A főhősnő, Tessa Ensler szegény családból származó, de ennek dacára neves egyetemen évfolyamának élén végző londoni sztárügyvéd jelölt. Jó a szakmájában, hisz a jogrendben. Dolga annyi, hogy megnyerje az ügyeit, akár bűnösök ügyfelei, akár nem. Végül is az ülnökök döntenek, maga csak egy történetmesélő: „egy jó ügyvéd csak az ügyfele történetének legjobb változatát mondja el”. (Ebből tudhatjuk, hogy angolszáz jogterületen vagyunk, a bűnös vs. nem bűnös kérdésben a laikus esküdtszék dönt, a bíró csak a büntetést szabja ki.)
Tessa a darab elején harci üzemmódban van, kitanulta miként kell eligazodni a gazdagok, és főleg az őket szolgáló jogrend világában. Könnyedén felnagyítja a kételyeket, bevett taktikája, hogy nem fordít figyelmet az áldozatokra, csakis a fizető védencekre koncentrál, bármilyen bűncselekményt követtek is el. Az előadás első képében a bíróságon látjuk, teszi, amit a legjobban tud: keresztkérdésekkel kiforgat egy tanút, majd elmagyarázza a vádat képviselő ügyészről: „Nem nevezzük vesztesnek – Ezt úgy hívjuk, hogy második lesz.” Egészen addig ki is tart lendülete és sikerszériája, amíg egy randevú után maga is áldozattá nem válik. Irodabéli versenytársát, egy hasonlóan jól teljesítő kollégáját – akivel az irodai kanapén már szexelt - felhívja a lakására, s az kihasználva italtól bódult állapotát akarata ellenére magáévá teszi. Az erőszak elkövetője gazdag család sarja, egy befolyásos londoni bíró fia.
Ekkor a játék addig harsogó, gyors ritmusa lelassul, miközben az igazságszolgáltatást még mindig hatalmi pozícióból szemlélő Tessa elmagyarázza, hogyan működik az általa tisztelt jogrend a szexuális zaklatások és erőszak megítélése terén. A nyomozóhatóság munkájáról, és a jogalkalmazók (ügyvédek, ügyészek, bírók) gondolkodásmódjáról mesél. Felfokozott jókedve elmúlik. Hiába tudja rutinos védőügyvédként, hogy mit kell tennie, mindannak az ellenkezőjét teszi. Az aktus után lezuhanyozik, eltűntetve minden nyomot. Nem rohan azonnal a rendőrségre, hosszan töpreng előtte, aztán két évig küzd, hogy az esküdtszék elé jusson ügye. Könnyen belátható, hogy egy londoni magas beosztású bíró fiát olyan védőügyvéd képviseli, aki Tessa-nál is jobban ért a keresztkérdésekhez. Tessa fennakad összezavaró kérdésein, ügyvédjével pedig bekerülnek aznap a „nem nevezzük vesztesnek” kategóriába, másodikak lesznek a tárgyalóteremben.
A két év alatt Tessa szeme felnyílik, a rendőrségen, a tárgyalóteremben újra látja azokat az embereket, akiket korábban észre sem vett vagy lenézett. Például észrevesz egy biztonsági őrt, aki a tárgyalóteremben vigasztalólag a hallgatóság soraiban ülő anyja kezére teszi kezét. Anyját, szerény, de biztos családi környezetét is újraértékeli. Az előadás elején elmeséli, édesanyja vett neki egy olcsó, rózsaszín blúzt, vegye fel az egyetemen, mert azt a benyomást kelti majd, hogy ő is odatartozik. Tessa akkor kinevette, zakója alá gyűrte, ne látszódjék. Csak az előadás végén húzza újra fel, amikor felismeri, jobb visszatérnie a gyökereihez.
A darab első felében Martinovics Dorina peripatetikus üzemmódú – végre hasznát látom egyetemi filozófiai kurzusaimnak - narrációval meséli a történetet, tele visszaemlékezésekkel, fordulatokkal. Úgy tűnik, darálja a szerepét anélkül, hogy gondolkodna. Ez az örökmozgás Tessa küzdési mechanizmusa, nem hagy időt magának, hogy elfilozofáljon a nőket ért támadásokon. Hisz maga is nő, egy olyan világban, amelyet férfi ügyvédek, bírák uralnak, akik előtt folyamatosan bizonyítania kell. Puskás Samu rendező a játék első felében olyan színpadi képeket alkotott, amelyekben nemcsak a főhősnő, hanem más karakterek is megjelennek, a színésznő saját hangjukon szólva idézi meg őket, ez színesíti előadását.
Ahogy Tessa távolabb kerül az addig általa tökéletesnek hit jogrend biztonságától, éles váltás jön. Csak Tessa-t halljuk, eltűnik a többi karakter megidézése, a színésznő megszűnik narrátor lenni, már csak a saját történetét meséli. És kezdi megítélni és elítélni önmagát, ahogy kérdésivel „elpusztította” azokat a nőket, akiket neki is védeni kellett volna a jogrend láncolatában. Lassan eljut egy pontra, amikor védőügyvéd énje a saját vallomását sem tudja elfogulatlanság nélkül kezelni, ahogy egykor az áldozatokét. A hézagok és lyukak saját emlékeiben, amelyek lehetőséget adnak összezavarására az igazsága bukásához vezetnek.
Martinovics Tessa-ja megnyeri a pert, nem lesz második, mert hiteles a történetmesélése, csak éppen a története nem életének a legjobb változata.
(Arra nem jöttem rá, miért az ártatlanság védelme az alcím, amikor a prima facie azt jelenti, hogy az első látásra, itt a bizonyítékok első benyomásra való megítélését?)
Fotó: Centrál Színház
