Egészen furcsa, de a darab - témája ellenére - egy jól megírt francia vígjátékra emlékeztetett. Olyan Georges Feydeau Bolha a fülben, vagy A balek. Dramaturgiailag pontosan építkezik a színmű, de éppen ezért pont olyan könnyű rosszul színe vinni, mint jól.
A történet egy isten háta mögötti orosz kormányzóságban játszódik, ahol korrupt a kormányzó, ahogy egész környezete, pénzt csalnak ki a központi kormányzattól, a nem létező forradalom megfékezésére. A kormányzóság ugyan a forradalmárok Paradicsoma, de forradalom az nincs, lapítanak az elvtársak a tökéletes búvóhelyen. Egyszer aztán beüt a krach, jön a központi ellenőrzés, a forradalmárok mentenék a kis béke szigetüket, de a kormányzó - leplezendő a korrupciót - megtámogatja a forradalom kitörését. (Na jó, kicsit hajaz a darab Gogol Revizorjára, de az pontosan 80 évvel korábban íródott.) A színmű tragikomédia.
A darabot a marosvásárhelyi Sebestyén Aba állította színre, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatával. Már ez is adott az előadásnak némi pikantériát, az óhatatlan román, horvát szemszög. Nagyon más volt ez a színház, mint amit mi, budapesti színházlátogatók megszoktunk. Először is szó szerint játék volt. A színészek nem akartak megfeszülni a művészet oltárán, pusztán eljátszották a megírt történetet, de azt kedvvel. Azt hiszem ez volt a legvonzóbb az előadásban. Egyszerűen jó volt látni a tucatnál több színészt, akik azt nyújtották, amit és amennyit tudnak, a görcsös megfelelési kényszer nélkül, pontosan tudva, hogy játszanak, nem önmegvalósítanak.
Akárcsak a jó francia vígjátékírók, Birinszkij is sablonkarakterekkel dolgozott. A kormányzó (Mezei Zoltán) akár egy mai, korrupt önkormányzati kiskirály, aki a törvények és a jog felett áll. Köztudottan lop, csal, hazudik, magáért persze, nem választóiért, s tudja ezt az egész kormányzóságban mindenki, de egytől egyig ugyanezt teszik, csak kisebben. A kormányzó képes merénylet szervezésére saját maga ellen, pénzért, látszatért. Az első ember személyi titkára (G. Erdélyi Hermina) az agy a vezetésben, vadabbnál vadabb ötletei vannak, amelyek bejönnek, még az álmerénylet is. Úgy működik, ahogy a mai "titkárok" is, egy botrányról egy még nagyobb, ha kell kamubotránnyal tereld el a figyelmet. A kormányzóság alkalmazottai pedig, az írnoktól a takarítóig némán és cinkosan asszisztálnak ehhez.
Aztán ott vannak a forradalmárok, persze beépülve a kormányzósági apparátusba is, Kozakovon (Pálfi Ervin), az idealista forradalmáron keresztül. Kozakov jelenlegi pártfeladata a kormányzó fehérmájú felesége (Vicei Natália) szeretőjének lenni, ami ugyan terhére van, de az eszméért mindent. A sejt vezetője Lenszkij (Csernik Árpád), akit már fel is akasztottak papíron, hiszen megírta az újság, de azért ő itt éppen öngyilkos merénylethez bombát gyárt. Pavlova (Pesitz Mónika) és Mása (Pámer Csilla), a forradalmárok női szakasza. Az este legjobb jelenetei kétségkívül, a forradalmárok mozgalmi nótaestjei voltak. Az Internacionálén túl igen érdekes dalok e darabban, mint a Venceremos, az Ocsi csornije és a Hava Nagila teljes erőbedobással való táncos bemutatója.
Aztán kellett egy zsidó, Goldmann kereskedő (Péter Ferenc), mert zsidó progrom nélkül nincs forradalom. Ahogy lenni szokott, a zsidó a legpragmatikusabban gondolkodó, az átlagnál messzebb látó, távlatokban gondolkodó adakozó, jó ember, akinek elve az élni és élni hagyni. Na de, hogy lehetne hagyni azt, aki nem lop, csal, hazudik, csak ügyesen lavíroz és dolgozik?
És kellett még a nép egyszerű gyermeke, Nyikita (Szőke Attila), aki felett és akiért van minden, érte "dolgozik" a kormányzó és érte lenne a forradalom. De a Nyikiták ebből egy rohadt szót nem értenek, de az már nem lehet, hogy nekik ne adjanak igazságot, még akkor is, ha semmilyen igazságtalanság nem érte őket. Nyikita a tipikus vígjátéki figura, egy mondatot mond el hússzor, tíz embernek, mint egy mantrát. Szőke Attila remekül ráérzett, hogy mi fér még éppen bele ebbe a figurába, hogy alakítása, ne legyen bohózati, de legyen még mulatságos.
Egy szó aktuálpolitikai áthallás nem hangzik el a színműben. De nem is kell, adott a párhuzam a 104 év ellenére napjainkkal. A főváros V., VI., IX., XI. kerületi botrányai, Esztergom városának vergődése, Zsiga Marcell aszfaltozása csak úgy villódzik a történetben, valahol távol a múltban, Oroszországban. Ahogy gondolom Szabadkán, vagy Marosvásárhelyen sem kell a párhuzam felismeréséhez semmit sem nevesíteni.
És éppen ez az, amitől a nézőt kétségbeejtően hatalmába kerítette a felismerés, hogy az emberi természet semmit, de semmit sem változik. Holdraszállás, technikai felfedezések, klónozás, véráramba vitt sejthelyreállító nanorobotok ide-vagy oda, az emberi természetben nincs fejlődés. Minden harmadik, negyedik nemzedék megvívja ugyanazt az értelmetlen és súlyos emberáldozatokkal való hülye csatározását. A korrupció, a nepotizmus kiirthatatlan. Aki hatalomra jut, az előbb utóbb lop, csal hazudik, zsebre játszik, akar a nagy tortából egy szeletet, s rögtön vagyongyűjtésbe kezd. Ha megbukik az adott vezető és sleppje, ugrásra készen ott az új csapat, aki beleül a készbe, s működteti tovább a gépezetet, amíg ki nem billentik onnan. Na de ki kell használni a hatalmi időt, jó nagyot merve a húsosfazékból.
Sebestyén Aba rendezése lendületes és maga nemében elegáns. Semmi szájbarágás, hadd gondolkodjon a néző. Semmi világmegváltás, mindenki értse a darabot a maga esze, tapasztalata szerint. Kanyó Janovics Erika jelmezei váltakoztak a ma és a 100 évvel ezelőtti orosz módi között, kicsit mégiscsak jelezve a párhuzamot, Bartha József díszlete kortalan volt. Ami kissé zavart a kb. 30 cserép művirág, amiket, mint a véres kardot hordoztak a szereplők. Ezek a művirágok jelképezték a korrupcióból származó pénz, a forradalmi fegyverek titkos rejtekhelyeit, a védelmi vonalakat, a kormányzónak vitt ajándékot, meg ki tudja mit még. Ezt a jelképet nem sikerült megértenem
Érdekes és üdítő színházi este volt. Nem biztos, hogy mindig erre a színjátszásra vágynék, s kilépve a színházból azért hamar felejthető volt, de ott és az előadás alatt élvezetes, hatáskeltő.
