Az Elia Kazan rendezte film Vivien Leigh-vel és Marlon Brandoval örökre beleégett a nézői tudatba, nehezen vonatkoztatunk el a klasszikus kettősüktől. Ám Ördög Tamás rendező lazán átugrott rajtuk, rendhagyó szereposztással és játéktérrel. Segíti ebben Hamvai Kornél fordítása, kétségkívül mai szóhasználatú párbeszédekkel: „Bejövök majd Stanley-nek?" kérdezi a darab elején Blanche, míg Stanley egy alkalommal odaszól: „Túltoltad".
Panellakás belső New Orleans külsőn, amerikai konyhás háló, függönnyel leválasztott dupla ágy a sarokban, mellette a fürdőszoba, ahova néha bekukkanthatunk. Minden melós és kispolgári. Izsák Lili díszlettervező a kockalakást a város kikötőjének cölöpjeire „ültette”. Jazz helyett Bartók és rapzene adja az alapot, a 80’-as években járunk, legalábbis Madonna és Donna Summer akkori slágerei szólnak a rádióban. Kiss-Végh Emőke jelmezei korhűek, de a színésznőkön mintha a nagy Gatsby flapper lányai ruhái lennének a ’80-as évekre adaptálva, a férfiak ellenben farmerban és hamisított márkás tornacipőkben, csak Mitch-en van „egészen könnyű alpakka szövet”.
Éva: Mikor megszólalt a rapzene, színpadkép még sehol, de már érezni lehetett, hogy itt nem lesz szatén, strassz, fülledt kisrealista amerikai déli éj nyúlós-tapadós melodrámával. Ami van, az cölöpház, szűkség, műanyag, hideg neon, szürkésfehér meg közönséges vörös konténerélet egymásba lógó sorsokkal, durvasággal, érzelmi kitettséggel, jóvátehetetlenséggel. És ide érkezik Blanche, tudva már, minden elveszett….
Nem kell ahhoz túlérzékenynek lenni, hogy az ember belereccsenjen, ha társat nem találva magányos marad, egyedül ápolja haldokló szeretteit, elveszti a vagyonát, társadalmi megbecsülését, állását és még meg is erőszakolja testvére gyógyszerkönyvi minőségű bántalmazó férje. Ennek a tizede is sok. Takács Kati betoppan átutazóként, támasz nélkül, minden ismertet örökre elveszítve és elkezd újra építkezni hazugságból, maradék lendületből, kétségbeesésből, életösztönből, méltóságból, alkoholból. Stella világában azonban nincs helye: az az alávetettség és ösztönök világa, ahol a nincs humor, csak gúny, nincs beszélgetés csak letorkolás, nincs szerelem, csak szex, nincs otthon, csak hely, ahol egymásba ütköznek az emberek. Takács Kati mindenttudó eszköztára, nemzeti kincs hangja, szakmai kondíciója, egész estés színészete, gravitációja mindent visz, Blanche-ról szól az este, az azonban a játszótársaknak köszönhető, hogy minden szava, pillantása, mozdulata valakihez érkezett és az valaki „alátette” teljes színpadi létét. Ha nem lenne szigorúan tilos, leírnám, hogy jutalomjáték. Pályakoronázás, igen, inkább. Takács Kati Blanche DuBois-ja az ember méltóságáról szól. Nagyon régen láttam ilyen hibátlan alakítást.
Rába Roland minden bántalmazó prototípusa itt, a szomszéd utcabeli kedélyes átlagember, a nagyhangú, humoros férfi, aki tudja, mi a „normális”, minden általa alkalmazott erőszak célja az ellenőrzés alatt tartás. Megeszi az ember lelkét minden vele töltött pillanat. Rába Stanley-je szép alakítás.
Tényleg van olyan, hogy remény színháza, ez az.
Iza: Az előadás Takács Kati parádéja. Blanche-a nem törékeny, ártatlan teremtés, hanem uralkodó, lelki egyensúlyát, erkölcsi mércéjét vesztett asszony, aki mégis agresszíven követeli a figyelmet környezetétől. Verbálisan és testjátékában is feltárul gyermekkorának jómódú, de prűd déli környezete, majd a már érett nő szexuális vágyainak ezzel való ütközése. A család generációkon átnyúló egzisztenciális megborulásának Blanche a végállomása, és az utolsóként megélt veszteség erkölcsi züllésbe sodorja. Takács teremtette karakter titokzatos, kissé modoros, néha komikus, és remekjáték az alkoholizmus elrejtése, majd e titok gátjának átszakítása. Szép fokozatossággal jut el Blanche a funny girl-ös kisugárzástól - irreleváns történetek halmazán át - a „Nekem nem kell a valóság! Én varázslatot akarok!” őrültségig. A pszichikai leépülését szolgálják jelmezei. Színpadra lépésekor ízléses, világos színű öltözetben érkezik, a darab végén pedig vizes hajjal, egy lesminkelt bohócként távozik majdnem önnön paródiájaként, de teljes emberi-erkölcsi fölénnyel.
Ahogy Takács Kati az utolsó képben már a földön, vesztesként kezét nyújtja az elmegyógyintézet orvosának az ikonikus mondattal: „Mindig is az idegenek jóindulatától függtem”, egyetlen pillanatba sűríti Blanche lényének teljességét.
És nem lehet átsiklani a tényen, hogy a szerep Takács Kati 73. születésnapi ajándéka, és mégis nagyon nő, erős szexepillel, hiteles színpadi jelenléttel, kívül-belül övé a szerep. (És itt Sokorai Attila világítását is meg kell említeni persze, mert a színház mégis varázslat valahol.)
„Középmagas, 170-175 centis keménykötésű férfi. Minden mozdulata, egész tartása létezésének állati örömét sugározza. Férfikorának hajnala óta életeleme a nők gyönyöre, de a gyönyörök adom-veszemét nem gyönge odaadással, függőségben élvezi, hanem a tyúkjai közt tollászkodó díszes hímmadár hatalmával és büszkeségével.” - így jellemzi Stanleyt az író. És ezt el is játssza Rába Roland, Stanley-je nem kedves, nem ért a bókhoz, és szavai sohasem simogatnak, a lénye három mondatába sűríthető: „Durva menet kell? Durva menet? Akkor legyen durva menet!". Sokadszorra bizonyítja a színész játékintelligenciáját, ahogy a férfi főszerepben képes hátrébb állni, és amint külső alkati jellemzőivel szembemenő karaktert belülről – mégis - felépíti.
Szép a társulati együttjáték is, Páder Petra (Eunice), Bohóczky Sára (Stella), Ilyés Róbert Mitch szerepében „kiszolgálja” a kolléga nagy szerepét. Bregyán Péter pedig csodálatos pár percet hoz az orvos szerepében, amint láttatja, ahogy a karakter fásultságát felülírva képes az elesett embert látni Blanche-ban és tiszteletet adni a betegnek, hogy ne megveretve távozzon a proli-panelből.
Williams-et sokan vádolják, hogy műveiből hiányzik a mélység, darabjai melodramatikusak. Az Ördög Tamás rendezte - sallangok nélküli - előadás megmutatja, hogy hamis vádak ezek. A játék ritmusa, az éles váltások már-már dokumentumdrámát adnak keze alatt, az ő szemén keresztük jelentős drámával van dolgunk a testi-lelki igények megélésének konfliktusáról. Mára az ember mint ösztönlény vágyainak kielégítésére rendezkedett be a világ, és nem érti, hogy vannak, akik a lelki igényeik kielégítésére (is) vágynak, talán erre még erősebben vágynak.
Fotó: Borovi Dániel
