Pesti Broadway, te csodás 

(Thália Színház – Eisamann Mihály/Halász Imre/Békeffi István: Egy csók és más semmi - 2019. október 12-i előadás)

Két éve nem láttam a Thália Színházban saját előadást, de Zayzon Zsolt szerződtetése valahogy hívó szó lett. És igen, végre nemcsak a könnyű műfajban így-úgy működő aktorai vannak a teátrumnak, hanem egy kifejezetten elegáns férfiszínésze. Juronics Tamás rendezte előadás kellemes meglepetés. Egy munkás nap után nem is vágyhat többre az ember. Impozáns díszletek, igényes jelmezek, szépnek és boldognak tűnő emberek a színpadon, kézzelfogható, érthető gondokkal. A fényárban úszó pesti Broadwayről betérve – egy kis időre - úgy tűnik, az élet valójában egy rózsaszínű álom.   

Fucking 20th century

(Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat – Szőcs Géza: Raszputyin - 2019. október 5-i előadás)

Sardar Tagirovsky színpadi költő. Komplex látásmódja, reneszánsz színházi fantáziája új utakat keres. Színházában egyik ámulatból esik a másikba a néző, az arra fogékonyak fejében utána brainstorming, hosszan. Mit is láttam, hogyan is volt, mit is jelenthetett? Saját formanyelvvel bíró művész, aki tudatos daccal járja – most éppen rögösnek tűnő - útját. Nem adja magát, művészi hitvallását a közízlésnek, türelemmel és humánummal próbálja újra és újra elmondani ő mit gondol, érez fontosnak, most éppen Európa jövőjéről. Úgy, ahogy azt csak egy orosz lélekkel bíró (kazanyi születésű) ember tudja.  

„Színháztörténetileg még nem gondolkoztam”  

(Három Holló Színházi Szalon – Budapest Orfeum című előadás színházi felvétele, majd szakmai beszélgetés Benedek Miklós színművésszel és Zsámbéki Gábor rendezővel, Gabnai Katalin drámatanár/színikritikus moderálása mellett a hajdani előadásról - 2019. október 26.)

„A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne […] Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több ’én’ van benne.” – tartotta Latinovits Zoltán. Vannak-e ma „én-gének” vagy már csak „kollektivizálható” színészek. Miért van nosztalgiánk olyan színészek, előadások után, akiket, amelyeket nem is láttunk, de a mítoszuk megérintett? Nyújthattak-e többet régen az előadások a ma látottaknál? Ez a gondolat indította el, hogy a Három Holló Művészeti Központban a 2019/2020-as évadban hajdani színházi produkciókat (művészeket) idézzünk meg, a Színházi Kritikusok Céhe tagjainak vezényletével. A színházi közvetítések felvétele után a szerencsésebb nézők újraélhetik, mások megélhetik a rácsodálkozás érzését, bepillantást nyerhetnek a hogyan volt, hogyan készült színházi varázsba. Célunk az előadások létrejöttét dokumentálni, a talán másképpen eltűnő kulisszatitkokat megőrizni, mert hisszük, értéket képviselnek.  

Amerikai Horror Story - Rémségek Cirkusza

(Hatszín Teátrum – Henry Farrell: Mi történt Baby Jane-nel? -2019. szeptember 20-i előadás)

Aki bírta az American Horror Storyt – márpedig én igen – az tobzódik.  Amit Sarah Paulson és Frances Harmand Conroy tud, azt Hernádi Judit és Kiss Mari is. Amit Finn Witrock és Emma Roberts azt Kovács Máté és Hartai Petra párosa szintén. Ha Bercsényi Péter kijön a színpadra, boldog vagyok, lassan abba is belenyugodtam, hogy szoknyában. Az viszont tény, a színházban ketten kacagtunk önfeledten, Zsuzska barátnőm és én. Hát rajtunk kívül nem néznek a népek Fox-sorozatokat? 

Tét nélkül

(Pesti Színház – Spiró György: Honderű - 2019. szeptember 6.-i előadás)

Bűnösen kevés alkalommal fordultam meg a Budapesti Kamaraszínházban, de a Honderűt speciel láttam. Katartikusan jó előadás volt. Akár húsz évvel ezelőtt ott, most a Pestiben újra Valló Péter vitte színre a darabot, Szlávik Istváné a díszlet és Szakács Györgyi jelmezeit viselik a szereplők. A színpadon a teátrum vezetőszínészei. Pár évvel ezelőtt Spiró Kvartettjét már néztem így a Pestiben, hogy az eredeti darab teljesen áthangolódott, elveszett az, amiért izgalmas, érdekes.   

Bertie nyeregbe szállt

(Kecskeméti Katona József Színház – David Seidler: A király beszéde 2019. szeptember 7.-i előadás)

Negyedik éve igyekszem ott lenni a Vidéki Színházak Fesztiválján. Minden évből van egy „felfedezettem”. Nádasy Erika - 2015, Bajomi Nagy György – 2016, Farkas Ignác – 2017, Köles Ferenc – 2018. Idén Zayzon Zsolt, mert Kőszegi Ákost azért már nem kellett felfedezni magamnak. Egy lassú folyású, mégis fordulatos, letisztult színházi este. Semmi csilli-villi, egy fehér, steril „dobozban” folyt a játék, amit csak a minden értelemben jelenlévő színész ereje töltött meg.

Nylon-gyár
 
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Mozart: Idomeneo - 2019. augusztus 12.-i előadás)

Peter Sellars rendező és csapata a környezetszennyezés depressziójára pár száz kiló nylon színpadra vitelével reflektált. Lehet, az Idomeneo színpadra állítása nagy kihívás, de nem neki, aki az operarendezés jelenlegi fenegyereke, és legendás arról (is), hogyan akaszt ki különcségével színpadi nagyságokat. Az idei salzburgi Mozart-víziója nem igazán formabontó, pedig nagyon up-to-date volt a két vezérmotívuma: a migráció és a Földet fenyegető környezeti katasztrófa. Három fiatal énekesnő, Teodor Currentzis karmester és Wolfgang Amadeus mentette, ami menthető. 

Es lebe die Csárdásfürstin!

(Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – 2019. augusztus 9.-i

Rögtön a közepébe: nem tartom elvesztegetett időnek, hogy megnéztem Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynőjét. Azt viszont fájlalom, hogy a C-vitamin, a golyóstoll, a Rubik-kocka melletti híres hungarikumunk csinnadrattás színreviteléhez nem sikerült karizmatikus zenésszínpadi művészeket összeverbuválni. Mert azért ez a darab a Bánk bán, Az ember tragédiája mellett a magyar színpad igazi reprezentánsa. Ahogy a konyhában is kiváló alapanyag kell egy jó marhagulyáshoz, úgy egy minőségi művészi produkcióhoz is kell a príma adalék. Ez persze részben most is megvolt, de legfontosabb, a humán tűzerő az hiányzott. Enélkül pedig nem lehet színházi legendát teremteni, csak egy nézhető előadást, ahogy ez most is történt.

Rocky Balboa és sithek kardja

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – George Enescu: Œdipe – 2019. augusztus 11.-i előadás, premier)

Achim Freyer rendező egy 85 éves csudabogár. Szállodánk reggeliző terméből majd mindennap láttuk, ahogy szinte futott reggelente a Felsenreitschule-ba próbálni. Nem faksznizott, gyalog, vászonnadrágban, rikító, mintás ingben, ami majdnem a térdéig ért, kezében hatalmas kék vászonszatyorral. A premier napján kijött a nézőtérre és a zenekari árok mellett boldogan ölelkezett mindenkivel, aki gratulált neki. Nemcsak rendezte Enescu operáját, de maga tervezte a díszletet és a jelmezeket is. Az Oidipusz-történet színreviteléhez rendhagyó és egyedi formanyelve van. Nem az ő hibája, hogy magam ezt nem beszélem. Hetek óta jár a fejemben egy-egy színpadi képe, szimbóluma. Hatott rám az előadás, nagyon is. Mégsem tudom, hogy a nem tetszik tartományból miért nem billen át a mérleg nyelve a tetszik térfélre. 

Nem hazudik a tükör! 

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Georg Friedrich Händel: Alcina - 2019. augusztus 13.-i előadás)

Ott valami egészen csodásnak láttam az előadást. Aztán gondolkoztam, hosszan hagytam ülepedni az élményt. Cecilia Bartoli és Philippe Jaroussky két különleges művész, de ez mégis kevésnek tűnt utóbb, a meghökkentő külsőségekkel operáló rendezés eladására. Ráadásul, nem vagyok álszent, és talán megvan bennem a képesség ízlésem határainak kitágítására, de amit most láttam, az nálam kiverte a biztosítékot. Nem akarom egy előadás utolsó statisztáját sem megalázó helyzetben látni a színpadon. Bartoli pedig még nagyon a jelen, lehetne finnyásabb.