Iza színházban járt - Szerb Antal: Utas és holdvilág (TÁP Színház - Trafó)
vasárnap, 17 szeptember 2017 01:22

Szerb Antal: Utas és holdvilág (TÁP Színház - Trafó)

Értékelés:
(61 szavazat)

Tátika Színház, világszám!   

(TÁP Színház/TRAFÓ – Szerb Antal: Utas és holdvilág - 2017. szeptember 15.-i előadás)


“Fele homályban, fele fényben: ilyenek a bolygók.
A fél világ pihen, a fél világ munkálkodik.
De a szendergő feléből titokzatos erő sugárzik.
Az emberrel megesik, hogy az álom-fele
 ellene mond az éber-felének.
Abból beszél az igazi természete.”
(Jean Cocteau: A nagy mutatvány)


Na, ez előtt az előadás előtt, volt bennem kétely! Vajon egy olyan színházi formáció, mint a TÁP Színház - amely egy, azaz egy előadás megtartására is már szponzorokat keres, s Vajdai Vilmos rendező vacsorát főzne egy potenciális támogatónak 1000 dolcsiért -, miként is lesz képes az Utas és holdvilág című regény világát, a lapokon megelevenedő ezerszínű és szagú olasz tájat, Párizs forgatagát megidézni. Mindezt a Trafóban, egy szinte nulla színpadtechnikával rendelkező, klasszikus színháznak erősen korlátos játszóhelyen. Kár volt! Megcsinálták. Ahogy a mondás tartja, a legnagyobb öröm mindig váratlanul jön. Tartózkodnék a nagy szavaktól, de az ilyen estékért tud újra és újra elbűvölni a színház. Amikor órákra megszűnik a világ, annak minden búja, baja, mocska, mert a színház (lesz) az egész világ. Az estén volt "nézői jutifalat” is, Gálffi László! 

Szerb Antal regényét sok száz oldalon át lehet elemezni, külön-külön, a felsejlő, már letűnt polgári világot, annak erkölcseit, a regény filozófiai, morális üzenetét, a szereplőket, egyáltalán az „emberi utazást”. A történet persze egy mondatban is összefoglalható, a főhős nászútján elhagyja asszonyát, mert gyerekkora emlékei, annak tanúi, önmaga nyomába ered Itáliában. Sokat számít, mikor akad a kezünkbe a könyv. Az, hogy tinédzserként, középkorúként, vagy már valóban idős emberként érnek-e el hozzánk Szerb Antal gondolatai. Húszévesen nem kapott meg a regény, de 2011-ben (kb. egykorúként a főhőssel), amikor Kulka János „felolvasta nekem” (hangoskönyvben megjelent), szinte beleszédültem.

Most egy másik nagy hangban mesélő, Gálffi László volt az este elbeszélője, 80%-ban az ő előadásában elevenedett meg a regény, quasi újra hangoskönyvként hallottam Mihály és Erzsi történetét. 

A darab színrevitelének első nagy erénye, rögtön a kezdés volt. Hat-nyolc perc teljes sötétben, miközben Gálffi lágy hangja szólt a hangszórókból, akár egy agykontrollos gyakorlat. Amire felgyúltak a színpadi lámpák, a nézők „teste laza, lelke nyugodt” volt. Felkészültünk a közel ötórás playback színházi utazásra. Nem mondom, hogy mindig hasonló esteket szeretnék megélni a teátrumokban, de ez most valami eszméletlen nagy varázslatnak tűnt. Szinte orgia volt a fülnek, szemnek, agynak, de még a léleknek is. A színpadon álló színészek hangtalanul játszottak, csak a testükkel, a hangjuk egy másik színész volt, hangfelvételről. Ehhez fénytechnika, villanásszerű filmjelenetek a hátsó falon, mint kivetítőn, video-kollázsok, zene, tánc-és színpadi koreográfiák adták a körítést.

Az Utas és holdvilág egy utazó-regény, számomra Olaszországban járva néha Baedeker. Ki ne akarná látni élőben a hullaszagú Ravennát, Waldheim Rudi Etruszk Múzeumát, Ervin Gubioját, vagy a siennai primitíveket? Visszaadni Szerb hangulatteremtő leírásait, igazi kihívás. Ahhoz, hogy ez sikerüljön kellett egy igen motivált rendező, Vajdai Vilmos, akinek érezhetően köze volt, van ehhez a hajdani kultregényhez, annak szellemiségéhez és piszkosul tudta mit és hogyan akar elmesélni Szerb gondolataiból, érzéseiből. Az is igaz, Vajdainak előélete volt a témában, jó tíz éve, egy ötórás rádióváltozatban megidézte már Mihályt és élete tanúit. Ez a hajdani hangjáték most az előadás alapja. Vagyis a rendező már túl van egy utazáson a lázadó ifjúkor és a felnőtté válás között.   

Vajdainak volt egy jó dramaturgja (Bíró Bence) és egy igen jól sikerült adaptációja, amit Turai Tamás szállított. Teljes kerek, tökéletes történetként elevenedett meg a regény, annak is, aki először hallotta, látta. Erős alap volt a professzionális technika (fény, hang, video, mozgás, díszlet, jelmez). Az előadás kreatívjai érezhetően különböző korú, érdeklődésű, műveltségű emberek, akik másban vannak otthon, másban jók. Néha úgy éreztem, valamelyik okos kütyüm nyomkodom, a neten keresek gyorsan-gyorsan valamit, 5-10 oldalt is azonnal megnyitva, egymásután. És persze a színészek, a testben és hangban elkülönülő két csapat tökéletes együttállása. Nem vitás, a színpadiaknak volt nehezebb dolguk, hiszen nem csak szerepüket kellett eljátszaniuk, de fizikailag és lelkileg is azonosulniuk kellett a „hangjukkal”. Példának okáért Törőcsik Franciska Ónodi Eszterként, Egger Géza Mucsi Zoltánként szólalt meg.

Annyi friss ötlet, geg volt az előadásban – az élő hangoskönyv alapon túl -, hogy egy nézésre talán nem is lehetett befogadni. Az alkotók összeboronáltak Jean Cocteau fantáziavilágát a film noir-al, a francia film ún. új hullámával, Fellini, és istenemre a hetvenes évek James Bond filmjei, Albert R. Broccoli képi világának, de még a Keresztapának is a villanásaival. Természetesnek tűnik utóbb, hogy Vajdai és csapata a „fekete film” stílusában gondolkodott. A regényben az ambivalens erkölcsök és a szexuális motiváció témája adott, ehhez pedig hatásos volt a kontrasztos fekete-fehér képi világ, a narráció, a jazz zene, a villogó neon képek. Az is egy külön poén volt – szerintem -, hogy a férfi főszerepet játszó/tátogó Laboda Kornélnak köze nincs az e filmekben megszokott, Humphrey Bogart típusú, elegánsan cinikus karakterekhez, ahogy Törőcsik Franciska sem egy Rita Hayworth, vagy Lauren Bacall.

A díszlettervezők - Horváth Jenny és Devich Botond – mindehhez megtalálták a formát is. Nem sokat lacafacáztak, egy nagy kivetítő, előtte vízszintes síkban mozgatható térelemek, végül egy több ablaktáblában nyitható, elülső díszletfal. Alig használtak díszletelemeket, az emberi test volt a leghangsúlyosabb segédeszközük. A fény-és videotechnikának, a mozgásnak köszönhetően az egész, mintha filmmé állt volna össze. 

Mihály (Laboda Kornél/Bodó Viktor) figurája úgy gyötrődött, ahogy azt kell, egzisztenciálisan és lelkileg is alászállt. Megvolt a figura esszenciája. Erzsi (Törőcsik Franciska/Ónodi Eszter) megmutatta, hogy a múlt század harmincas éveiben (vagy ma is?) mit és hogyan léphetett egy nő, mennyire kellett az ész, a jól választott férfiak, ha nem akart elbukni. (Dicséret Nagy Fruzsina jelmeztervezőnek a színpadi megjelenésért.)

A múlt alakjai igazi színfoltok voltak. A párizsi barátnő, Sári (Háda Fruzsina/Kecskés Karina), akár Bőhm Aranka megidézett alakja, ahogy osztotta az észt, az életet és a férfiakat egyszerre benyelő asszonyként. Waldheim Rudi színpadi megidézése (Egger Géza/Mucsi Zoltán) megmutatta, hogy „a gyakorlati élet mítosz, blöff, amit azok találtak ki a maguk vigasztalására, akik nem képesek szellemi dolgokkal foglalkozni.” A Perzsa (Kálid Artúr/Halász Péter) elegánsan démoni figura volt, kis ópium ködben, Zoltán (Farkas Ádám/Hajdú István) maga a holtunalmas, de atombiztos polgári nívó. Ellesley doktortól (Márton András/Lukáts Andor) jó volt eljátszva megérteni Szerb rövid dialógusát: „Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt? - Én? (...) Semmit. Éltem.” Indokolt és érthető volt, hogy az Ulpius-testvérek közül Tamás fizikailag nem jelent meg, Éva (Fátyol Hermina/Marozsán Erika) is csak az este végén, igaz kulcsszereplőként. Talán csak Ervin (Horkay Barnabás/Zsótér Sándor) figurája halvány kicsit a történetben. Szepetneki János (Hegymegi Máté/Csányi Sándor) a színpadon a megelevenedett film noir volt, mintha maga Robert Mitchum lépkedett volna a színpadon, a simlisek simlise. Hegymegit dicséri a parádés színpadi mozgás tervezése is, ami által filmszerűvé vált a játék. Gálffi László narrációját hárman is játszották élőben: Csányi Dávid, Göndör László, Váradi Gábor. Akár egy ifjú Soós Imre, a Mátrixból Neo és a fehérképű, ám szőke Buster Keaton triója. Hol mélabús, hol – ha szomorkásan is – vidám perceket hozva.   

Annak ellenére, hogy háromszor 90 percben láttuk a történetet, nem tört meg az előadás íve, nagyon jó ütemérzékkel, kreatívan váltották egymást - az amúgy szervesen kapcsolódó - jelenetek. A lendület, a fojtott feszültség végig jellemezte az estet. Szerb Antal regénye úgy elevenedett meg, ahogy Cocteau fantáziafilmjében, az Orpheus-ban elhangzik: „A legendák előjoga a kortalanság.” Még a Trafó, ülésre valahogy teljesen alkalmatlan székeit is majd elfelejtettem.

Nem tudom, hogy minden előadáson sikerül-e majd Vajdainak a lélegzetelállító befejezés, de ezen az estén sikerült, egy színész színpadra állításával. Miután már elkábultunk a történettől, a nagy utazástól, a villódzó fényektől, megjelent Mihály, az út vége felé. Technika ki, Gálffi László, az addig csak hangban mesélő, élőben, gyűrött vászonöltönyben, kicsit borostásan, megtörten be. Szelíd rezignáltan a képünkbe mondta, hogy „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Aztán ruganyos fáradtan, lehajtott fejjel, már minden mindegy tekintettel átvonult a színpad előtt, rendezői jobbról át a balra, s eltűnt a homályban. Gálffi (Prospero) László 60 másodpercben feltette az i-re a pontot, lezárta az előadást. Úgy, hogy azt sokáig ne lehessen elfelejteni, megkaptuk a katarzist.  

[Technika: Fénytervező: Bányai Tamás, Látvány: Juhász András, Videó: Bartha Máté, Horesnyi Máté, Huszár Dániel, Nagy Gergő, Varga Vince és a MOME Média Intézetének hallgatói: Halák László András, Kovács Dorottya, Lődi Áron, Maruscsák Dávid, Szatmári Bendegúz, Válics Péter, Festő: Kőszeghy Flóra, Film: Pálos György, Papp Bojána, Műszaki munkatárs: Bredán Máté}

Megjelent: 3918 alkalommal