Majd három évtizeddel ezelőtt Peter Brook Mahábhárata-feldolgozása (szanszkrit példázatok) egészen más társadalmi, politikai közegben működött. Akkor elmúlt már a II. világháború borzalma, de még megvolt Korea és Vietnám rettenete az agyakban, lehetett ezzel kilenc órát foglalkozni. Ma viszont apokaliptikus közegben élünk, sokaknak abszolút természetes, hogy valaki(k)nek az jelenti a győzelmet, hogy több millió halottat hagy(nak) a csatamezőn. A ma „harcosai” nem érzik a pirruszi győzelmet vereségnek. 2016-ban elképzelhetetlen, hogy a csata vesztese és győztese együtt mélázzon azon, mi is a tanulság a jövő érdekében. A ma embere nem tanult a múltból, nem hisz a jövőben, csak a jelenében él.

Brook példázatában Dhritarashtra király, aki elvesztette csatában 100 fiát, képes a győztes Yudhishthira királlyal szövetkezni a múlt elemzésére, hogy mégis legyen jövő. Az előadás alapja a két király „párbeszéde”, a fő mantra, hogy a győztes felelőssége sokkal nagyobb, mint a vesztesé, s nincs mit tenni, a világ, az emberiség el fogja pusztítani önmagát. Ennek az alapösszefüggésnek a megértése felé lökdöste a nézőt számos kis szanszkrit történet az est során. A mongúz szenvedélyéről az arany iránt, a hernyó haláltól való rettegéséről, az anya végzetben vetett hite révén való megbocsátásáról a kígyó iránt, aki elpusztította a fiát.     

És itt jöttek be a Jedi-tanok. A jedi nem keres hatalmat, nem uralkodó, nem zsarnok, mert a hatalmat keresni, elhagyni az Erő útját, az pedig a sötét oldalhoz vezet. Az uralkodó és a zsarnok ellenség. Ölni csakis önvédelemből lehet, mások védelmében. A jedi a tudást és békét keres. A jedi sosem cselekszik gyűlöletből, félelemből.

Valamit sikerült megérezni a Trafóban abból, milyen lehetett Brook színháza, úgy 50 évvel ezelőtt.

A színrevitel a maga naturalizmusában, megkapó volt. A Trafó üres nagyterme - ami mindennek mondható, csak színházteremnek nem - öt hanyagul megtámasztott bambusz rúddal a háttérben és egy színes pokróc halommal. Egy dobos, Toshi Tsuchitori és négy színész, sötét lenvászon öltönyben, mezítláb. Nem mond nekünk semmit személyük, de álljon itt: Jared McNeill, Carole Karemera, Sean O'Callaghan, és Ery Nzaramba. Sean O'Callaghan - az egyetlen fehérbőrű színész - a maga módján lenyűgözött, láttam benne Leart, vagy III. Richardot, mezítláb, vakot játszva is klasszikus színházi kisugárzása volt. Tartásával, hangszínével eljátszotta, hogy nincs már érzelem, béke van, nincs szenvedély, egyensúly van, nincs halál, mert erő van. Carole Karemera, egyetlen nő szereplőként sugárzó volt. 

A darab legfőbb mondanivalója – számomra mindenképpen -, hogy az emberi faj történetébe kódolva van a civakodás, a háborúskodás, amíg világ a világ. Persze Peter Brook Európán áthurcolt utazóprodukciója biztos nem segít megváltoztatni ezt a pusztulásra ítélt világot, de jelzésértékű, figyelemfelhívó. A 91 éves művész még veszi a fáradtságot, hogy tükröt tartson. Őt a menekülő szíriai lakosság még arra késztette, hogy megmutassa a szörnyű valóságot az emberi ostobaságról.

Az eredmény, a maga nemében egy valóban káprázatos színházi darab. Ültünk a semmi közepén és szemléltük az emberi pusztítás végtelen ciklusát, sokan rezignáltan, de páran talán cselekvésre ébredve.

És az egy csepp méz magyarázata. Brook szerint, aki érzi, hogy kaphat valami jót – csak egy cseppnyi mézet, egyetlen pillanatra –, annak van remény, hogy érdemes élni az életet. Én kaptam egy csepp mézet az estén. A példázat, lehet így is.