Makón született 1930. október 7-én, négy és félévesen már félárva, ötévesen anyja a lelenc helyett kiadja tanyára kis cselédnek. Nem elolvassa, megéli Árvácska sorsát. Reggel egy karéj kenyér, este, ha megvannak a libák egy bögre tej. Cipő csak a legnagyobb télben van a lábán. Hétévesen mégis árvaházba kerül, tizenhárom éves, amikor anyja ismét magához veheti. Olyan szegénységben éltek, hogy a főiskoláig egyetlen fénykép készült róla, egy csoportkép úgy kilencéves kora körül az árvaházban. Összegzése: „….a családi hátrányok ledolgozhatatlanok. Nem tartottam elfogadhatónak a sorstól, hogy ilyen körülmények közé születtem.”
A felszabadulás Szegeden éri, és egy szabadtéri amatőr előadáson Balázs Béla azt tanácsolja neki menjen Pestre, mert tehetséges. 1947 őszén érkezik meg a Horváth Árpád Népi Kollégiumba, délután már a főiskolára jár, de délelőtt még iskolába, hogy leérettségizzen. 1952-ben végzett egy húszfős osztályban, társai – többek között - Buss Gyula, Farkas Antal, Hacser Józsa, Horváth Teri, Psota Irén, Soós Imre, Szemes Mari, Váradi Hédi, osztályvezető tanára: Gellért Endre. Empirikus tapasztalatai alapján osztálytársai kegyetlen őszinteséggel megkapják jellemzésüket. Horváth Teri a karrierista műparaszti volta miatt, Szemes Mari meg azért, mert az 1957-es VIT-en elszereti a férjét. Ellenben Psota Irént és Váradi Hédit ugyan más érzelmi fokon, de tisztelettel és szeretettel említi, ahogy a „nagy öreg” pályatársakat is, például Gombaszögi Fridát, Tőkés Annát, Makay Margitot. Olyan anekdotikus szkeccseket ír róluk, ami tényleg visszahozza őket. Talán ezek könyve legélvezhetőbb pillanatai, az apró, vicces, néha abszurd sztorik. Rajongásig szerette mesterét is, Gellért Endrét: „…..a sors keze, az egész pályámat meghatározó csoda.”
Berek színészsorsa egy fél évszázad magyar színháztörténet testközelből, személyi szűrőn át. A Nemzet Színház – 25. Színház - Nemzeti Színház – vidéki színházak – Nemzeti Színház körforgásban. Tények, történések, bűnök, árulások, örömök, égbeemelő színpadi pillanatok. Nem ítél, csak emlékezik. Felsorol, megnevez, megörökít. Stílusa és méltósága okán nem száll bele páros lábbal azokba sem, akik ezt nagyon is kivívták maguknak. Nem hiába volt az első női előadóművészek, értsd: pódiumszavalók egyike, érti a költő szavát: „Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen./ Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem.”
Ugyan nem tudunk meg többet a (Blaha Lujza téri, Hevesi Sándor téri) Nemzeti Színház belső csatáiról, a Gellért-Major, majd Major-Marton intrikákról, de Berek érzékletes leírásában egy más szemszögből láthatjuk a történéseket, ahogy a színésztársakat is. 2004-ben plasztikusan és magától értetődően írt a Nemzeti Színház falain belüli hatalmi visszaélésekről, az emberi és művészi megalázásokról, a szexuális zaklatásról, mint az intézmény szerves és szükséges kötőanyagáról. Érdekes mód, tizenhét éve ez még senkinél sem csapta ki a biztosítékot.
Karrierjének állomásai között végig a horizonton tartja magánélete eseményeit is. Ahogy színházait, szerepeit, ezeket is leltározza. Van is mit. Elromlott házasságok, futó kalandok, majd mindegyik rövid, de intenzív szerelem. Három férj, számos – a múlt század második felének neves művészembereivel megélt – fellángolás. Na meg legendás barátságok, például Nagy Lászlóval, Kálmán Györggyel.
Imponáló a színésznő viszonya saját női énjéhez, asszonyi szükségleteihez. Úgy tárulkozik ki e téren, hogy talán mégsem. Szinte férfiként élt, nincs mit tenni, ez fiziológia, ezt a hivatást, a vele járó életformát így lehet bírni, élni. Mindig uralta a saját testét, elméjét, nem hódolt be a kötelező elvárásoknak. Csak akkor és azzal vállalt gyereket, családot is, amikor és akivel ő akart.
Forradalmi női létként látjuk életet a XX. század második felében. Sarkos véleménye volt mindenről, s mindenhez józan, nem pejoratív értelembe vett paraszti esze. Abban hitt mindig 100 %-ban, amiben maga akart, csak azzal vacsorázott, akivel maga is akart, és mert nemet mondani a ’60-as években Aczél György meghívásának. Mindig tudta, hogy kilóg az átlagosok közül: „Mikor kezdetben fiúszerepeket játszottam, azt mondták, nem vagyok nő. Amikor verset mondtam óriási sikerrel, azt mondták, sok az agya, nem színésznő.” És nem volt elég a színpad deszkája, rendezni akart, és rendezett is: „De az egész szakma megállás nélkül rajtam röhögött: - Hallottad? A Berek rendez!”. Évekig, ha nem évtizedekig nyögte színésznői karrierje ezt a kirándulást, hogy a nézőtér 5. sorából instruált, és nem a színpadon végrehajtott.
Az elmúlt hónapokban olvastam két másik nemzet színésznője cím birtokos művésztől származó visszaemlékezést. A saját szavak eredménye ez lett, hogy egyikükről megdöbbenve vettem tudomásul, hogy bizony kissé műveletlen, felszínes, mélységét és nagyságát inkább az ügyessége és az a kor adta, amiben éppen élt, a körülmények teremtették meg számára. Másikjukról, hogy egy nyakas, parasztlány, aki most élete olyan terültéről nyilatkozott meg, amit jobb, ha örök homály fedett volna. Nem kivételes őszinteként mutatja, inkább művész-szörnyetegként, aki simán adta saját vérét-húsát a karrierért. Mindkettöjük sorsa, pályája azt igazolja, fontos, hogy egy színésznő jókor legyen jó helyen.
Ellenben Berek Kati önéletírása által egy kivételes személyiséget ismerhettem meg, aki nő létére férfiaggyal bírt, s eredeti, ma is frissnek ható szellemességgel. Pályáját nézve egy nagyszerű, sokat megélt és elbírt színésznőt, aki nem mellesleg igen nehéz ember is lehetett, hisz állandóan harcban állt. Művészként és emberként is állandóan bizonyítani akart. Ráadásul képes volt a saját gondolkodásra, kérdésfeltevésre, s ezért egy hatalmi éra sem ad pluszpontokat. Soha nem láttam őt színpadon, felvételről is elvétve, mégis úgy tettem le ezt a 174 oldalas könyvet, hogy megismertem, megértettem, sőt ismeretlenül is megszerettem őt.
Önéletrajza feltétlen szórakoztató. Stílusát tekintve intellektuális önelbeszélés, ami talán Ézsaiás Erzsébetnek is köszönhető, aki lejegyezte a visszaemlékezését. (Az életrajz születésekor a színésznő túl volt az 1993-as agyvérzésén, amiből soha nem épült fel tökéletesen fizikailag, a jobb kezét nem tudta használni, például nem tudott írni.)
És az Epilógus utolsó sorai is megszívlelendők: "A halál végigkísérte az életemet, nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, de ettől nem ment el a kedvem az élettől. éppen ellenkezőleg! Lehetsz öngyilkos, akkor sem békültél meg. Lehetsz beteg, akkor sem békülsz meg. A legtöbb, amit tehetsz, hogy tudomásul veszed és elfogadod."
Ez nem a reklám helye, de mégis, spuri elolvasni, maradandó élmény, korrajz a XX. század második feléről:
https://www.antikvarium.hu/konyv/ezsias-erzsebet-berek-katalin-tajkep-magammal-214953?utm_source=moly.hu&utm_medium=referral&utm_campaign=moly.hu