Iza színházban járt - Don Giovanni (Salzburgi Ünnepi Játékok 2021)
szerda, 11 augusztus 2021 15:27

Don Giovanni (Salzburgi Ünnepi Játékok 2021)

Értékelés:
(30 szavazat)

Iker-tusa    

Salzburgi Ünnepi Játékok 2021 - Mozart: Don Giovanni (2021. augusztus 4.)

Két baljós ikerpár: egyrészről Romeo Castellucci rendező és Teodor Currentzis karmester együttállása, másrészről Don Giovanni és Leporello, vagyis Davide Luciano és Vito Priante kettőse. Castellucci a látszatra bűnösen drága, de cserébe meghökkentő, már-már mágikus színpadi játékában Mozart zenéje majdnem aláfestő-zene. Ez egy olyan produkció, amiről nem is igen lehet írni, látni kell. A díszletek, a jelmezek, a jelzésértékű legkisebb színpadi gesztus is mind pontosak, okkal vannak, értelemmel bírnak. Mégis néző legyen a talpán, aki végig menni tud a rendező intellektusával és fantáziájával. Az énekhangok szépek és megbízhatóak, de nem lehetnek kivételesek, mert a fellépő művészek közkatonák egy erős alkotói vízióban. Az eredmény: a végén minden mindennel összeáll, Castellucci ujja meg valahogy úgy működik, ahogy Michelangelo ábrázolta a Sixtus-i Kápolnában a Teremtés pillanatát.    

A kabbalisták szerint a számok különös jelentőséggel bírnak: 3 királyfi-kívánság-próbatétel, a 12 hónap-apostol. Ellenben a 13-as az egy rossz szám. A tökéletes 12-es után következik, tönkretéve annak egységét. Az opera hosszú némajátékkal indul, tizenhárom építőmunkás érkezik a színpadra, hogy látványosan kipucolja a stilizált templombelsőt, deszakralizálja a teret. Lekerül az oltár, a kereszt, repülnek a templomi padok. A „megtisztítás” záróakkordja: egy feketeszarvú, magányos kecske átszáguld a színpadon, ami ugye az ördög (egyik) jelképe. A Große Festspielhaus színpada teljesen kiürül, de kell is a hely, mert a színpad felsőről „kis apróságok” esnek alá: limuzin, kerekesszék, koncertzongora, majd egy brutális party után hátrahagyott, vagy 50 konténernyi szeméthegy, de kis időre beereszkedik a színpad középre egy ipari fénymásoló és egy lovas kocsi is a zsinórpadlásról. Ráadásként Cindy Van Acker koreográfus az este nagy részében állandó mozgásban tart 150 statisztát, a színpad teljes hosszát és szélességét kihasználva ehhez.

Mozart operája kincsesbánya a többrétegű meséléshez, és Castellucci nem rest leásni minden lehetséges forráshoz. Ezért mondom, nehéz vele menni. Tudni kell, hogy Don Juan/ Don Giovanni egy XIV. századbeli spanyol mondahős, mert így nyernek értelmet - a mitológia allegóriákat sugalló - grandiózus élőképeibe bekúszó festmények. Jelesül Petrus Christus Fiatal nő arcképe (1470) és Albrecht Dürer Nyula (1502). Castellucci nemcsak rendezte a darabot, de ő találta ki a jelmezeket, a díszleteket, és a világítást is. Úgy lát a színpadon, ahogy Sára Sándor a Szindbádban a kamera mögött. Minden képe festői, kétértelmű, sőt „kétoldalú”. A nézőtérről látjuk, halljuk a szereplőket, mögöttük pedig egy elsuhanó vagy hozzájuk simuló mezítelen nő képében „játékba kerülnek” a gondolataik, sőt, a tudatalattijuk. A felvillanó mezítelenség Castellucci színpadán abszolút indokolt, ízléses. A lágy, opálos világítással, a lehulló gézfüggönyökkel inkább csak sejteti, mint láttatja ezt, a misztikus képekben szinte eltűnnek a szereplők.

A rendező nem bánt kesztyűskézzel az opera férfi karaktereivel, máshova pozicionálta figuráikat a megszokotthoz képest. Mondhatni akár a templombelsőt, őket is némiképp deszakralizálta. Don Giovanni és Leporello akár két tojás: egyforma törtfehér, háromrészes öltöny, csinosra nyírt szakáll.  A szerepek most olyannyira nem nyernek önálló kontúrt a színpadon, hogy néha úgy lehet megkülönböztetni az „ikreket”, hogy Priante/Leporello kétujjnyival magasabb Luciano/ Don Giovanninál. Két csereszabatos, nem sokat agyaló férfi. Mintha ők alkotnának egy igazi párt, akik bűnbe esnek. Két fénymásoló is forog, miközben Leporello a Regiszteráriát énekli, hisz a csábítás – nála és uránál is - újra és újra csak valaminek a gépies reprodukciója, a megszokás. A rendező nem állított ki szép bizonyítványt a két férfiról, hisz a kecske mellett egy idomított patkány is elsétálgat a színpadon, vélhetően a két férfi jellemének illusztrálására. (Az este hőse számomra az a tinédzser statisztalány, aki kisétált a színpadszélre és mielőtt a patkány bebucskázott volna a zenekari árokba megragadta a futkározó kis rágcsálót és kivitte a képből.)

Castellucci Don Giovannija jóképű férfi, de nem macsó, ösztönlény. A nők számára olyanok, akár a kenyér, amit bekap vagy a levegő, amit beszív, mert kellenek a létfenntartásához. Mindegyiket szereti is a maga módján, s a nők ezt a „szívjóságát” találják csalásnak. Davide Luciano által hozott figura ugyan megnyerő, de karizma nélküli férfi. Talán ez kell ahhoz, hogy összeomlásának katarzisát átérezzük, amikor letépi az öltönyét, és maga is mezítelenül fehér krétafestékben hempereg a színpadon egészen addig, míg kővé dermed. Castellucci a pokoltűzét akként zúdítja a főhősre, hogy Don Giovanni rémült sikolyban összegörnyedt fekvő alakká lesz, fehér mázban, akár a nápolyi múzeumi tárlatokban fekvő, a Vezúv lávájában megszenesedett pompeji polgárok. (Ritka meztelen operaénekest látni!?) Tulajdonképpen Don Giovanni önmagát emészti el, mert rádöbben, hogy az 1004. nő sem fog nagyobb örömet okozni már számára, mint előtte az 1003, minek is élnie így tovább. A halál érthetően fizikai kínokat hoz számára, de véletlenül sem a bűntudat megélését tettiért. Leporello alakja Don Giovanni – még csak nem is gyengébb - másolata, ő nem válik az történet végére megszenesedett pompejivé, megússza a megcsömörlést és a kínokat is. Most ő szerencsés iker.   

Don Ottavio figurája a férfi, aki soha nem kap esélyt a nőktől, ráadásul elég ostoba is. Csak a jelmezeiben viseli a férfiuralom szimbólumait, róla magáról nem lehetne állítani, hogy férfi, Castellucci erről a jelmezek révén gondoskodott. Láthatjuk sarkkutatónak öltözve, feje felett az angol Szent György keresztet ábrázoló zászlóval, lábainál egy hamleti koponyával és a keresztes lovagok stilizált vértjével. (Mindez három fehérre mázolt, egymásra halmozott vasradiátoron!) Majd feltűnik a Madagaszkár című rajzfilm Julian királyára emlékeztető fejbóbitájával, hosszú hófehér palástban, karján egy páviánformára nyírt eleven óriás uszkárral, aki szemmel láthatóan rettegett az énekestől, és ezt hangos nyüszítéssel adta tudtul. Le a kalappal Michale Spyres grandiózus énekteljesítménye előtt. Tenor ilyen külsőségekkel, ilyen tökéletesen még nem szólt Don Ottavio szerepében. És ezek dacára még arra is képes volt, hogy megőrizze a figura és saját színpadi méltóságát.

Don Giovanni fehér öltönyéhez jellemzően kalapácsot visel, míg versenytársa, Masetto ismertetője egy sarló. (Kalapács és sarló. Vajon milyen vicc ez a nagyon is asszociatív rendezőtől?) Most Masetto az igazi macsó, aki nem fél pár pofont kiosztani, de elviselni sem. Különös érzékenység fűzi a mezőgazdasági kézi eszközökhöz, nagyobb gyönyörrel forgatja azokat, mint Zerlinát. Igazi kiteljesedése a banda, falu parasztserege előtt van. A férfiak összetömörülve világos vászonruhákban olyan érzetet keltenek, akár a motoros Pokol Angyalai, és Masetto ennek a gruppnak az élén áll. David Steffens abszolút ideális a szerepre, felmutatja az igazi férfit, de mégsem homályosítja el Don Giovanni finomkodó sármját.

Több mint emlékezetes Donna Anna apja, a Kormányzó ábrázolása. Ebben a rendezésben csak egyszer jelenik meg. Az első rész első képében mankóval, és nem leszúrja őt Don Giovanni, hanem látszólag dühében szívrohamot kap. Lánya nem őt siratja már testi valójában, hanem a színpadba szúrt mankójának hullatja könnyeit. Az első rész végén, Don Giovanni vad partija után egy tétova, erősen a Commendatoret ábrázoló férfi ténfereg a hulladékhegyek között, női színes bikiniben? És a fináléban sem tér vissza kőszoborként lánya csábítóját elveszejteni, csak sztentori hangját halljuk a színfalak mögül, amely mintha irányítaná a férfi festékben hempergő agóniáját. Tartok tőle, hogy a szép hangú basszus, a nagyon is férfias kiállású – alig középkorú - Mika Kares nem éppen így álmodta meg a salzburgi fellépését.      

Az opera „asszony-kara” sokkal erősebb és árnyaltabb Castelluccinál, nem gyenge virágszálak. A sok elhagyott asszony közül Donna Elvira megesésének nyomai most élesen kirajzolódnak a színpadon, miközben a nő bosszúért kiált, mert elhagyták, miután megejtették. Elvira áriája alatt - „Ó, ki mondhatná el nekem” – egy igencsak mindenórás terhes meztelen nő jelenik meg a háttérben, és az ária végén előbújik egy 5-6 éves forma fiúcska. Elvira nemcsak bosszúért, de talán gyerektartásért is kiált. Federica Lombardi érzelmileg túlfűtött, megható Donna Elvira, erős, nagyon szép – ha lehet ilyet mondani buja - szoprán hanggal. Kivételesen impozáns jelenség, vibráló mai nő képét sugározza a színpadról. Vonzó dél-olasz nőiességét, sötét haját élénkzöld jelmezzel emeli ki a rendező. Számomra a szereplők közül ő nyújtotta az este legnagyobb meglepetését. Bár nem ő kapta a legnagyobb tapsot, de mindent összevetve – fiatal kora ellenére – ő testesíti meg a jövő ideális operadíváját.   

Anna Lucia Richter Zerlinája is erős a maga módján, az énekesnő meggyőzően üde a könnyen kapható, ingadozó parasztlány szerepében. Talán ő tudta legjobban teljesíteni azt az erotikus színpadi játékot, amit Castellucci elvárt a női szereplőktől, akár Don Giovanni, akár egy mezítelen statiszta, egy felfújt bábú vagy egy szerelmeskedésre használt matrac a partnere. Nadezhda Pavlova, mint Donna Anna a közönség taps-szavazata szerint az előadás fénypontja. Vitathatatlan, hogy játéka, amellyel a lány sérültségét és erotikus stigmáit együtt képes megmutatni erre rá is szolgál. Különösen, hogy Castellucci fekete muszlin hosszú ruhában és éjfekete, szinte testét elborító hajzuhataggal állítja színpadra, amitől kap a figura egy enyhe őrületet. Ez persze még kevés lenne, kell az izgalmas, szárnyaló és vibráló hangja, énekesi teljesítménye is, amivel keményen megdolgozik az elismerésért.  

És a színpadon a második részben ott a „salzburgi nők tömege”, 150 helyi leány és asszony. Fiatalok és idősek, egészségesek és betegek, karcsúak és teltek, szőkék és barnák, mesésen koreografálva, varázslatosan megvilágítva vonulnak a színpadon keresztül és kasul, mint Don Giovanni áldozatai. A semleges bézs-rózsaszín alapszínű jelmezükből néha ijesztő fekete, suhogó boszorkányhaddá válnak. Elképesztő színpadi munka, együttgondolkodás és közös alkotás eredménye, hogy a koreográfus, Cindy Van Acker, Castellucci és a karmester, Currentzis összefogja, pulzálóvá teszi ezt az állandó, grandiózus színpadi mozgást a zene tempójával. Azt hiszem, ez a legnagyobb varázslata a produkciónak.

Teodor Currentzis a zenekari árokban fantasztikus munkát végez, Mozart operáját Castellucci őrült fantáziájának aláfestésévé szelídíti, kiemelve azt a zenéből, ami ide passzol: a disszonanciát. A rendező ezt meg is köszöni a maga módján, Don Giovanni Pezsgőáriája alatt a zenekart, élén a karmesterrel felemeli a színpadra, a játék részévé teszi. A karmester igazi vagabund ikerpárja az - ünnepelt - rendezőnek. Magam először láttam munkáját, ami ellentmondásossága ellenére is mélyen megfogott. Komplexen, egészben gondolkodik egy témáról, s számára a művészeti ágak abszolút átjárhatók egymás között. A vallás, a szexualitás terén bátran lép át tabukon. Munkája, világlátása nem a tömegek ízlését szolgálja ki, biztos van, lesz, aki nem tudja elfogadni gondolatiságát, annak „vetített filmjét”. Intellektuális utazásra visz, a produkció részletei beeszik magukat a nézőkbe, napokig, hetekig munkálkodnak legbelül. Nehéz a képeit, a gondolatsugallatait egyszerre, és egy az egyben befogadni. Rendezése újgenerációs, agyukat tekintve multitasking módban működő nézőket kíván. Nem feltétlen ez Don Giovanni, s úgy általában az opera jövője, de megkapóan érdekes és értékes kísérlet.

Megnézni egyelőre itt lehet, mert a szervezők láthatóvá tették: https://www.arte.tv/en/videos/105066-000-A/mozart-don-giovanni/

 

Megjelent: 465 alkalommal