A szerzők, Kovács Dominik és Kovács Viktor egypetéjű ikrek, akik lassan egy évtizede írnak, publikálnak párban. Dacára, hogy ez első regényük, az írás világában korántsem újoncok, a regény helyszíne novelláikból már ismerős lehet sokak számára, ahogy formálódó írói nyelvük is. Ráadásként „színházi emberek”. Először az utolsó POSZT-on, off-programként találkoztam nevükkel, és láttam, hallottam Mintapinty című monodrámájuk olvasószínházi feldolgozását. Azóta a legváratlanabb helyeken tűnnek fel színpadi műveik, a Jurányitól a Vígszínházig.
Amikor letettem a regényt, kicsit bosszús voltam, 28 éves „még alig éltek fiú" szerzőurak miként lehetnek ilyen megfontoltan bölcsek az élet dolgaiban? És egyáltalán, honnan veszik a bátorságot, hogy egy száz évvel ezelőtti átlagemberről írjanak közel ötszázoldalon át, akinek amúgy pár mondatban összefoglalható élettörténete?
Egy olyan kort választottak témájuknak, amelyet kortársként Mikszáth és Móricz már einstandolt a magyar irodalomban. A Z-generációs szerzőktől szinte krakélerségnek tűnhet a főhős, Balogh Simon életének elbeszélése, amikor az térben, időben távol áll attól, akik ők vagy mi, a mai olvasóik vagyunk. Mégis úgy írnak a 20. század elejéről, hogy nagyon szimpatizálunk a regény szereplőivel, és ahogy halad előre a cselekmény, egyre tanulságosabb számunkra sorsszerűségük a 21. században is. Miért is? Mert életünket - ha nem is hiszünk a sorsszerűségben - döntéseink sorozata határozza meg, egy életút akár egyetlen döntéstől véglegesen rosszra vagy jóra fordulhat. Balogh pedig állandó döntéskényszerben él, akkor is, ha egy dolgot akar csak az élettől: gazdálkodni Égetthalmon.
Égetthalom a regény közege, cselekményének ideje nagyjából a 20. század első fele. A főhős itt születik, itt él, itt esnek meg élete fontos találkozásai, itt ismeri meg feleségét, ellenségeit, itt neveli gyerekeit, és itt is temetik. Égetthalom - hiába is asszociálok mindig a hírekből Ásotthalomra – valós helység, nem voltam rest utánanézni. Fejér megyében van és gyér határa ellenére - földje jelentékeny része csak legelőnek alkalmas, termőföldje homokos - erőteljes kertgazdálkodás jellemezte: paprikatermesztés, ahogy a regény lapjain olvashatjuk, és egyben elámulhatunk a szerzők nem alapfokú kertészeti, palántázási tudásán is.
Balogh Simon életútját majdnem, hogy meseként ismerjük meg, egy keserű felnőttmeseként, amely kicsit szürrealista, de inkább a mágikus realizmus stílusa meghatározója. Az biztos, hogy mesemondásban a fivérek felveszik a versenyt Andersennel és Márquezzel is. Hiába a mikszáthi és móriczi miliő, számomra a könyv olvasása a Száz év magány olvasói utazásához volt hasonlatos, mert itt is csodás történésekről olvastam, sőt földöntúli történésekről úgy, mintha azok a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Igen megfogott a regény kikísérés nevű éves ünnepsége, ahol igazolván, hogy a halottak nem szakadnak el soha az élőktől, évente egyszer visszatérnek a földi életet már letett falubeliek egy közös torra.
A főszereplő egy összetett személyiségű, szófukar férfi, sok hibával, és egy nagyon nehéz családi örökséggel, a paraszti gőggel. Valójában egy igen erős ember, aki amit akart az élettől, azt elérte, ahhoz kéz kézzel összekaparta magának a feltételeket. Csodálatra méltó, ahogy egyetlen dologra, az általa tökéletesnek tartott, állandóan gyarapodó családi-paraszti gazdaságra tette fel az életét. Élhetett volna boldogabb életet, sokszor – szinte mindig – dönthetett volna másképpen. De nem, Balogh Simon az önsorsrontásig haladt a célja felé, még egy tag, még egy ól, még egy tehén, még egy gép. Ennek ellenére nem hagyott nagy nyomot a környezetében, és soha nem tett semmi igazán váratlant vagy meglepőt. Csendesen küzdve átélte a magyar ugaron az első világháborút, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, ahogy sok millió embertársa. Néha ugyan nem igazán szimpatikusan, de mindig szép szelíden.
Bár nem vagyok megrögzött feminista, nem mehetek el szó nélkül a regény nőképe mellett. A szerzők egészen különleges szerepet adnak Égetthalom asszonyainak és azok elődjeiknek is. Egyrészt hűséges feleségek, odaadó anyák, akik láthatatlan párkaként szövögetik a családtagok sorsának a fonalát, de amellett gond nélkül ágyasok, szeretők is, a 20. század elején, egy konzervatív, zárt világban szégyen nélkül engednek szexuális vágyaiknak.
Tetszett a könyv nyelvezete is, olyan – általam sajátnak tartott - szókincskészlettel dolgoznak a szerzők, amely csak az igazán jelentős kortárs íróink sajátja, és most nem említek neveket, de azt elárulom, hogy mind megajándékozott bennünket remek színházi darabbal is.
Megkapó az az empátia, ahogy a szerzők az általuk leírt világhoz és a benne élő emberekhez viszonyulnak, holott, ahogy kibontakozik a cselekmény, sokszor bosszantó az olvasónak, hogy egyes szereplők miért nem veszik erőteljesebben kezükbe életük irányítását – még néha Balogh Simon is csak sodródik a történelem és saját családi környezete árjában - , és miért nem mernek szemtől szembe nekifeszülni szüleik, családjuk akaratának. Mert így a konfliktus feloldása - a legtöbb esetben - csak mortális lehet. Igaz, ettől üli meg a regényt az a csendes szomorúság, ami az egyik legmegkapóbb jellegzetessége, és persze ezzel párhuzamban érvényesülhet a szerzők sajátos, néha kicsit morbid humora.
Azok a felnőttek, akik kedvvel olvasták John Williams Stoner vagy éppen a Száz év magány című regényeket, könnyedén belemerülnek majd a Lesz majd minden-be is, és érdeklődéssel követik a Balogh-család magán-és közéleti megpróbáltatásait több évtizeden keresztül, akár csak William Stoner életét a Missouri Egyetemen, vagy Ursula Aramantát.
Fotó: Bookline Könyves Magazin
