Iza:

Nem tudom, hogy Bodó Viktor „örkényes” előadásainak ki a célközönsége. Ha a mai magyar - maximum középkorú, de inkább fiatal - értelmiségi réteg, akkor a közönség színvonalának rohamos hanyatlását ne csak a NER-es színházak előadásaiban keressük. (Persze nem akarom kicsinyíteni érdemüket, csúcsrajárnak a harcban.) 

Factum, de ma Magyarországon a politikában, a közéletben, a közmédiában jóformán minden fajsúlytalan, üres: egy nagy blöff. És ez - az ún. művészszínházi - előadás sem vádolható a pozitív gondolkodásra való inspirációval. Alapját képező Shakespeare dráma és jelenünk közötti megfelelési pontja: ha nem darál be az élet azért, ha meg bedarált azért csapod szét magad, droggal, alkohollal, játékkal, szexszel, social mediaval. A Szentivánéji álom történetét egy drogos vízióként adja vissza a társulat, vélhetően azt üzenve ezzel, hogy a mai létet csak így lehet, tudja elviselni. A Shakespeare darab akként épül be az előadásba, hogy a főispáni hivatal, mint fenntartó szerv szeretné látni a milliókkal megtámogatott színházterápiás foglalkozások eredményeként összeállt színházi darabot – mert a játék helyszínét egy vidéki rehabilitációs intézetbe helyezte a rendező -, s erre esik az otthonbéliek választása. Egy nap alatt megpróbálják összedobni a produkciót egy pályaszélén korcsolyázó rendező irányításával.  

Értem, hogy ma nem lehet eladni színházi nézőtereket pusztán művészi igényt megfogalmazó előadásokkal, de ahogy a darabban idézik – enyhe képzavarral írva - Mohácsi János rendezői kézjegyének jelmondatát: - Ne basszunk már szekéren. Ha Shakespeare-t játszunk, az ne csak hasonlítson Shakespeare darabjára, ha meg csak igen, inkább írjunk magunknak egy újat. Mintha útba lenne a dráma, az első ötven percben a Szentivánéji álom szóba sem kerül. A Kertész utcai Shaxpeare-mosó után leigazították ezt a darabot is a 2020-as évek érzelmi és szellemi szintjére. (Persze Shakespeare jó fej lehetett, biztos vállalná.) Mindent át lehet írni, csak az a kérdés mi célból és lesz-e tétje? Érdemes-e egy jópofa előadásért ezt tenni Shakespeare darabjával zsinórban? És lehet-e, illik-e egyetlen jó ötletről kétszer lehúzni a bőrt? Sőt háromszor, ha a 33 álom delíriumos trip-színházát is ideveszem.   

Az előadás Schnábel Zita málló vakolatú házbelsőt mutató díszletében folyik, aminek a plafonjáról csöpög a víz, a falon csótányszerű bogár szaladgál, és a tíz színpadi szék tízféle, talán csak – a hangsúlyosan - Szarvasi kávéfőző üzemel. Gilika Ilka jelmezei oly közönségesek, hogy már érdekesek, minden kellem nélkül. 

Túlléptem a darabbéli mezítelenségen, mert nem provokál, szimpla ruhalevétel lényegi mondanivaló nélkül. Túlléptem a néhol bántóan durva szövegen, Závada Péter most messziről sem az elegáns-szellemes szövegét hozza. Túlléptem a képi megoldások trampliságán, amikor színészek látszólag összevizelik és hányják magukat. Azon már azonban nem, hogy a Puckot játszó színésznő nyílt színen megszoptatja a Demetriust játszó színészkollégáját, valami népdalt dúdolgatva, mert  elfogyott a bájital, és ekként „improvizál”. Ez messze az ízlés-radarom alatt repül.  

Az Örkény társulata jól játssza, amit játszik. Nagy lendülettel, látványosan csinálják ezt a színházi önparódiafélét, és mondjuk ki – a Kertész utcai Shaxpeare-mosó és a Black Rider sikere után – mesterségbelileg kicsit talán nagyképűen is. Sok színész van a színpadon, nagy sebességű jelenetsorokat bonyolítanak, verekednek, van némi akrobatika. Tele az előadás ötletekkel, gegekkel, humorosnak szánt, és néha tényleg poénos benyögésekkel, meg művészi önkifejezéssel, és persze a nézők és a játszók színházi helyzetének egyforma kiröhögésével. Van szösszenet a színházról, mint közösségi élményről, de ami az előadásból kisül, az nem kíván odaadást a nézőktől, maximum felismerő, önazonosító derültséget. Ahogy a színészektől sem mesterségbeli tudást, inkább csak improvizációs készséget, intonálást, ritmusérzéket és figyelmet, hogy ne ütközzenek a színpadon. Nem kis élvezettel figurázzák ki a színpadon lévők az általuk előadott musical dalbetéteket. Pedig a Fame, az Aladdin, a Szépség és a Szörnyeteg, a Nyomorultak dalai akkor is slágerek lesznek még, amikor az ezredfordulós Örkény Színháznak talán már híre sem lesz. Emellett ennek a zenének nyilván megvan a maga helye és piacképes felvevőközönsége a szórakoztatóiparban, és nem mellesleg ezt az előadást is szépen eladja.

Polgár Csaba egy rehabilitációs intézeti igazgatója, koszlott-foszlott, totál lerobbant értelmiségi, aki a szenvedélybetegek mocskosságai és saját elszúrt élete elől - a beutaltak becsempészett narkóját lenyúlva - évekkel ezelőtt álomlétbe menekült. Ugyan beteg emberekre vigyáz, de maga állandóan be van állva. Látszatéletét Gyöngyike, az otthon mindenese tartja fenn. A szerepben Zsigmond Emőke színpadi jelenléte varázsosan imponáló, teljesen elmaszkírozva, elrondítva, kifordulva színészi komfortzónájából bravúrosan skiccel fel egy furcsaságaiban felnagyított karakterszerepet. Elhiteti, hogy tényleg egy Kardashian-popós, vidéki minimálbéres rehab adminisztrátor. (Ő játssza Puckot is, nem szívesen néztem.)   

A többi szereplő az otthon ápoltjai és az őket terápiában részesítők. Mondjuk bejött Ficza István indulatkezelési problémákkal küzdő Dénese, aki elénekel egy majdnem teljes Puccini-áriát érvényesen, és legalább húsz nézőt beparáztat, amint szemébe nézve leüvölt rá a színpadról: - Mi a faszt nézel? Kókai Tünde Bernije vetekedne Spolarics Andrea budaörsi Helénájával, ha nem miskolci alkesz Wednesday Adams-et kellene játszania. Egyebekben nem kis mértéktartással és hitellel megoldva azt. Patkós Márton Ábrisának érvelése a tudattágító szerekről a hitelesnél is több. Friedenthal Zoltán derekasan bosszút áll egy jól sikerült paródia-alakítással az összes átlagos, azalatti képeséggel bíró, és elmúlt tíz évben színházi vezető pozícióba vagy színpadra engedett kulturális NER-kegyelten, akik maguk is tudják, hogy a rájuk adott kabát nagy, ám megkedvelték. A többi színész: Jéger Zsombor, Novkov Máté, Hámori Gabriella, Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Máthé Zsolt pontosan és hittel hozza, amit rendezőjük kér. Furcsa, hogy nincs már Gálffi László, és Hajduk Károly a nagy öreg, aki egy fergeteges Superman jelenéssel, Szécsi Pált énekelve ellopja az egész showt, ahogy Superman-es bögréből kávézgat, majd egyszer csak Supermanként átrepül a színpadon, ordítva, hogy „valami baj van Kazincbarcikán.”   

Susan Sontag leszögezte, hogy a camp (mesterkélt túlzásokat alkalmazó) stílus nem föltétlenül silány művészet, ha jól csinálják rémesen jó. Ha az előadást a számomra irritáló mozzanatai ellenére komolyan veszem, akkor sem jóféle camp, mert hiányzik a gondolati mélység, csak felszíni, színes buborékjai vannak, egy „retró diszkószínház”. A camp-ízlés azonban már ott van a nézőtéren, és kihallható a nézői kacagásból, mert sokan úgy gondolják minőséget és eredetit látnak. Ám egy másodszorra is felmelegített mű-műalkotást látnak, amely már első körben sem volt jelentős színházművészeti teljesítmény, csak egy szórakoztató, ügyes – na jó, kicsit művészi  - szkeccs. Úgy gondolom, ha már szétcseszünk egy klasszikust, azt minimum úgy tegyük, ahogy Körmendi-Márkus-Haumann Csehovval, szellemesen, ízléssel, felkent színművészként. És azért vagyok bosszús, mert ezt nem az Éva által említett NER-es percemberkék teszik most, hanem egy igazán remek, értékteremtő színházi rendező, és egy művészileg nagyon jó állapotú és színvonalú társulat. Ja, és az igazgató éppen az utolsó morálatléták egyike.      

Éva:

Höjj, polarizálódtunk Kolléganővel, úgy recenzálunk. Neki nehéz, úrinő, tökéletes kontúrú értéken-mértéken, nagy színészeken, nagy alkotókon nevelődött. De hát kizökkent az idő, már nem Várkonyi Zoltánok osztanak szerepet és nevelnek ki gonddal-tehetséggel színészgenerációkat. Nem lassújáratú, ezer csínnel tökéletesített Thorton Wilderek, Ibsenek és Németh Lászlók vannak színpadon, nincs már emblematikus rendező-igazgató, aki korjelző jelentős művész lenne. A vidéken nem védett nagyvad öregeket méltatlan módon leteszik a nyilván percemberkék, kevés a morálatléta színigazgató, a kiemelkedő fiatalok is már negyven felül és Európa-szerte, a tényleg fiatalok meg megtanulják a szakmát inkluzíve traumaként, és mennek külföldre, aztán hálisten néha visszajönnek rendezni. Mi meg észleljük, hogy töredékes, roppant gyors és intenzív minden, projektre jövünk össze örülni, ámulni, felismerni. 

Szóval van ez a szabadság-dolog, ami amúgy egyre nehezebb lesz, a pácban már tényleg mindenki benne van, erre - szerintem hálisten - folytatja Bodó-Závada az avoni Hattyú atrocitálását. Lehetne sorozat is, jöjjön a Vízkereszt vagy a Macbeth. Nem, inkább a Vihar. Tényleg. Je suis célközönség.

Volt messzeringó gyermekkoromban egy tévéműsor, a Papírsárkány. Mindig akadt benne valami varázslat, és sosem lehetett tudni, mikor és mi történik. Bodó rendezése nekem ezt adja – még a virtuóz, eszelősen pontos, de „sikertelen” 33 álom is. Tudom, hogy valamiféle elvarázsolt kastélyba lépek, ahol sem érzelmi biztonság, sem intellektuális kiszámíthatóság nincs – legyen az uszoda, romintézmény, autómosó - a tér is csak egy referenciapont, aztán hol csúfondárosan, hol megdöbbentően kifordulnak a valóság keretei egy-két percre, vagy véglegesen. És igen, kell klasszikus irodalom-, meg műfajismeret, popkultúra-tájékozottság, közéleti figyelem. Még valami: olyan intenzitást és játékerőt-kedvet követelnek ezek a rendezések, hogy a romantikus nézői lelkem azt mondja, nem lehet ezt már „szokásos” hatalmi alapon megrendezni, a színészek is jól érzik magukat benne.

Az, hogy a Szentivánéji a kiindulópont, valami nagyszabást sejtet. Erre jön Bodó és beteszi a tündéri-szerelmes történetet egy pusztulatba, Závada Péter korjelző szövegével a leromlott életek és egzisztenciák közé, a reménytelenül kicsibe és kicsi reménytelenbe a költészetet, a nagyot. Hol poétikus, hol durva a humor, a kibontakozó ápolti sorsokban annyi tragikum van, hogy „normál” darab nem bírna el ennyit. Pördül is minden, WS munkáját köszönjük, az csak inspiráció, elszabadulnak a figurák, az akaratuk, a megjavíthatatlanságuk, de mivel emberek és szenvednek, felkeltik a részvétünket és együttérzésünket. Mindeközben a felszínen megy egy nem túl szubtilis vígjáték. Az a rétegzettség, ami összeilleszti a nagyot, a költőit a meggyötört figurákkal, az, hogy reálba és irreálba kifutó sorskimeneteket látunk, az, hogy egyszerre több befejezése van egy előadásnak, az, hogy nagyon röhögünk és borzasztóan szomorúak leszünk, na az Bodó.

Polgár Csaba Zoltánként, a rehab vezetőjeként egy pattanásjellemű elnyomott, kis - és nagy stiklikkel, kétségbeesés alapú megfeleléskényszerrel és így kell tündérkirályt játszania. Zoltán settenkedései, óvakodásai, deguszta vezetői lénye közös emléke mindazoknak, akik valaha is dolgoztak nagybetűs hivatalban. Hámori Gabriella Titániaként és Országh Hajnalként is sodró, minden gesztusa túl-és elrajzolt, fúriaszerű csalódott feleség (van kiben csalódni, ugye), egyben historikus szép nemzeti sorozat sorozatszínésznője, aki „úgy maradt” a hamis dikcióban, gesztusokban, játékban. Zsigmond Emőke Puck és vándorszereplőként Kondorosiné (a vígszínházi Revizorban is volt ilyen néven hivatalszolga) ab start mágikus lény: elviseli, gondozza az egész intézményt, elhárít, kitalál, szerelmes Zoltánba és szolgálja. Szegény. 

A rehab bentlakói (Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Ficza István, Kókai Tünde, Patkós Márton, Jéger Zsombor) közül mindenki olyan életutat kap az íróktól és a társulattól, amelynek nincs és nem is lehet jó vége, ehhez mérten töltődik hol lírai vallomásokkal, hol verbális, hol fizikai artisztikummal a színházterápiával súlyosbított meghatározhatatlan időtartalmú pokoljárás. Ha valaki segíteni akar, ne maga legyen a probléma, de itt a segítők József (Máthé Zsolt) és Péter (Hajduk Károly) is maguk a csődtömeg. Szomorúbbat én még nem láttam színpadon, mint Hajduk Károly Péterének előadásvégi döntését. Friedenthal Zoltán Vazul, a hézagmentesen tehetségtelen és irritáló színházterápiás segítő. Aki járt már  művházban, látott már anno népművelőnek nevezett foglalkozású embert, tudja, hogy ez színpadi figura nemes bosszúja az alkotóknak: ott van a típusban az elviselhetetlen lelkesedés és dilettantizmus, bennfentesség és gyáva akarnokság egyben. Mindeközben az elszabadult felszínen halad a nyilván semmi jót sem hozó végzet felé a kis csapat, akiket egy pillanatra megszeretünk, megsajnálunk, aztán elveszítünk. Nincs összegzésem, ha Bodó jön rendezni, megyek és megnézem. Ha a jegyárak is úgy akarják. 

Fotó: Horváth Judit