Radnóti Zsuzsa írta Spiróról, hogy „korszakok krónikása”. Ez Vincze János rendezőre is igaz. Kettejük első „közös” színháza a Csirkefej talán már elveszett az utókornak, nincs felvétele. De a következő négy produkció a rendszerváltást követő két évtized tűpontos krónikája. Hiszem, hogy az 1997-ben született Kvartett (a darab ősbemutatója) az elmúlt negyedszázad legfontosabb színházi előadásai közé tartozik. Közel másfél évtizedig színpadon volt, a YouTube-on már közkincs. Egy előadás, amelyben egy szereplő egyetlen hangsúlya, gesztusa képes volt magába sűrítve átadni egy egész életet, egy másik akcentusa egy 1956-os disszidens összes fájdalmát, míg egy harmadik csak színpadra lépett – mackónadrágban, lyukacsos atlétában –, és némán eljátszotta mit jelent a Kádár-korban rekedt, mindent elvesztett munkásembernek lenni az ezredforduló Magyarországán. 

Most felkerült a színház YouTube csatornájára az 1999-es Szappanopera, a 2008-as Prah (https://www.youtube.com/watch?v=epd09MwUumc), majd a 2012-es Príma környék (https://www.youtube.com/watch?v=ynP4U23g5Us). Groteszk, szatirikus játék mindhárom.

Spiró írói életművéről még nem olvastam értekezést, nem írtak róla életrajzot, és színházi munkáiról is talán csak a dramaturg Radnóti Zsuzsa írt 2003-ban egy igényes összegzést. Ami – számomra – darabjaiban felkavaró: „mindent lát” egy fonák szemüvegen át. A rendszerváltó évek Mikszáthja, annak megbocsátó szeretete nélkül. Még a bohózataiban is könyörtelen a düh: nézzétek mit tettetek. Szereplőinek legtöbbször neve sincs: Férfi, Nő, Öregasszony, Fiú. Ne is akarjunk velük azonosulni, ők nem Ziliák, Elizák, Hamlettek vagy Ádámok. Egy a közös bennük, a létükben és lelkükben lévő nyomorúság. És mindezt egy olyan kor tette velük, ami lehetett volna a Kánaán. Nem volt háború, éhínség, világjárvány, megnyíltak a kapuk a nagyvilágra. Csak éppen a kor ügyes, új szerencselovagjai – akár az első vadkapitalisták – előbb csendben, majd nyílt pofátlanul elvettek a Spiró hősöktől – alsó középosztály, munkásosztály - mindent. Ahogy a való életben, két évtized és nem lemaradtak, hanem a 100 évvel korábbi pozíciójukba zuhantak vissza.  

Vincze János nagyon érti, érzi ezt a fokozatosan leszakadó, lassan-lassan újra nyomorgó társadalmi réteget. Elő­adásai já­ték­te­re - amit leginkább maga tervez – ­igen egy­sze­rű, csak jelzésértékű vagy a nézők beköltözhetnek egy szűkös helyiségbe a szereplőkkel együtt, a konyhájukba, egyetlen szobájukba, az összes hasztalan kacatjuk közé. Mert az előadásokban csak egy a lényeg: az írott, mondott szö­veg.

A Prahban a nézők körül ülik a konyhát, kívül maradhatnak, Vincze meghagyja nekik azt a kényelmet, hogy ők csak mikroszkópon át nézik a „bogarak harcát”, magunknak közük nincs a látottakhoz. A cselekmény egy munkáscsalád konyhájában, inkább konyhaasztalán játszódik. Egészen olyan, mintha Pécs Uránváros, vagy Kertváros negyedének egyik panellakásában lennénk. Minden szedett-vedett, minimál, már a nyitóképből világos, egy atombomba energiája kéne ahhoz, hogy itt bármi is változzon. Pont így marja majd szét az enyészet. Akár a Szappanoperában az Ügynök, a Kvartettben a Vendég, itt is kívülről jön a „csapás”, egy nyertes lottószelvény formájában, ami 600 milliót ér. De a pénz nem hoz(hat) megváltást, mert a lakók élet nélkül élnek, és még elképzelni sem tudják mit jelent „minőségileg” élni, nem csak úgy lenni. (Ványa bácsi és Platonov fényévekkel előttük van, ők legalább tudják, milyen lehetne a jó élet.) De ez a két „fölösleges” ember - akik közül történetesen a Nő az erősebb - született vesztes, akár a cselekmény időpontjában távollévő gyerekeik, és maga a város, ahol élnek, az ország, amelynek polgáraik. A legfájóbb, vágyakozni sem tudnak, elképzelni sem képesek milyen lenne a „megélt” élet, még a fantáziájuk is egydimenziós, fekete-fehér. „De most gazdag lettem! És most már úgy is kell gondolkozni!” – mondja a Nő, de nem tud. Egy sírkőállítás apukának a legnagyobb truváj, amire a kútfőből futja.

A színészek „arcában vagyunk”, minden rezdülés 100-szoros hatású. Bacskó Tünde karcos, mert a Nő már megsérült, saját léte elviseléséhez maga is karcol. Állandóan fáradt, fásult, nincs ideje magára. A krumpli pucolás is elég macera. Pedig nem sok kéne hozzá, hogy vonzó asszony legyen, csak egy kis idő és hit. De az egyik napról a másikra való gürcölés elviszi az időt, megöli a hitet. Olyan akár a fiatal Csomós Mari a Makrában, hangja tónusa pedig egy pécsi előd, Ronyecz Mária színét hordozza. Semmi öröm, semmi lazítás, keményen összeszorított száj, ami megakadályozza a szétesést. A konyhában sürög, valami levest főz, néha leül, némán mered maga elé. A csendes jelenetekben erősebb a játéka. Talán fiatal volt a szerepre 35 évesen. „Az egész kurva életem gyűlölöm” – monológjából még kiérződik az ifjonti, túlélést segítő düh. Ma kéne találkoznia a szereppel. A Férfi Bánky Gábor. Látszólag vagány, nagyszájú, valójában alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez, főleg a Nőhöz.  Bánky alakításában a férfi olyan, akár egy zenebohóc. Ő inkább (vagy elsősorban) a humort fogja meg, hiányzik a figurából a zsigeri fájdalom. Nem olyan magában megélt a játéka, mint Bacskónak. A két színész „együttállása”, férfi-női kölcsönhatása hiteles, reális, hogy pont ők az a pár, akiről Spiró darabja szól.

A 2012-es Príma környék szereplői között is ott van Bacskó és Bánky, velük a folytonosság. A díszlet itt is jelzésértékű, egy szürke lap-író­asz­tal, mö­göt­te for­gószék, két hatalmas fa­li posz­ter, az egyiken alpesi tó. A darab sokszereplős, és lehetne a címe: „Jo­li­kára várva”, aki Godot-val ellentétben az utolsó 10 percre be is toppan. Ráadásul a Luxemburg grófjában Fleury bejövetelét nem készítik úgy elő, ahogy Spiró a nőét. Mindenki róla beszél, mire beviharzik a színre, mindent tudunk: múltját, jelene üzletpolitikáját, szokásait, heppjeit, a külvilág felé való elvárásait, különösen pénzszerző metódusát, amire vállalkozása alapul.  

A Prí­ma kör­nyék egy vi­dé­ki kas­tély egyetlen irodájában játszódik. Az épületben együtt működik „Édes Ott­hon”, egy bentlakásos idős intézmény és - né­met és orosz vendégek szá­má­ra – egy exkluzív vadászszál­ló. Az intézményvezető, Jolika „németben dolgozott”, több lábon áll, és saját szakállra és saját zsebre is megoldja az idős otthon hiányfinanszírozását.

Az Otthon, a Vadászszálló működéséről csak hallunk, látni nem látunk semmit. Az épületből a szereplőkkel együtt ki vagyunk zárva, várunk közel másfél órán át egy lezárt ajtó előtt a bejutásra. Spiró - látszólag - az idős em­be­rek élet­hely­ze­tét járja körül, akik már (csak) terhet jelentenek a legtöbb családban vagy éppen ők menekülnek előlük bárhová. Lakásuk, ágyuk kell, ellátásuk oldja meg az állam. Azonban az ál­la­mi kapacitás, fi­nan­szí­ro­zás nem biztosítja ezt. Spiró talált megoldást, de 2012-ben arra még nem gondolt, hogy egyszerűen törvénybe iktatják majd, ne csak a felmenők tartsák a lemenőket, a lemenők is felmenőket, egyszerű helycserés támadás a kötelmek terén.  

Az Otthon, a Szálló mozgatórugója a min­de­nes­ Su­nyi bácsi, aki úgy építi Jolika puvoárját, ahogy Jágó készíti elő Othello bukását. Álnok fecsegése, akár a csörgőkígyó farka, kit elijeszt, kit elaltat. Kell is a jelzőrendszer, hisz aki ide bekerül, ha telik a beugróra, ha nem, hi­telfelvételre kényszerül meglévő ingatlanát betáblázza, hogy a bank is sápot adjon Jolikának, ingó/ingatlanvagyona megszerezhető legyen. Aztán „az édes kis öregek” gyorsan meszesgödörbe kerülnek, mert Jolika kiegészítő vállalkozása, diszkrét embervadászatok értékesítése pénzes külföldieknek. A vadászatokon pedig piros sapkában a „csenderesben” lapuló vadak az Édes Otthon lakói.  Dramaturgiailag is Su­nyi bá figurája viszi az előadást, aki egy vezérelven működik: pénzért mindent. Götz At­ti­la briliáns Sunyi bá. Annyira bunkó és öntelt, olyan kétértelműen, billegve, a hol démoni gonosz, hol együgyű birka között röhögcsélve, hogy hiába mondja ki a nyilvánvalót, azt gondoljuk, kultúrember így nem viselkedhet. De! Ahogy ajándékot vesz át egy otthonlakónak: „ „Apu­ká­nak? Nem lesz az jó, ke­zi­csó­ko­lom. Tes­sék itt hagy­ni ná­lam, majd én meg­eszem”/ „A ha­lot­ti bi­zo­nyít­vá­nyo­kért jöt­tem […] egy füst alatt az úja­kat is alá­íra­tom a dok­tor úr­ral, mert ő is be­fu­tott, bent eszik a konyhán…”

Sunyi bá egy unalmas szombaton (?) öt látogatót fogad az otthonban (Férj és Fe­le­ség, Nő, Anya, Le­ány), akik bebocsátásra és ezért Jolikára várnak. Unaloműzésként - a bennük csak nyomokban fellelhető erkölcsből fakadó rossz érzéseik oszlatására - fecsegnek. Ketten már „be­ad­ták” apjukat az otthonba, és éppen kopogtat egy új lakó, aki önszántából beköltözne. Beszédes húzás Vinczétől, hogy a már „bent levők” vendégei alkalmi/átmeneti, kinyitható vadászszékre ülhetnek, míg a még csak belépni szándékozók a konyhából sebtében hozott sámlin kuporognak, mert a már fizető vendég – megrendelésükhöz méltó – szolgáltatást kapnak.  

A Férj, Bánky Gá­bor a legellenszenvesebb karakter, hamar összepacsizik Sunyi bácsival, egy húron pendülnek, maga is haszonleső: „Az öre­gek­nek van egy cso­mó meg­ta­ka­rí­tá­suk, tu­laj­don­kép­pen ba­ro­mi gaz­da­gok, csak nem akar­ják ki­ad­ni, mert ret­teg­nek, hogy a vé­gé­re nem ma­rad sem­mi. […] A fi­a­ta­lok vi­szont sze­gé­nyek, ők még tud­nák hasz­nál­ni a pénzt. […] Ho­va tud men­ni egy öreg? Le­tol­ják a kert­be és ott­hagy­ják a na­pon, ég­jen szénné.” Szinte azonnal érti, mire megy ki a játék, de nem bánja. Sőt, nemcsak belenyugszik, de egyenes szándékkal akarja, hogy apósát végre kitolják a vadászok elé. A Fe­le­sége, Dé­vé­nyi Il­di­kó mintha lel­ki­fur­da­lástól gyötrődne, de azért gond nélkül el­fo­gad­ja Su­nyi bá va­cso­ra­meg­hí­vá­sát, apja hullája mellett bekap egy kis paprikás csirkét nokedlivel. A Nő, Koz­ma And­rea, igazi szürke veréb, aki ap­já­ra akar­ta gyúj­ta­ni a há­zat, mert el­hagy­ta őt gyerekkorában, már felnőttként sza­kadt a nya­ká­ba egy majdnem idegen ember ellátása. Úgy tesz, mint­ha nem ér­te­né, mi történik, még félévre előre sörre is befizetné apját, cinkos együttműködése legdurvább bizonyítéka, hogy eközben nem nyúl a pénztárcájáért. Talán ez az egyetlen jele, hogy nem veti meg az italt, nem az a „nyolckeres alkesz”, akit Spiró megírt.

Az Otthonba beköltözni vágyó Anya és őt kísérő Lánya kü­lön történet, a mérgező szülő-gyerek viszony kettős tragédiája. A Lány kétségbeesetten fut még mindig az Anyja kegyei után, akit persze nem szeret. Az Anya nem is érdemli meg, hogy szeressék. Érzékelhető, egy életen át megbénította, visszafogta a lányt, nem volt képes megtanítani, hogyan kell szeretni. Most készül a végső csapásra, egy életre belevésni, hogy gyermeki alkalmatlansága miatt végzi az életét idősek otthonában. Az sem számít, ha ennek az ára, hogy a Lány esetleg fedél nélkül marad. Füs­ti Mol­nár Éva energikus, eltökélt, rideg és szemellenzős, akár egy felfűtött gőzős tör a célja felé, mindenen és mindenkin át. Látnia kellene, milyen sorsra jut, de a Lánya feletti utolsó győzelem mámora, akarata diadala megvakítja. A Lányt Ta­más Éva játssza. Hisz­té­ri­kus to­por­zé­ko­lá­sai kicsit előzmény nélküliek, de azt megmutatja, hogy egy okos, gondolkodó, egyelőre szingli lányról van szó, akiben még így is vannak emberi érzések, szeretet, ha még maga sem tudja.

Krum Ádám 5-6 percnél többet nem tölt a színpadon. Tolókocsiban, kiszolgáltatva, majdnem bénán ő a Feleség apja. Pár fojtott tő­mon­da­ta leleplezi az emberi mészárszéket. Előbb dühödt, majd már csak hörgéssé csendesült könyörgése süket fülekre talál, lánya, veje nemhogy nem engedi, egyenesen löki a csenderesbe. Az Öreg figurája rántja le a leplet az iszonyatról, igazolja addigi sejtésünk, amit elhessegettünk. Krum színészi eszköztára, színpadi jelenlétének fojtottsága előkészíti a darabvégi katarzist. Vincze nagyon szépen exponálja a jelenetet, ahogy Jolika felállítja a „piros sapkás vad-sort.”

Jo­li­ka szerepében Bacskó Tün­de. Pont olyan a társadalmi érzékenysége, akár a Macskafogóban Pissynek, az undok kóristának: „Felőlem!”. Végig magában intézkedik, nem néz fel, nem teremt kontaktust senkivel, parancsokat oszt, elvégre, akik ott vannak: „Nem vol­tak be­je­lent­ve”. Szenv­te­len, racionális, gépezetet üzemelő üzletasszony, egy predator könyörtelenségével dönt: „Hát ha már itt van a bácsi, hadd menjen.” Úgy dönt életről és halálról, akár  arról, hogy zöldség vagy rizs legyen a köret. Bacskó játéka hitelesíti az előző egy órás előkészítést, az utolsó 10 percre beviharzik és „helyrezökkenti a világot”, értelmet ad mindennek.

A gyil­kos va­dász­je­le­netet nem látjuk, csak halljuk. A színpad hátsó fala megnyílik, kivetítőn megjelenik a csenderes Wagner zenéjének kíséretében, eldördül három lövés, és máris a vadászok esti mulatságán találjuk magunkat, akár egy balatoni csárdában fer­ge­te­ges nép­táncot rop 4-5 pár cigányzenére: Most kezdődik a most kezdődik a tánc….! És ekkor a néző elgondolkodik, vajon az újvidéki vérengzés, a kassai bombázás vagy egy auschwitzi munkanap után milyen zene szólt. Azok az események is ilyen magától értetődő volt a részt vevőknek, akár a csenderesbeli mészárlás.

A Príma környék nem egy szórakoztató groteszk. Ugyan nem tartjuk a történetet lehetségesnek, de mégis megráz, mert mi van, ha majd egyszer mégis?

A Prah-t vagy tizenötször színre vitték már, a Príma környéket csak három színház adta elő Magyarországon. Magam is láttam a Praht a Radnótiban, a Príma környéket a Pestiben, remek színészekkel. Azonban a Nagymező utcában és a Váci utcában nagyon távol voltak ezektől a hősöktől, profizmussal eljátszották Spiró darabját, de az a szívfájdalom nem volt meg az előadásokban, ami a Pécsi Harmadik Színházban. Mert lehet úgy is megmutatni a második világháborút, ahogy Aldrich a Piszkos tizenkettőben, szépen, profin, könnyfakasztón, meg úgyis ahogy Bondarcsuk az Emberi sorsban, amikor a teherautó vezetőülésében magunk sírunk. A Pécsi Har­ma­dik Szín­házban Spiró darabjai a Bondarcsuk vonal. Társadalmi hovatartozástól függetlenül, Öreggé, Feleséggé, Férfivá, Nővé válunk 70-80 percre, mert Vincze János ezt szeretné, hogy érezzük ezeknek az embereknek a tragédiáját.  

(A képen Vincze János a PHSZ-beli irodájában.)