Vásárian gyűrött, az aranyrojtot sárga zsinórcafatokkal pótló, bíbor helyett piros függöny tagolja a stilizált színpadon a hatalmasok világától a halottakig terjedő tereket: király, királyi család, udvartartás, hóhérok, akasztottak, egészen az obligát fekete falig. Akik játszanak, és épp számítanak, bent vannak. A színpadkép barokk papír-kisszínházra, vagy gyerekkorunk 3D-s színes papundekli mesekönyvére hasonlít, kedve lenne az embernek kartonlapocskával betolni-kihúzni egy-egy herceget, királylányt, shakespeare-i információközlő lordot.
Plantegenet János, angol király (Debreczeny Csaba), II. Fülöp, francia király (Gálffi László), Pandulpho milánói bíboros-érsek (Mácsai Pál), a leghatalmasabbak, ezt is teszik: ide-oda tologatják változó érdekeik szerint saját rokonaikat, szövetségeseiket. Az árulás napi rutin:
„Fülöp király: Eláruljam? Nem lehet.
János király: Mindent lehet. Te elárulod Arthurt,
Én Blankát. (…)
Fülöp király: Megegyeztünk.”
Richárd király fattya, Faulconbridge Fülöp (Polgár Csaba) Sir Richárd Plantegenetként kerül be az udvarba, vállaltan jogok nélkül, lehetőségeket keresve, a ráció útját járva. Eredménytelenül, természetesen.
A hatalmasok nem fenségesek: János király a királyi házakat jelző politikus-szürke öltönyre ráncigált szőnyegmintás palástban átvitt értelemben és ténylegesen is ingatag trónjával küzd, II. Fülöp gyakorló opportunistaként teljesen hülye trónörökössel, Lajossal, a dauphinnel (Ficza István) van megáldva. Az udvartartás jelentőséggel bíró tagjai, Chatillon, a francia követ és Pembroke grófja kis fazonigazítással felcserélhető, egy paróka és egy Gustav Husak-i szemüveg kell csak az őket bravúrosan játszó Máthé Zsoltnak a figura-váltáshoz. A rokonaik által sorsukra hagyott királyi pereputty, Konstancia, János sógornője (Für Anikó), Eleonóra királyné, János anyja (Pogány Judit) vesztük megértésekor okos fejükkel biccentve megállapítják, hogy már nem játszanak és ki is sétálnak a színről. A kis Arthur herceg, akivel báb lévén szó szerint báboznak a hatalmasok, halála után a színpadról lerúgva végzi. Viszonylag jól jár Kasztíliai Blanka, János unokahúga (Szandtner Anna), aki a Fattyú reálpolitikailag indokolt szakítása után korlátlanul vigasztalódhat lovászfiúkkal. Csuja Imre által agresszív buta baromnak játszott Lipót herceg egyik pillanatban böfögve zabál, majd a nászi asztalra teszik levágott fejét.
Debreczeny Csaba dinamikusan tolja vesztébe a figurát, külcsín és belbecs nélkül, de raplis-okosan. Méltó párja Gálffi László, aki Fülöpként olyan eleganciával adja a moral insanity-t, hogy az vonzónak hat. Polgár Csaba romantikától mentes, önuralomra képes Alain Delon-szerű szépfiút játszik, a közönségnek címzett lelki fröccsöt is pimaszul megengedve magának. Pogány Judit anyakirálynéja tyúkanyóból pillanat alatt vált hiteles amorális nagypolitikussá. Mácsai Pál érsek-bíborosa a hab a tortán: a valódi mester, akitől tanulhatnak a hatalmasok, aki nem sóvárog a hatalomért, hanem élvezettel gyakorolva azt manipulál. Ha gyilkol, szépen teszi. Stílusa van.
Az előadás nem hagy kétséget: minden királynak lejár a szavatossági ideje. Mielőtt a púpos és sánta Angoulémei Izabella (Takács Nóra Diána) zabija foglalhatná el az angol trónt Pembroke nem indokolatlan régensi gondoskodása mellett, a halott János király karcos díszítői felszólításra kimegy a színpadról. Rend van.