Michael John LaChiusa munkássága nem ismeretlen előttem. The Wild Party című musicalje Broadway bemutatójában egyik kedvencem, Mandy Patinkin volt a férfi főszereplő, vagy 15 éve. Tudtam, itt szirupos musicalzene kizárva. Nem is csalódtam. A zene minősége és eredetisége vitán felüli, igaz, kissé polifonikus, nem Andrew Lloyd Webberes melódiák. A zeneszerző határozottan tudott mit kezdeni García Lorca érzékiséggel megáldott „asszony-állataival”.
Rövid, alig több mint egyórás előadást láttunk. Végig feszült ritmusban, lendületes koreográfiával. Vincze Balázs (koreográfus) a nyitójelenet hangsúlyos flamenco produkcióján túl, nem táncos, inkább „szinkronmozgásos” betéteket készített. Drámai erőt sugárzott, ahogy a szereplők rendre csoportképbe álltak össze, mintha brechti songokat adtak volna elő. Bátonyi György díszlettervező hatalmas, üres térbe helyezte a játékot, zöld, fémvázas ágyak, székek, asztalok közé. Kemenesi Tünde csupa fekete jelmeze egyszerű volt, csak a „bolond” Maria Josepha kapott egy törtfehér ruhát és Adela, a szűzlány hatalmas fehér lepel alatt hálhatta el nászát, az előadásban fizikailag meg nem jelenő férfival, Pepével.
A színésznők más-más színházi közegből érkeztek az alkalmi truppba, így ének-és mozgáskészségben, egyáltalán színészi kifejezőerőben heterogén, bár ütős csapatot alkottak.
Az alaphangot a címszereplő Csákányi Eszternek kellett megadnia. A színésznőben Bernarda Alba figurája ott van, az ellentmondást nem tűrő, spanyol matriarcha. Csákányinak ha a színpadon éppen azt akarja, én azt is elhiszem, hogy ő Barbie-baba prototípusa. A prózai részekben remek volt, lehengerlően acélos, dühödt, rátarti, bigottam zsarnoki. Ahogy botjával koppantva mondta, „ez már az én házam”, vagy „majd megtanultok szembe nézni a halállal”, az megakasztotta a levegőt pár másodpercre. Viszont ehhez az erős zenés szerephez nincs meg az iskolázott énekhangja. Itt most kevésnek éreztem, hogy eljátssza, tud énekelni. Ezzel együtt nem hagyott bennem hiányérzetet az alakítása, a színésznő személyisége eladta a produkciót, csak a drámai erőből vett vissza a magasan képzett énekhang hiánya, hiszen az érzelmek – lévén szó musicalről – ott robbantak volna.
Maga a szerző is nehezebb, hangsúlyosabb szólamokat szánt Bernarda Albának és renitensem élni vágyó lánya, Adela figurájának. Ez utóbbi szerepben Radnay Csilla akár egy megveszekedett kanca tört volna ki a Bernarda-ház karámjából. A színésznő énektudása kiemelkedett, ahogy összetettebb, szóló tánckoreográfiára is képes volt, Kissé hasonlított mozgása Tina Turner „lovas lépteire.” Bernarda másik négy lányát egytől-egyig iskolázott hangú, egyenletes teljesítményt nyújtó színésznő (Náray Erika, Auksz Éva, Szendy Szilvi és Takács Nóra Diána) szólaltatta meg. Talán Auksz Éva vokálisan és mozgáskultúrában kiragyogott mégis a lányok kórusából, ahogy Takács Nóra Diána is képes volt egyedi, keserű tónus felvillantására a púpos, Martirio szerepében, púp nélkül!
Hámori Ildikó Maria Josepha, Bernarda Alba anyja szerepében inkább finomkodónak tűnt, mint őrültnek. Nem éreztem benne a tébolyult erőt, amikor kimondta - egyedül a házban, hangosan - neki férfi kell. Ezzel szemben Uhrik Dóra - megint prózai szerepben– a szomszédnő, Prudencia megformálójaként erőteljes volt. Elegánsan, ernyőt csukva jött, kettőt odaszúrt, majd ernyőt nyitva, táncos léptekkel távozott. Kis jelente hozzátett az előadáshoz.
Malek Andrea Bernarda szolgája, Poncia szerepében egyetlen dalával – nekem – mindent vitt. A szóló dalában kétségbeesett szenvedély, erő. Malek a dalt kisujjból kirázta vokálisan. Sehol nincs már a mindig keep smiling Evita, egy érett, pár mondattal, egy gesztussal is karaktert formáló színésznő állt a színpadon. Alakítása révén a cselédről ugyanannyit tudtunk meg, akár a főszereplőkről. Egy félmondatból múltbeli szégyenfoltját, egy röpke megjegyzésből asszonyi voltát ismerhettük meg. A színésznő remekül hozta a szerep kettősségét is, egyszerre volt markáns és alázatos, végig robbanáspont közeli lefojtottságban.
Böhm György rendező egybefonódó jelenetek láncolataként vitte színre a darabot. A ritmus és feszültség konzekvens fenntartásán túl sok dolga talán nem is volt, a „lányok” profin dolgoztak mind. Maga a produkció egy akkor és ott pillanat, emlékezetes igazán nem lesz, de élőben látva igen élvezhető, hatásos és felkavaró.
A Budapesti Fesztiválzenekar, élén zenei vezetőként és dirigensként Riederauer Richárddal, életet vitt Michael John LaChiusa dallamaiba. A zenekari árok felett ülve, elképesztő volt látni, mekkora munka is volt pontosan interpretálni, amit a zeneszerző megálmodott.
