Az előszél alapján azért rákészültem az estére. Goldoni: Két úr szolgája című darabját, melynek átirata a színmű ismertem, azonban Richard Beant, a szerzőt nem. Meglepetésként ért, hogy az Egy fenékkel két lovat egy viszonylag friss sikerdarab. Öt éve mutatták be Londonban, a National Theatreben és négy éve a Broadwayn. Vagyis az Amadeus, a Római vakáció, a Bagoly és Cica, a Hair, a Várj míg sötét lesz, a Mindent Éváról, stb. után az Orlai Produkciós Iroda (OPI) visszatért a kezdeti, kísérletező kedvéhez. Az elmúlt évek bemutatói közül utoljára, talán csak a Hat hét hat tánc volt újdonságnak számító, világszínházi sikerdarab, aminek megszerezte a játszási jogát.
Carlo Goldoni klasszikus műve - nagyon leegyszerűsítve - egy leleményes munkavállalóról szól, akinek egy napon két álláslehetősége is akad, s egyikről sem mond le. A munkaadók persze nem tudnak egymásról, ráadásként az egyik gazda egy álruhás nő, aki szerelmes a másik gazdába és viszont. Mi marad a szolgának? Pendlizik a két ura között, sok-sok félreértéssel, a XVIII. században.
A szerző - akinek eredeti foglalkozása munka-pszichológus és stand-up komikusként kezdte színházi pályafutását - megváltoztatta a neveket, a karaktereket, áthelyezte történetet az 1740-es évek Firenzéjéből az 1960-es évek Angliájába, Brightonba. Megtartotta a Goldoni darab alaptémáit, mint a szerelem, a szerelemféltés, az öregség. Megpróbálta elegyíteni a brit színházi stílust a stand-up komédiával és kicsit a pantomimmal. Amíg Goldoni szerelmes madrigálokkal, Bean a beatkorszak dalaival "dobta fel" a cselekményt.
Az eredmény elég érdekes. Aki a darabot élvezni akarja, annak nem árt, ha ismeri a commedia dell'arte stílusát, Charlie Chaplin némafilmjeit, a Waczak szálló tv-sorozatot és csípi a stand-up comedy világát, lehetőleg így egyben, egyszerre.
A darab főszereplője, Francis, a két gazda között kapkodó alkalmi szolgáló. Francis két ura Stanley és Rachel, az egymástól elszakadó, de egymást kergető szerelmes. Ráadásként Stanley megölte Rachel ikertestvérét, Roscot, de Rachel még ennek ellenére is szereti a fiút. Francis az első részben csak enni akar, legnagyobb bánata, hogy "A kurva életbe itt vagyok egy Bed and Breakfastben és még egy sörre sincs pénzem". Aztán kitapasztalja a pályát és felismeri, hogy lehet mindkét gazdából ételt és pénzt kiszedni. Ennek a három főkarakternek kell vinni a darabot, egy féltucat jobb, rosszabb epizodistával kiegészülve.
Francist Nagy Dániel Viktor alakította, végig valami látszat interaktivitásban a közönséggel, mintha beszélgetne velük, de valójában hangosan diskurált magával. A színész nem egy stand up komikus, és bizony sokszor improvizálnia kellett volna a pillanat hevében, ha valóban megszólította volna a közönséget. Nagy Dániel Viktor azonban nagyon ügyesen és kellő könnyedséggel vigyázott rá, nehogy szemkontaktusba kerüljön egy-egy nézővel is, aki nem beavatott, vagy csak éppen annyira, hogy még kimenekülhessen egy félmondattal a szituációból. Ez a fiatal színész első főszerepe, amiben igencsak helyt állt. A darabban lévő kicsit erőltetett szituációk, béna poénok és furcsa dalbetétek között ő végig laza, könnyed volt és - lehet hülyén hangzik, de pontos - színészként mokányul elegáns. Nagy Dániel Viktor érezte és élvezte a főszerep súlyát, ráadásként simán vitte a darabot a hátán. Jókor jött el a színész pályáján az előrelépés lehetősége, több kisebb, de markáns szerepformálás után (Örült nők ketrece, a Római vakáció, a Száll a kakukk fészkére), Nagy Dániel Viktor abszolút készen van arra, hogy az előtérbe álljon. Nekem külön élmény volt azt látni, hogy kétségkívül rengeteg munkát tett a szerep megformálásba, s ennek bizony egész bravúros lett a megtérülése.
Friedenthal Zoltán Stanleyje nem sikeredett impozánsra. Elképesztő maszkja és jelmeze többet adott a karakterhez, mint az abszurdra tervezett, de nem egészen úgy kivitelezett szerepjátszása. A figura színpadi külseje alapján elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki beleszeressen ebbe a pasiba, különösen ha megölte testvérét. A színész korántsem volt olyan természetes, mint a Pintér Béla darabokban, ez itt még nem az ő terepe. Lovas Rozi Rachelként folytatta az évek óta játszott, csinoska-vadócka színpadi szerepek sorát, neki sem sikerült emlékezetes karaktert formálni a nadrágszerepből. Egész szürreális volt, még a darabhoz képest is (!) a páros lassított felvételre, vagy pantomimra hajazó, majdnem kettős öngyilkos jelenete, bekúszó szárazjégben, mikor kölcsönösen azt gondolták a szerelmesek, hogy a másik halott.
Lukáts Andor fellépése igen megnyugtató volt, jó az öreg színész a háznál. Két szerepet is formált az est folyamán, Charliet a fifikás üzletembert és Alfiet a pacemakerrel élő háborús veteránt, aki éppen konyhai kisegítő a tengerparti szállodában. Lukáts mindkét figurát könnyedén kirázta. A színész néma szereplőként is tud még csak véletlenül sem túlzásba vitt burleszket bemutatni (hátonfekve, felfordítva kinyitni egy üveg bort), s egy félmondatból is tud blazírt hangsúlyozással poént csinálni. Nem sokan fakasztanának nevetést abból a mondatból, hogy "ártatlan, mint egy üres vödör", vagy "az itt jön Ölön Dölön" kiszólásból. Nálam amúgy az ő egy poénja vitte a pálmát, Rachel, Rosco nevű testvére halálát kommentálva:"Rosco volt, rossz helyen!"
Fodor Annamária másodszorra lep meg OPI-produkcióban, az Őszi szonáta után. Ami a Tháliában nem megy, az itt huss kialakul, pedig az általa megformált Dolly, pontosan az a szerepkör, amit az anyaszínházában is rendre játszik. A darabban Charlie könyvelőjeként szerelemért áhítozó, csinoska, de vaksi, az élettől már kissé megkeseredett nőt játszott. Ha lehet ilyet mondani egy ilyen karakterre, üdén. Az általa formált középkorú nő már sokat megélten bölcs volt, s nagyon emberi. Sajnáltam, hogy sem a fordítónak, sem a rendezőnek nem volt annyi szépérzéke, hogy ne adja a még bájos, de sebzett női figura szájába - nőtársai kiokítása során -, hogy "amit úgyis le kell nyelned, azt nyeld le gyorsan". Nem volt elegáns poén.
A legifjabb női szereplő Rujder Vivien volt, mint Charlie lánya, Pauline, az "üres vödör". A fiatal színésznő remekül hozta a buta angol lányt. Abszolút hihetően, valami egészen magától értetődő természetességgel, Pauline "belőle jött". A Mindent Éváról után, másodszor gondoskodik arról, hogy fellépését megjegyezzék a nézők, és előkapják a színházi szórólapot, ki is ez a színésznő.
A darab betét dalait a BEKVÁRT színészzenekar biztosította. Abból a szempontból remek volt, hogy a tagok nemcsak zenéltek, hanem be is ugrottak egy-egy karakter megformálására, Keresztény Tamás, Dékány Barnabás, Formán Bálint és Horváth Szabolcs. A zenész/színészek fellépésével nem volt baj, igazi Waczak Szállósra vették a figurákat, "buli az élet" feelinget sugároztak a színpadról, de hát az abszurd angol humortól távol voltak. Az igaz, többé-kevésbé sikerült megtartaniuk karaktereiket a még mulatságosnak ható, de nem ripacs határvonalon.
Az nagy kár, hogy a dalbetéteknek, azok mondanivalójának közük nem volt a színműhöz. A dalszövegeket Máthé Zsolt írta, s önmagukban nem voltak rosszak, de nem értette a néző, hogy miként is jön ez ide. Például: "Columbina folyó árad, mint a szív és mindent elsodor/ majd ha már nem leszek a vízben, szólj/Columbina folyó árad, mint a szív és mindent elsodor, majd ha már nem leszek, a vízbe szórj." Kivételesen jobb volt, az egyébként valami isteni dalszövegeket író Máthé Zsolt, amint decens kis almazöld kosztümben, II. Erzsébetként többször átvonult némán a színen, kézi táskájában a királynő kedvenc kutyafajtájával, egy majdnem corgie-val. Azt azért szeretném tudni, hogy az eredeti darabban is benne van-e, hogy a királynő a God save the Queen-re, vagyis az angol himnuszra, kutyagumit szed-e szálloda lépcsőjén, az amúgy táskájából ki nem kerülő ölebe után.
És még egy szereplő, Boros Anna. Nyúlfarknyi szerepben nagyon hiteles. Nem írhatom le mi a szerepe, mert az darabgyilkosság lenne, s remélem azért sokan megnézik majd.
A színművet Zöldi Gergely fordította. A poénok magyarítása elég vegyesre sikeredett: "A te nevedhez sem fűződik paradigmaváltás/Úgy tökön rúglak, hogy leolvasod a Göncöl-szekér alvázszámát/Olyan szagom van, hogy egy görény sírva kérné a receptet" stb. (Lehet azért gondolom ezt így, mert túl sok Nádasdy Ádám fordítást olvastam, hallottam a közelmúltban.)
A díszlet-és jelmezterveket Kálmán Eszter készítette. Sikerült neki egy díszletben megoldani, hogy úgy tűnjön valós színváltásokra került sor. A tervező kivétel nélkül tökéletes, a hatvanas éveket visszaadó, karakter és jellemformáló ruhákba bújtatta a színészeket, ez sokat adott a darab hangulatának megalapozásához.
Ezt a darabot Pelsőczy Rékának nem sikeredett olyan parádésan színre vinni, mint a Római vakációt, s nem tudott olyan könnyed lenni, mint a Bagoly és Cica. Sok volt benne a Shakespeare utalás, idézet, vagy az olyan kis elejtett mondatok, mint a "Fuss, Alfie, fuss". Ezek óhatatlanul asszociációra késztették a nézőket, pedig önmagukban valók voltak, nem illetek ahhoz, ami a színpadon történt. Az vitathatatlan, hogy végig pörgős, dinamikus volt az este, de valahogy mégis kicsit izzadságszagú. Érződött a beletett munka, de nem állt össze - lehet csak még - egésznek. Ami a színen folyt az sem angol abszurd, sem stand-up comedy nem volt, hanem valami hibrid, kis próbálkozás ebből is, abból is.
Biztos alakul, csiszolódik még a darab, viszont annak, aki ezt a fél megoldásos műfajiságot nem szereti, nem lesz igazán kedves. Lehet, ezért a kezdeti fanyalgás. Persze, maga a darab sem egy parádésan kivitelezett bombaötlet. Tartok tőle, nem lesz benne kilenc évad, mint a Hat hét hat táncban.
Azért nekem eszem ágában nem volt eljönni a szünetben, mert egy valami vitathatatlanul unikális volt a bemutatóban. Láthatja a közönség egy epizodista színész főszereplővé való előlépését. Abban biztos vagyok, hogy Nagy Dániel Viktorra - ha a szerencse sem hagyja el, mert az ő pályájához azért az nagyon kell - még számos főszerep vár, készen áll rá. Megvan benne hozzá a szakmai alázat és szemmel láthatóan a munkakedv is. Neki ezzel a bemutatóval a mából tuti szép a holnap, ahogy az Máthé Zsolt egyik dalbetétjében szólt.
(Kép forrása: Orlai Produkciós Iroda)