A dob, ami hangnélküli hangon szól  

(Katona József Színház – Günter Grass: Bádogdob - 2016. december 21.-i előadás)

Olyan jó úgy kijönni egy színházból, hogy mást kapunk, mint, amire számítottunk, s a fizikai színházasként megismert Hegymegi Máté igazán meglepett. Günter Grass regényét nem „hegymegisen”, hanem klasszikus feldolgozásban vitte színre. És még egy meglepi, Elek Ferenc, aki szép csendben olyan művésszé érett, akiért érdemes bemenni a színházba. Az persze igaz, hogy a darabban egyetlen pici dobpergés sem hangzott el, s az sem derült ki, hogy Oskar Matzerath egy elmegyógyintézet lakójaként mesél.  

Azta, Monori Lili!   

(Proton Színház/Trafó – Mundruczó Kornél: Látszatélet - 2016. december 9.-i előadás)

Nem mondanám, hogy tetszett Mundruczó színháza. Nem mondanám, hogy el voltam ájulva attól, hogy a rendező ledózerolt előttem egy teljes játszóteret és annyi kibeszéletlen és feloldhatatlan társadalmi konfliktust akart besűríteni másfél órába, hogy csak kapkodtam a fejem. Viszont hetek óta csak Mundruczó színháza körül jár az agyam és felrémlik néha-néha Monori Lili arca, hangja. Egy cigányasszony képe, akit szó szerint, apránként likvidál a társadalom.  

Kirakatasszony belenyalt a Nutellás üvegbe 

(Katona József Színház – Ibsen: Nóra (Karácsony Helmeréknél) – 2016. december 22.-i előadás)

Sok mindenről szólhat a Katona új bemutatója, de a szerző eredeti mondanivalójáról, a feminizmus „propagandájáról”, az emancipációról biztos nem. Ahogy az életünket segítő, kis párkapcsolati szerepjátékokról sem, itt erről szó sincs. Ebben az előadásban Nóra nem érdemel jobbat Helmernél, de a férfi lehet, megérdemelne egy szerető társat, s nemcsak azért mert Fekete Ernő játssza, hanem mert Helmer legalább összezuhant a veszteség terhe alatt, Nórával ellentétben.

„Mért élnénk, ha nem egy álomért?” 

(Vígszínház – Molnár Ferenc regénye nyomán, Dés László - Geszti Péter - Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk – 2016. december 17.-i előadás)

A szüleim vígszínházi ifjúsága a Harmincévesek és Popfesztivál volt, az enyém még éppen a Kőműves Kelemen és főleg a Padlás, a mai fiataloknak két Geszti-Dés musical jutott, a Dzsungel könyve és most a Pál utcai fiúk. Vajon van a Pál utcaiban évtizedes sikertörténet? Nem tudom. Az biztos, hogy hosszú évek óta először éreztem, hogy a Vígszínháznak van tradíciója és kontinuitása. Igaz, ehhez két „veterán” is kellett, még a Várkonyi-érából. Radnóti Zsuzsa dramaturg és Marton László rendező.

Brook mester, mint egy csepp méz 

(Trafó - Peter Brook: Battlefield - 2016. december 14.-i előadás)

Alig vártam, hogy Peter Brook, a legenda végre feltárulkozzon előttem. Persze tudtam ez a Brook, már nem az a Brook, de mégis. Örülök, hogy láttam a Battlefield (Csatamező) című előadását, de annak is örülök, hogy csak a 65 perces változatát és a nem a 1978-as, kilencórásat. Majdnem kárát láttam az előadást nézve, hogy a szanátana dharma (örök törvény) alapjai nálam bizony hiányoznak, de hála George Lucasnak, mégsem. Aki a Csillagok háborúján nőtt fel, az kívülről fújja a Jedi-kódexet, ami meglepően közel áll a hinduizmus tanaihoz.

Isten suttogása? 

(Katona József Színház – Ivan Viripajev: Részegek - 2016. november 26.-i előadás és Nemzeti Színház – Ivan Viripajev: Részegek - 2016. december 12.-i előadás)

Egészen különös dolgot éltem meg. A Katona József Színház Részegek előadását látva, azt gondoltam, azért nonszensz, hogy két értékelhető gondoltért két órát üljek színházban, szünet nélkül. Mert úgy tűnt Viripajev darabjának a mondanivalója annyi, hogy szeressük egymást gyerekek, mert nyakig trágyában élünk és csak az válthat meg, ha kinyitjuk a szívünk isten suttogásának. Aztán megnézve a Nemzeti Színház Részegek előadását, úgy tűnt van itt a szöveg alatti tartományban azért más is. A két színház két előadása együtt tett ki egy egészet. Katona - Nemzeti = 1:1. 

Andi Marleen

(Fullajtár Andrea – Boomerang baby – 2016. november 29.-i előadás)

Marlene Dietrichnek talán két filmjét láttam, de élt róla egy határozott kép a fejemben. Az 1972-es londoni koncert felvételről a hölgy, aki 70+ és még mindig femme fatale. És persze hallottam már a Lili Marleent és a Hova tűnt a sok virágot. Kíváncsi voltam mit is kezd Fullajtár Andrea a zavarba ejtően német legendával, csak szellemidézést tart, vagy képes valami másra is. Képes volt.

Porfirij felügyelő esete

(Vígszínház – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés - 2016. november 28.-i előadás)

A Bűn és bűnhődés előadása után hazafele ballagva nem tudtuk megfejteni azt a kérdést, milyen észérvek szóltak a darab bemutatása mellett? Csak nagyon könnyen megfogalmazható ellenérveink voltak. A rendező az ég egy adta világon semmit nem akart közölni, ehhez egy naiv társadalomkritikai vonulat, s egy kis moralizálás, úgy szőr mentén, kevés. Azon túl, hogy személyes mondandója nem volt Michal Dočekalnak, még csak jó szerepeket sem kínált a Víg társulatának. Valami kis Robert Wilson féle színházi utánérzés az, amit adott.

Semmiből valamit….    

(Spinoza Színház – Győrei Zsolt - Nagy Dániel Viktor - Wunderlich József: Nyíló combok erdein túl - 2016. november 21.-i előadás)

Ma életünk eseményeinek 140 karakterbe kell beleférnie. Nekünk a boldog születésnapot már csak HBY. Ha valami nagyon tetszik, az csak LOL. Ha azt akarjuk hívjanak, az PCM. Ha valakit gyászolunk, az RIP. Erre jön ez a Velemi Névtelen és „a középkori fenomén nevében egy avult poétika szépségeit firtató kalandor mórikálja magát előtted, versíró ifjúságának lankadt szellemeit idézgetve […] megmosolyognád, de bizonnyal elnéznéd neki ravaszkodó merszét, és félretéve okosságodat, kedvvel forgatnád a magát-kerülgetésében is magát-keresgélő könyvét.” Igen, kétszer-háromszor kell elolvasni, hogy végre megértsük. Szómágia és szóorgia.

Knocking On Heaven’s Door

(Feledi Project – Rekviem - 2016. november 15.-i előadás)

Ha valaki meghal,
az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna.
Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban,
éppen ezért nagy butaság,
ha az emberek sírnak a temetésén.
Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és jövő,
mindig is létezett és mindig létezni fog.
(Kurt Vonnegut)

Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést előbb-utóbb mindenki felteszi magának. A Feledi Project előadása láttán előbb. Biztos vagyok benne, hogy minden néző úgy állt fel az este, hogy rádöbbent, vagy újra rádöbbent, véget fog érni egyszer a földi léte. Annak, aki vesztett el már valakit, aki fontos volt számára, vagy maga nézett szembe már a halállal, felkavaró az előadás. Pont, mint Bob Dylan klasszikusa, a Kopogás a mennyország kapuján.