színpadi mozgástechnikát, Benedek: „Nem nézik, a Gábor Miklós Hamletjét sem nézik.” Zsámbékihoz fordulva: „Vagy igen?” A rendező válasza: „Ha tudják, hogy ki volt a Gábor Miklós, már annak is örülni kell.” Benedek Miklós felidézte, hogy egy most is futó darab felújító próbáján kérte ifjú kollégáját, hogy menjen oda az asztalhoz és vegye fel a zsebórát, aki visszakérdezett: A mit? „Azt meg lehet tanítani, hogyan kell feltenni egy női kalapot, egy girardit, hogyan kell affektálni, de többet nem.”
(Magam sokszor hallottam, hogy a Színművészeti Egyetemről úgy kerülnek ki leendő színházcsinálók, hogy valóban nem tudják ki volt Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Dajka Margit. Nem igen hittem, hogy ez lehetséges. Aztán a télen beszélgettem vezető művészszínházunk egy középkorú színművészével, s valóban, könnyedén ejtette ki a száján, hogy a XX. század öt legnagyobb magyar színésznőjének egyikét, aki valaha is színpadon volt - még az ő fiatalkorában is -, soha nem látta még filmvásznon sem, éppen csak hallott róla. Úgy játszik Csehov, Shakespeare, Molière darabokat, hogy nem látja saját pályája folytonosságát, s nem is kíváncsi rá.)
Egy nézői kérdésre, hogy látnak-e résztvevők a mai fiatalok között olyan tehetséget, akiből kinéz, hogy képes lenne a Budapest Orfeumhoz hasonló produkció összeállítására Benedek Miklós azt a választ adta, hogy: „a fiatalokban feltétlenül megvan az adottság, fejben és fizikálisan is egy ilyen produkció összerakására, sokan tudnak énekelni, táncolni, van fifikájuk, lehet, nem az Operettszínházban kell keresni őket. Zsámbéki Gábor hozzáfűzte: „Nagyon nem örülnék, ha abba az irányba menne el a mi együttlétünk, hogy bezzeg régen remek, nagyszerű színészek voltak, ma gyengébb a színvonal. Ez a vélemény újra és újra előfordul vagy éppen a Sirály című színdarabban Samrajev remekül elmondja ezt. Pusztán arról van szó, hogy mindannyian megőrizzük azokat a művészi emlékeinket, amelyek a fiatalságunkhoz kötődnek, s azokat a művészeket, akik annak előadói voltak. Olyan közeli szereplői ők a tudatunknak, hogy a maiak nehezebben férkőznek be. Van némi különbség abban, hogy néhány évente milyen erős generáció jön ki, de abban lehet bízni, hogy mindig jönnek ki jelentős tehetségek. Én most éppen egy másodéves osztályt tanítok, sok rosszat tudok mondani, ahogy minden tanár - hozzáteszem, nemcsak Magyarországon -, milyen műveltséggel, milyen kulturáltsági fokkal érkeznek a fiatalok. Arról, csak rosszat tudok mondani. De a képességeikről és a tehetségükről csak jót, most különösen szerencsés vagyok, hallatlanul érdekes összetételű az osztály, semmi panaszra nincs okom az emberanyag minőségét tekintve.”
Szintén nézői kérdés volt, hogy mikor érezte meg Benedek, hogy ez az előadás a színháztörténet része lesz: „Én nem vagyok egy szerénytelen ember, de színháztörténetileg még nem gondolkoztam. Azt, hogy tetszik, azt megéreztük sok helyen, például a Fehérvári úti Művelődési Házban játszottuk elég sokat, s amikor jöttünk le a lépcsőn, ott állt egy csomó ember és tapsoltak az utcán. Ilyesmit éreztünk, meg amikor megnyertük a Siker-díjat. Volt egy ilyen műsora a TV-ben a Vitray Tamásnak, ahol kis szobrot lehetett nyerni. Meg az embernek az édesanyja is azt mondta, hogy jó. Szakmailag félelmet adott, a Szacsvay rémült szemét láttam, hogy most mi következik. Annyira izgult, hogy a Fészekbeli bemutatón két nyakkendőt vett fel, szünetben rávette az egyikre a másikat. A Hippolytot is vagy háromszázszor játszottuk el és ott is mindig féltünk. Tévedés, hogy a könnyű műfajt az ember csak így ki…” (itt csettintett egyet a levegőben)
Zárógondolat. A mit kéne még erről az előadásról feljegyezni kérdésre Benedek Miklós: "A Szacsynak a naptárában pirossal voltak aláhúzva azok a napok, mikor az Orfeumot játszottuk”.