Kegyetlen színházat csinált Tarnóczi, megfosztotta a cseresnyést minden lehetséges szépségétől, megtartva a szerzői utasítását: „A távolban egyszerre csak megpendül valami hang, amely mintha az égből jönne, s olyan, mint valami elpattant húr hangja, elhaló, szomorú zengés.” A Katona előadásában ez a távoli szomorú zengés Bencsik Levente és Hunyadi Máté kétórás zenei kompozíciója, amely szünet nélkül, dallamról dallamra hullámzik a játék csendjeivel és csúcspontjaival. Talán azért (is) kivételes az előadás, mert az érzelmek ellenére is rideg és tárgyilagos képi világ mellett a hangok teremtik meg igazán Csehov világát, a kiheverhetetlen veszteséget.
A színpad csupasz és fekete, egy hatalmas asztal, tucatnyi szék, sehol egy nipp, váza, terítő, és sehol a cseresznyés. (Díszlet és jelmez Kálmán Eszter.) Semmi sem utal az életre, de semmi sem kopott vagy málladozó, egy üres ház, ahol csak múlt van, a jelen és a jövő súlytalan, és nincs az az erő, amely még célt adhatna itt bárkinek vagy bárminek. Szinte végig mozgásban van a színpadi forgó, emiatt tűnik úgy, hogy ebben az ürességben minden ember rohan, kapkod, bizonytalanságérzetét az állandó mozgással kompenzálja. Egy kivétel van csak: Lopahin. Ő is izgatott, ám tudja mit akar, igaz, csak az üzleti életben, civil énje éppolyan mint a többieké. Akkor is, amikor szétárad benne a győzelem, megszerezte végre a házat, ahol buta kis parasztgyerek volt. Tarnóczinál Ranyevszkaja mellett Lopahin a Cseresznyéskert főszereplője. A birtok hajdani jobbágyfia nem gonosz, jót akar, igyekszik mentőövet dobni, de ennek a családnak nem lehet.
A szerepben Vizi Dávid, aki az itt töltött ötödik évadjára a Katona jövőjének egyik záloga, és persze saját (Fullajtár-Zsámbéki) nevelés. Vizi játéka egyszerre klasszikus és kortárs, és nem rontja el a darab talán legszebb jelenetét, a „kalucsnis-perceket” sem Várjával. Ehhez persze szükségeltetik Pálmai Anna tökéletes alakítása is. Várjája sudár szépség, nincs benne semmi komolykodó vénlányos vagy „apácás”, ahogy Csehov írta. Igaz, fekete ruhát hord, de övén nem csörög a kulcscsomó. Hogyan is válhatna ez az erős, okos Várja, a ház lelke, a fejében még mindig önbizalomhiányos parasztgyerek, Lopahin feleségévé? Rujder Vivien Ányája nem nyafogó, elveszett kicsilány, szép jelenete, ahogy összezuhant, életképtelen anyját felnőttként próbálja lábra állítani. Ettől persze ő sem válhat az élet nyertesévé, a lekésettséget génjeiben hordja.
Ranyevszkaja (Ónodi Eszter) mágneses, frivol nő, aki hat a férfiakra, és akire hatnak a férfiak. Ónodi Ljubája a hirtelen átmenetek asszonya, egyik hangulatából csúszik a másikba, nevetésből mélyszomorúságba és vissza, játkos, felszínes, egy igazi nemtörődöm nő, akinek éppen csak felvillan hasztalan embersége. Testvére Leonyid (Kocsis Gergely) a tükörképe, maga is mélység nélküli felületesség, érzelmes szónoklatait bárgyú tréfálkozás követi a legtragikusabb pillanatokban is, még a pincéreknek is előadást tart a költészetről. Kocsis Gergely szépszomorú jelenléttel bír a családi fészek gyámkodása alatt felnővő, így önállóságra képtelen férfitípus tragikomikus szerepében.
Az előadásban izgalmas Dunyasa és Jása/Pálos Hanna és Pásztor Dániel e.h. kettőse. Hatalmas köztük a szakadék. Komédiába hajlik a külsejében kikupálódott bugris, nagyarcú szolga és a neon-nylon úrinőparódia szolgálólány minden színpadi akciója, különösen az asztal tetején elvetélt alkalmi légyottjuk nevetségessége. Ahogy Dunyasa hárítja Jepihodov (Gloviczky Bernát e.h.) – a nem is annyira kétbalkezes könyvelő – udvarlását, és ahogy ki tudja miért, de rettenetesen beleszédül Jásába. Észre kell venni, ahogy Gloviczky eljátssza, hogy a könyvelő gazdája árnyékában miként válik magabiztossá, az új birtokos támaszává.
Rezes Judit – a bűvésztrükköket kiváltó tragikomikus magánszámokként előadott énekbetétjei révén is – már-már kiszakad az előadásból. Egyedül volt gyerekként, és egyedül van vágyakozó felnőtt nőként is, magányát csak azzal tudja oldani, hogy kemény álarca mögött könnyesen sajnálja önmagát.
A túlkoros forradalmár ki lehetne más a Katonában, mint Tasnádi Bence, kedves, lágy örökdiák, aki nem is annyira kapaszkodik a szerelembe. Elek Ferenc Szimeonov-Piscsike újabb testreszabott kis mestermű. Isteni a jelmeze és színpadi jelentléte is. Mozgása, hanghordozása, arcjátéka külön-külön is tökéletes lenne, egyben meg priceless, annyira könnyed, annyira mosolyognivalóan szánalmas az általa teremtett figura.
Szacsvay László mesterségbeli fölkészültséggel hozza Firsz – amúgy színészileg mindig hálás – figuráját. Nem csoszog, nem motyog, hangja nem reszketeg, zsörtölődni ugyan zsörtölődik, élete elmúlt, de élt, ha más ezt nem is vette észre. Pontosan érti Firsz darabbéli jelentőségét, az előadás feltétlen értéke alakítása.
Tarnóczi alámerült Csehov titkaiba, és nem ringat a „régi szép idők” nosztalgiájába, helyette megmutatja az „összecsúszott időt”. Más idők, más generáció, ugyanolyan magatartásforma. Emberek, akik felkészületlenek a változásra, nem tudják, hogy az átalakulás a túlélés szükségszerű eszköze. Pontosan ragadta meg a „sok kicsi sztori” teljes mozaikját, dallamra felépítve a groteszk, egyben tragikus összképet. Az előadás a pénzhiány miatt törölt, Az istenek alkonya pótlására született. Mi van, ha istenigazából készül rá, és nem a kényszer a hajtóerő?
És akkor a Gobbi-cameo. Morcsányi Géza szövegváltozatát használta a színház, így saját korunk nyelvének elemei köszönnek vissza, és „Morcsányi-nyelve” formálójává is lesz az előadásnak. Nem leltem az orosz eredetiben Gobbi Hilda 1985-ben az OSZMI-nál fellehető interjúja gondolatait. Pedig Kocsis Gergely Gajeve onnan idéz, „ma már mindenki rohan a kiskertbe kapálni, nincs időnk a kocsmában beszélgetni, ahogy régen.” Kíváncsi vagyok igazam van-e, és ez tényleg egy fejhajtás-e az alapító tag előtt?
Fotó: Horváth Judit
