Ami egy családban nem történik meg, az az országban sem, épp ezért az előadás azt a bizonyosságot adta, hogy jól gondolom: Pannóniában a legtöbb pannon jellemző viselkedése a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés.  (Olvasó ne tiltakozzék reflexből és gyomorból, gondolja át. Na, ugye.) Sztorit nem ismertetünk, mindenki kattintson, csak annyit, hogy családanya és fia az elhunyt családfőt unorthodox módon gyászolja, mennek ezenközben vendégségbe az anya tesójához és annak családjához vasárnapi ebédre.  

A Herczeg Adrienn rendezte kiváló előadásban látszólag a gyász a téma, látszólag a konzervatív és liberális modus vivendi különbözőségére való rácsodálkozás, látszólag a generációs különbség. Ez itt nem Petronius-Barakiás vita, olyan kisszerű mindenki, amilyen csak lehet. Az a baj, hogy magunkban hordozzuk és újra megteremtjük a saját elnyomónkat. Ember se kell hozzá. 

A rendező feszesre húzta a szöveget, az előadást, mégis, már a kezdetkor van mód nézelődni, mikrogesztusokat, tevések-vevéseket, hümmentéseket, nézéseket és visszanézéseket, amorf szorongást, fintorokat és ideges kanálmarkolásokat, ridiküligazgatást, remegő ujjú szemüveg-visszatolást. A stressztől beállt nyakkal felvetett fejek teszik teljessé a két család képét. Mindenki másképp nem normális, bár látszólag az, aztán beindul a cunami: családi átkok válnak nyilvánvalóvá, élethazugságok vigyorognak az ebédlőasztal mellett, a régi és az új jóvátehetetlenségek egyszerre nyújtják be a számlát.

Ahogy Bacskó Tünde (Éva, a gyászoló feleség) leuralja eszelős nyugalmával, stupid bigottságával a társaságot, majd a pillanat tört része alatt, félfordulatból megőrül, azt kevesen tudják ebben a szakmában. Iszonyatos intenzitással szakad ki egy szerencsétlen szörnyből a düh, az illúzióvesztés, a félelem, a pszichés lepusztultság. Egy iszákos (nő) visszataszító, ordenáré támadását, majd leigázott habogását így, egy íven eljátszani csak jelentős színművész tud. Bacskó Tünde ehhez színészileg kiváló kondícióban van, és itt az ideje, hogy újra megtalálják a méltó nagy feladatok, amire eddig  Vincze János színházában visszatérően lehetősége volt. 

Testvére, Károly (László Csaba) a megfelelések és bármi áron kompromisszumok mindennapos robotosa, addig igazodik mindenkihez, míg semmi sem marad belőle. László kiemelkedő jelenete tehetetlen összezuhanása: egy élettel való leszámolás fut át az arcán, a jó apát, jó férjet, jó testvért maga alá temeti a csalódás. Izgalmas volt Darabont Mikoldot végre kis térben látni, a nagyszínpadi érvényes jelenléttel és vitathatatlan tapasztalattal rendelkező színésznő vibrálóan játszotta Jucit, a „normális nőt”, akinek titka van. Zsoltit, a lelkileg megnyomorított fiút Kecskés Alexisz faragta emlékezetesen titokzatos-töröttre, Helgát a „normális szülők gyerekét” Szatmári Alíz játszotta ressre, magabiztos-flegmára, mégis érzékenyre, az előadás végén mutatott játék intenzitásával nagy meglepetést okozva. 

Az előadáson zeneileg végig vonuló Lady Gaga-átiratok és a Renyagyár, valamint a Papír Panír valóságot idézőjelbe tevő, atmoszférateremtő díszletei és jelmezei egy telitalálat erejével bírnak ebben a kis magyar abszurdban. 

Most aztán nagyon aktuális, hogy menjen, és nézze mindenki az előadást, amíg még teheti.

Fotó: Franczia Yvonne