Alföldi Makrancos Katája, Bocsárdi Vízkeresztje, Kovács D. Ahogy tetszik-je után jó volt látni egy olyan előadást, ahol a szöveg is a maga egyszerűségében hathatott, ahol nem káprázatokba estem, hanem elsősorban gondolkodtam a szerző szavain, versein. Nem mintha a bambulásra ne lett volna lehetőségem, miután egy cirkuszban játszódik az előadás, a színpad a manézs, a szereplők zöme farsangi/bohóc ruhában, egy-egy jelenet pedig cirkuszi akrobata mutatvány. (A jelmez és díszlet, mint látvány, Szakácsi Györgyi és Szlávik István munkája.) A rendező Vas István fordítását használta, amit Várady Szabolcs modernizált éppen annyira, hogy ma élvezhető legyen.
A Minden jó, ha vége jó komédia. Egy szerelmes leány, Heléna szó szerinti vergődése országokon át, egy fiúért, Bertramért, azért a férfiért, aki meg sem érdemelné a leányt. Kissé hihetetlen, hogy olyan erős nőnek, mint Heléna, aki keresztülvág a férfiért Európán, s nem riad vissza semmitől, pont ez a semmirekellő, szoknyabolond, csalfa és hozzá durva piperkőc kéne. (Az is igaz, ebből az előadásból nem derült ki, de az eredeti műben Bertram Madlént, a nemesi udvar egy leányát szerette, ezért veti meg Helèna szerelmét.) Lévén Shakespeareről szó, persze királyi, hercegi udvarokban forgunk, van egy kis fegyveres villongás Siena és Firenze között, idős, élettapasztalattal bíró szereplők és ifjú tacskók a színen, s az utóbbiak még zajosan keresik helyüket a világban.
Nekem az előadás elsősorban a generációk egymásnak szegülő világlátásáról, az élettapasztalattal megszerzett bölcsességről és a fiatalos hévről, néha ostobaságáról szólt. "Silányak jönnek" hangzik el a francia király szájából értékelvén a követő nemzedéket. Remélem azért nem így van, a darab színrevitelének sem teljesen ez a kicsengése. Az ifjak felületesek, hevesek, meggondolatlanok és "ide nekem az oroszlánt is" alapon állnak, de tudomásul kell venni, mégis övék a jövő, s nem azoké, akiknek esze lenne már jól dönteni.
Szacsvay László a francia király szerepében végre nemcsak átsuhant a színen, hanem bent is maradt kicsit, megajándékozva a nézőket komoly, keserédes monológokkal az idő múlásáról, jelenről, jövőről. A színész egy lassan letűnt kor még ittlévő tanúja. Egyszerűn jó látni őt a színpadon, hallgatni megfontolt szövegmondását, a gondolatok könnyed, befogadható közvetítését, szerethető melankóliával átszőve. Bodnár Erika az estén kicsit színtelen volt Rousillon grófnő szerepében, de én ezt csak annak tudtam be, hogy elfáradt az évad végére, majd jövőre másképp lesz. Beleláttam most is játékéba a Harper Reganban és a Mi osztályunkban való fergeteges és kvalitásos színpadi jelenlétét. Újlaki Dénes sem állt szerepében még a topon, inkább a rutin vitte a színpadon Lafue megformálását, mint a teljes színész átélés. Azért életkorára tett megjegyzések hallatán, az „Ördög a te gazdád" monológban, volt a színészben tűz ("Becsületemre mondom, ha csak két órával fiatalabb lennék, megvernélek: azt hiszem, te közbotrány vagy és minden embernek meg kéne vernie téged. Arra vagy teremtve, hogy az emberek kipróbálják rajtad az izmaikat.")
Gyabronka József vendégként, mint Rousillon grófnő udvarmestere, epizodista. Most ő ugrott be Szacsvay a színházban betöltött, ez évadot jellemző szerepkörébe (Olaszliszkai, Sirály, Oszlopos Simeon). Hasonlóan bravúrosan. Kedves jelenete az előadásnak vaksi levélolvasása, amelyhez az úrnője szemüvegét veszi kölcsön, mint valami összeszokott házaspár férfi tagja.
Az ifjak a színlap szerint csak Lestyán-fivérek néven futó főiskolások: Kovács Tamás, Lestyán Attila, Martinkovics Máté, Vilmányi Benett Gábor és Vizi Dávid. (Miért is ez a nevük vajon a francia nemes ifjaknak? Keményen dolgoznak az est folyamán, inkább a testükkel. André Rolland az előadás színlap szerinti attrakció felelőse nem kímélte őket, persze a többi színészt sem. Van cirkuszi akrobatika bőven az előadásban. Láthatóan ez nem volt ellenükre. Nagyon jól kihasználta a mozgástervező és a jelmezkészítő a fiatal szereplők fizikai adottságait, ehhez mérve igen beszédes színpadi ruhájukat és mozgásukat.
Kicsi, de fontos szerepben lépett színre Szirtes Ági, firenzei asszonyként és Rajkai Zoltán Firenze hercegeként. Mindkét színészt "megpróbálta" a fizikai szerepjátszás. Szirtes Ági egy hatalmas cirkuszi libikókán, mint Justitia egyensúlyoz leánya, Diána és Heléna között, valami bravúrosan, nemcsak szóban, testjátékban is eldöntve a két leány közötti - Bertramot érintő - egyezség létrejöttét. Rajkai Zoltán igazi akrobata herceg, kötéltáncos, egyben erőművész. Talán az este legvakmerőbb eleme az övé, amikor a Rippel-fivéreket megszégyenítően tornázza fel magát a magasba, hogy egy salto mortaleval le is jöjjön. Dianát - Heléna vetélytársát Bertram szívéért - Rujder Vivien e.h. játszotta, színpadi jelenléte szinte friss fuvallatként érkezett a második részbe.
A két főszereplő Heléna és Bertram, vagyis Pálos Hanna és Kovács Lehel. Nem irigyeltem a színésznőt, aki pár héttel az Ahogy tetszik Chloéja után, párhuzamosan, egy alig más Shakespeare hősnő megformálását teljesítette. Megoldotta persze. Helénája olyan "páloshannásan" törékeny, mégis erős nő, mint búvó patak, addig megy, amíg kimossa a sziklát a helyéről, hogy megkapja, amit akar. Az persze nem tisztázott miért is akarja, de ez az angol mester bűne. Kovács Lehelnek testhezálló volt Bertram figurája, kellően jó kondícióban van hozzá, s még a tartása is felületes, nyegle. Az általa megformált figurát nézve - ez pedig, már a Budapest Bár bűne - egy Szenes Iván sor jutott az eszembe, "nem lett volna semmi, hiba, ha van eszem akkoriban". Az előadás végén, férfi-női kapcsolatuk két egymás körül keringő gumiheveder segítségével való "elmozgása", líraian szép, szavak nélkül is, a beszéddel egyenértékű eltáncolása történetüknek.
A színházi este két gyöngyszeme, a Bolond és Parolles figurája. Kicsit az a megérzésem, hogy ez a bemutató e két figura, szerep miatt született. A Bolond szerepében Bezerédi Zoltán, az utca, a nép hírmondója. Tőle hangzanak el szép finoman a 2016-os aktualitások: "legyen vásár, vagy ne legyen vásár vasárnap", "doboljak, vagy ne doboljak", stb. A színész könnyed és élettel teli volt a szerepben, többször bekutyorodott az első sor nézői közé, mintha csak magában dörmögné megjegyzéseit, baráti körben. Elek Ferenc Parollesként, quasi egy mini Napoleon. Ráadásként elvtelen, gátlástalan, megélhetési túlélő, szorult helyzetében igazi patkány a süllyedő hajón. Nem kell különösen sok ész hozzá, ma mit is jelképez narancsszín pöttyös zakójában, szélkakas módjára változó véleményével, mindig, minden helyzetben azonnal kivágott ostobaságával. És a színész ki is használja szerepe nyújtotta minden apró lehetőséget. Nekem öröm volt Elek Ferencet a Godot Estragonja után újra, falsúlyos, erőt próbáló szerepben látni. Bírja szívvel, tehetséggel.
Az előadás végére én felfogni véltem, miért a cirkuszi környezet, ami az elején azért fejtörést okozott. Ez olyan Zsámbéki Gáborra jellemző finom aktualizálás. Neki sem a Nép ellenségében, sem a Godot-ra várva című előadásában nem kellett direkt módon a nézők szájába rágnia miért is érdekelte egy 100, vagy 60 éve íródott, vélhetően az akkori kort leképező darab színrevitele 2010 derekán. Ránk bízta, ha még van szemünk lássuk, ha még van fülünk halljuk. Merészség persze részéről feltételezni, hogy sokan veszik majd pontosan, hogy egy abszurd világ, a cirkusz világában vagyunk már csak bohócok, s egy félelmetes, manipulatív porondmester irányít bennünket. Remélem, jönnek a Lestyán-fivérek, hogy rendet tegyenek a cirkuszban.
Nem mintha nem tetszett volna az évad korábbi bemutatójaként Az Olaszliszkai, vagy a Bajnok, de azért jó esik az ilyen este. Shakespeare, ahogy nekem tetszik, szárnyaljon csak az a képzelet.
(Fotó: Gergely Bea)