Igaz, ami igaz, a színházlátogatásra Psota Irén halálnak a napján került sor. Ez biztos rányomta bélyegét az előadásra, az én hangulatomra is. A színháztól annyi tellett, hogy egy gyűrött abrosszal leterített kis asztalon kirakott az előtérbe egy IKEA-s mécses-csomagot egy tálba, aki akar gyújtson egyet. A Kaszás-teremben aztán megvolt az IKEA folytonosság, IKEA-s bútorok adták a darab díszletét.
Ibsen Brand című drámáját ismertem, s izgatott mit mondhat Zsótér a mindenek felett álló, önpusztító elvekről egy olyan érában, ahol az elveknek annyi súlyuk van, mint a papírzsebkendőnek. Hogyan ad a darabnak aktualitást, mitől volt az Ibsen-darab olyan fontos, hogy színre vigye a Nemzetiben?
Ambrus Mária fapados díszlete megadta a játék keretét, ahogy a nézőtérrel szemben lévő üvegfal mögött, az autólámpáktól villódzó Soroksári út is. Nem tudom a díszlettervező, vagy Zsótér ötlete volt-e, de az IKEA bútorok használata adta számomra az este legnagyobb káprázatát, azt, hogy két csőlábas asztalból és pár székből hogyan lehet templomot építeni úgy, hogy elhiggyem valóban templom épült előttem. Benedek Mari jelmezei most nem nyűgöztek le. Nem az északi népek praktikus és puritán egyszerűségének képe ötlött fel bennem, hanem a múlt század ötvenes évei lódenkabátos divatjára engedtek asszociálni.
A Kaszás-terem térkihasználása parádés volt. Megnéztem volna a próbákat, amikor Zsótér Sándor rávette színészeit, hogy másszák meg az oldalfalakat hegyszoros gyanánt, vagy ugráljanak folpackkal körbetekert hatos pet-palackokon, azt képzelve azok a gleccserek.
A nagy kíváncsiság persze Trill Zsolt és Töröcsik Mari szereplésének is szólt. Trillt még nem láttam színpadon, s nem a legjobb napját fogtam ki a megismerésre. Felfokozott idegállapotban volt a színész, látszott, ahogy gondolatai nyargalnak a beszédsebessége előtt. Biztos, hogy ezen az esetén inkább dacos akaratból, nem belső erőből formálta szerepét. Valahogy végig az volt az érzésem, Soós Imre reinkarnálódott, 40-es, joviális férfi formájában, a Körhinta megöregedett Bíró Mátéja áll a színen. Ez mondjuk megkönnyítette, hogy megértsem a nyakas Brand életfilozófiáját, de nem tette elfogadhatóvá eszméit. Trill Zsolt nem tudott meggyőzni arról, hogy Brand olyan keményvonalasan jellemes ember, hogy elvei miatt lemond vagyonról, beáldozza gyermekét, asszonyát. Alakításában nem volt meg a "szikla-ember", ahogy Schöpflin Aladár jellemezte a figurát. Brand ezen az estén csak csökönyös és bután büszke volt, én nem mentem volna vele a halálba. Azt éreztem persze, hogy Trill Zsolt formátumos, "belső égésű" színészember. Majd még próbálkozom.
Töröcsik Marit alig láttam korábban színpadon. Nem Brand anyjaként akarom megőrizni színpadi jelenlétét. Megdöbbentett, hogy a madárcsontú, kis termetű színésznőre ráadták a Liska Szőrmeszalon bokáig érő vastag promociós bundáját, szinte agyonnyomta. Ez persze nem gátolta, csak nehezítette számára a játékot. Pár perc, amit a színpadon töltött. Ördögien jó volt a kísérlete, hogy megalkudjon csökött fiával, vagyona megtartásáért. (Másik szerepében, a természetimádó Gerdként, inkább nem értelmeztem játékát.)
Trokán Nóra Brand odaadó feleségeként, pasztellben is szép alakítást nyújtott volna, ha nem az előadás 4 év körüli gyermekszereplőjét kell pesztrálnia. De a kislány úgy döntött, ezen az estén fogócskázni van kedve, a színésznőnek pedig bent kellett tartani a színben. Előbb a gyerek, aztán a szerep. (Nem vagyok gyámügyes, de felmerült bennem, hogy egy ekkora gyereknek miért is kell éjjel 1/2 11-kor "dolgoznia"? Még akkor is, ha példás fegyelemmel, játék közben sem esett ki a szerepéből és Annának, színpadi nevén szólította Trokán Nórát.)
Végül is ott ment el a kedvem az egésztől, amikor Horváth Ottó Lajos, Brand protestáns lelkésztársaként keresztet vetett. Színházi partnerem, hívő református, sebzett oroszlánként nyögött fel mellettem "Anyám, ezért is folyt a 30 éves háború!", igaza volt.
Az, hogy Zsótér igent mondott Vidnyánszky felkérésére és kvalitásos színházi emberként először vállalta a Nemzeti Színház új vezetését, nagy dolog volt. Az, hogy Ibsennek éppen ezt a darabját választotta, egy érdekesnek ígérkező szereposztással, vonzónak tűnhetett.
Azonban ez az előadás nem fogadtatta el velem - de szerintem az est nézőinek zömével sem - a "mindent, vagy semmit" ibseni eszméjét. Igen, én úgy döntöttem, inkább nem adok semmit, az életem különösen nem ennek a papnak, egy öncélú vesszőfutásért.
Zsótér nem aktualizált, ahogy Ascher sem A nép ellenségében, a Katonában. Nem kellett, Ibsen szavai autentikusként hatottak volna, ha valóban lenne 2015/16-ban Magyarországon aktualitásuk. De nincs. Az előadás nem a vallásról, hanem az őszinte, belülről fakadó meggyőződésről szól, amiért egy ember képes mindent odavetni, mert olyan erős a hite igazában. Könyörgöm, mai opportunista világunkban még egy 20 %-on létező közéleti Brand sincs, miért is lenne fontos ez az előadás a nemlétező, hajlíthatatlan elvekről? Mikroszinten, hány hitelt nyögő, gyereket nevelő, szülőt támogató ember lehet, mer ma Brand lenni? Ha úgy fogom fel, hogy Zsótér tükröt tartott, milyen kisszerűek vagyunk, akkor talán találok aktualitást, de akkor ennél sokkal fanatikusabb Brand kell, hogy mindent adjunk a meggyőződésünkért.
(A kép Eőri Szabó Zsolt fotója.)