Iza színházban járt - Dömötör András-Laboda Kornél-Benedek Albert: Mefisztóland
hétfő, 13 május 2024 23:46

Dömötör András-Laboda Kornél-Benedek Albert: Mefisztóland

Értékelés:
(44 szavazat)

Színházak színháza    

(Katona József Színház – Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert: Mefisztóland – 2024. április 26-i előadás) 

Éva: Valami ilyesminek képzelem „a” Kaposvár színjátszását. Sok minden cikázott szakképzett nézői agyamban az előadás közben. Ezek biztos: méltó, megörökít, revans, így maradnak meg, tehetség, a szellem radikalizmusa. A Prudencia mellett ez az év előadása számomra. Az egészen átsuhant negyven év színjátszása és a kapcsolódó keserves káeurópai tapasztalat. Furcsa dolog a színpadi alkímia, érezni lehetett a folytonosságot. Ezt az előadást a Katonának kellett eljátszania, korösszegző, igaz, összetett. A „nemzetközi jakobinus erők luciferi esztétikája” éppen annyira jó, mint a „mosolygós igen, a ránk erőszakolt naturálnihilista nem helyett”. És tudjuk, hogy a rózsaszín az fehér, ki rendel gyóntatót forgatásra, kik nem találják tüntetés közben a színházat, hányféle túlélési metódus és veszteség keletkezett ezekben a fénytelen időkben. Ez is olyan előadás, hogy utána könnyebb élni, terhet vesz le a vállunkról, összekapcsol, pedig az „elmúlthúszév” növekvő sötétségéről szól.  

Iza: Saját színházi közegünk köszön le a színpadról, amely ijesztően rímel Klaus Mann – az 1920-as évek németországi színházi életét leíró - Mefisztó című regényében olvasottakra. Hiába a sok humor, horrort nézünk, napjaink feketekomédiáját. Egy társulatot, amely szükségállapotban van, mert az elnök lojális emberét ülteti a direktori székbe. Egy olyan művészembert, akit mérhetetlen vágy és küldetéstudat hajt aziránt, hogy művészkörével - akiket maga a nemzetnek aposztrofál – elfoglalja a színházkultúra minden centijét. Lubickol politikai támogatottságában, hogy ezáltal élet és halál ura lehet, és nem bánja, sőt kívánja, hogy a politikai hatalom újra és újra beavatkozzon  művészi alkotófolyamatokba. Kegyeltjeivel – a már általa ki vagy felemelt színházcsinálókkal - egészséges, nemzeti kultúrát hirdet, amelyben eluralkodik a homofóbia, az antiszemitizmus. Szerénységétől hajtva gigantikus szobrot állít színháza elé, hogy jelen idejét, hatalmát hirdesse. 

Az elmúlt másfél évtized sok kultúrpolitikai vétke közül az egyik legnagyobb, hogy sok tehetséges művészember elől elszívta itthon a színházi levegőt. Dömötör András például a berlini MaximGorki Színház stúdiójában állíthat színpadra efféle előadást, amit most mi is láthatunk. Egy bohózatot jelenidejű színházi életünkről, amelyben sok színház a nacionalista önünneplés és nézői butítás propagandaeszközévé vált. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy van még azért hazai társulat, aki visszavárja a "száműzötteket", hogy sírva röhöghessünk színháznézői és egyéb nyomorunkon. A középkorú nézők privilégiuma egy ilyen mondat: Dömötör András a szemünk láttára (velünk együtt) nőtt fel. És tényleg, majd az összes Alkalmáté, a Mártírok, az M/S, a Káli holtak után odateszi az évad egyik kiemelkedő előadását és megyünk vele az újabb színes pokolba. 

A Mefisztó-sztori lenyomata egyebekben erősen ott van a magyar filmes és színházi életben: a minden évben megnézett Szabó István-film, az Alföldi-korszak emblematikus záró előadása, majd Átriumbeli „kifordítása”, meg a Katona-beli, Schilling Árpád rendezte Faust I-II. Szóval van mire és miből asszociálni, amúgy meg az ismert - legyünk eufemisztikusak - kulturális térfoglaló folyamatok miatt végig mindenki a hatalomról és annak torzító hatásáról szóló darabokat rág jó tíz éve. 

Az előadás kiindulási pontja biztos, az, hogy a színpadon kínkeservesen haladgat Klaus Mann Mefisztó című regénye színpadi adaptációjának próbafolyamata, miközben a rendező telibe sértegeti színészeit. Oka van a rossz hangulatra, először is gerincbeteg, másodszor színháza élére napokon belül új igazgatót nevez ki a jobboldali konzervatív kormány. Innen az alkotók már nem lineárisan haladnak a történetmesélésben, mintha össze-vissza jelenetek sorozatát látnák. Színházi emberek, igazgatók, színészek, műszakiak és a nézők egy-egy rémes pillanatát az egyre durvább politikai környezetben, így az egyre labilisabb érzelmi állapotukban. Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert szövegkönyve mondhatni intertextuális, a Mefisztón túl a Faustból és Nyomorultakból is beemelnek önreflexív, egyben társadalomkritikus részleteket. (Ugye Goethe Faustjában Mefisztó az ördög neve, aki alkut köt Fausttal.) Azt azért nem feltétlen állítanánk, hogy van színdarab, inkább nagyon erős közlési vágya van az alkotóknak. Ahogy azt is, hogy gyermekkorunkból igen ismerős e műfaj, amikor nagyszüleink Hofit hallgatták hétfőnként a Rádiókabaréban. Semmi újat nem mondott, amit maguk is ne tudtak volna, de olyan jó volt hallgatni, hogy valaki azt nyilvánosan ki is mondja. 

Szóval első blikkre úgy érezhetjük, hogy a Mefisztóland egy disztópia, hisz a színházi világ urai „egészséges nemzeti kultúrára” törekednek, ahol a homofóbia és az antiszemitizmus újra divatos, és ahol mi, a színháznézők az épület előtti ketrecbe zárva, éhségsztrájkkal tiltakozhatunk a művészi szabadság korlátozása ellen. De csak első blikkre. Amíg fel nem tűnik az új direktor, Pásztor, akit a hatalomvágya, egyben művésztársai elleni irigysége démoni útra terelt. Az ország miniszterelnöke és valami Aorta nevű kormányzati alakulat - meg sem hallva a színházak érdekvédelmi-szakmai tanácsát - Pásztort akarja az ország első színháza első emberének, és vele egy egészséges és derűs színházi világot, amely nem szolgálja „a nemzetközi jakobinus erők luciferi esztétikáját”. Nyilvánvaló, hogy Pásztor támogatói nem nagyon szeretik a kritikai gondolkodást. 

Amint Pásztor a színház élére kerül, azonnal mennie kell majdnem mindenkinek, aki már előtte ott volt. Közben mulatságos vígjátéki képeket látunk, például, amikor egy féltucat heteroszexuális színész - egyszem bujkáló homoszexuálissal kiegészülve - egy díszletelemen megpróbálja rekonstruálni, inkább lejátszani egy korábban ott zajló meleg szexaktus (bűn)jeleit, vagy egy Hitlert játszó színész nem hajlandó öngyilkos lenni a Bunkerben egy filmforgatáson, mert túlságosan tiszteli az életet, és telefonos papot kell hívni hozzá, hogy haladjon a forgatás.   

Takátsy Péter játssza azt a vezető színészt, egy valóságos férfi primadonnát, aki nem hajlandó együttműködni Pásztorral, így a rezsimmel. Amíg egykori kollégái - a levett Mefisztó helyett - musicaleket adnak elő az új direktor rendezésében az új, reakciós felsőréteg szórakoztatására, ő inkább külföldre megy, és egy szaunában talál munkát, ahol néha megengedik, hogy szavaljon kicsit. Takátsy - végre - összetettet, ambivalenset, nagyot játszhat. Mellette a másik két főszereplő: Mészáros Béla játszotta feltörekvő színházi epizodista (aki egyben a vezető színész titkolt szeretője) és Tasnádi Bence alakította extravagáns rendező. Mindhárman keresnek valami módot a túlélésre a totális elnyomással szemben, de mindhárman vesztenek, változnak. Nincs jó út, egy autokrácia mindig kihúzza a lábad alól az életed. 

Ám mégis Máté Gábor Pásztor alakítása viszi a produkciót, a megalomán, művészdiktátor igazgató szerepében. Pásztor-Máté a Nagy Rózsaszín, a mézes korbács perfekcionista, minden szabad művész rémálma, a viszolyogtató, félelmetes – igazi szörny színigazgató. Máté Gábor  alakítása fenomenális, semmi paródia, csak karakter-és jellemábrázolás. És megint van egy zárójelenete, ahol állhat a barikádon.  

Nagy Ervin m.v. a darabbeli színház új asszisztenseként, gyakorló opportunista filmesként, vagy sudribunkó jobberként hibátlan az előadásban. Szacsvay László és Kiss Eszter – ő játssza a ketrecben éhanhaló, szabad színházért tűntető nézőt - transzcendenciát varázsolnak a talentumukból. Bán János méltatlankodó-alkalmazkodó örök másodvonalbeli színészfigurájának mismásolása, remegő hangú elszegődése, kunyeráló megfelelése, hatalmat bűvölő „hozom a figurát” serénykedése egészen fantasztikus. 

Fullajtár Andrea – hisztérikus, amorális színész, az új igazgató jobbkeze szerepében - tehetségéből szintlépő megújulásra is telik, mert by the way Adolf Hitlert is lekottázza az előadásban, és ő sem parodizál. 

A fiatalok, Kanyó Kata, Lengyel Benjámin, Tóth Zsófia sok figurát játszanak félfordulatból, érvényes karaktereket teremtve, könnyedén, pontosan. Itt a Katona következő generációja.

Nem könnyű előadás ez, és inkább dermeszt mint nevetett. Megkockáztatjuk, nem való mindenkinek, az menjen nézni, akit nem taszít a Zeitstück, képes tartós idegroham nélkül még a színházban is történelmi-társadalmi jelenünk, aktuális napi történéseink abszurditását látni-hallani.   

Fotó: Katona József Színház/ Dömölky Dániel 

Megjelent: 1016 alkalommal