A 65 éves iráni származású képzőművész, Neshat évtizedek óta New Yorkban él, alkotói fókuszában az iszlám és a nyugat, az ókor és a modernitás közötti ellentétek vizsgálata áll. Rögtön a közepébe vágva, nem biztos, hogy Verdi operát kell rendeznie, még akkor sem, ha ehhez az operavilág jelenlegi krémjét is megkaphatja.
Neshat színpadán a nyitány felhangzása előtt palástszerű köpenybe bújtatott alakok vonulnak libasorban, sejtelmes félhomályban. A Großes Festspielhaus színpadának szélén, a leengedett függöny előtt, miközben a hangszórókból furcsa sustorgás hallatszik, mintha varázsigét mormolna valaki. Misztikus, kicsit idegen hangzás, és ez végigkíséri az előadást. Az első benyomásom az volt, talán a híres egyiptomi Halottak Könyvéből hallok részletet, de az este végére úgy döntöttem, párszi nyelv lehetett az. Ezt se, azt se értem, ahogy a nézők 99,9 %-a sem, inkább vakítás volt ez, mintsem alkotói üzenet, bár ki tudja mit sustorogtak.
Ellenben az előadásban Neshat saját, korábbi dokumentumfilmjei és portréi megfogtak. A jelenetváltások között függönyre vetített képei fényképezőgéppel írt történetek. Hatásuk akár Sharbat Gula-é, az 1985-ös NG címlapján lévő afgán lányé, beszédesek egyben gyönyörűek. Ahogy a fekete-fehér, tragikus képsorokat rögzítő – a színpad egész falát betöltő – dokumentumfilm-részletei is ütöttek, a vetítések alatt mintha megállt volna pár pillanatra az idő.
Ám filmrészletei külön életet élnek, hangulatában és képileg is megbontják az opera teatralitását. Nem állítom, hogy nem adtak emelkedett, humanisztikus felhangot a produkciónak, témába vágtak, illettek az etióp-egyiptomi háborúhoz, ám mégis banálissá vált tőlük az opera. Egy békemenetes installációvá. Tragikus az orosz-ukrán háború, de színházban voltunk, nem a való világban, és nem sikerült pókháló finomra az aktualizálás. Értem azt is, hogy Neshat iráni száműzöttként fájó tövisként hordja magában hazája ősi, konzervatív társadalmi rendjét, és a mai napig áthághatatlan – kikényszerített - nemi szerepeket, de ez nem találkozott szerencsésen Verdi Aidájával.
A színpadtér a sok vetítés érdekében két forgatható, hófehér belül üres kocka, melyeket Tatyana van Walsum jelmeztervező színei élénkítettek. Aida végig feketében, Amneris gyönyörű, egyszínű piros-kék-sárga-fehér uszályos, több rétegű muszlin ruhákban, ahogy Ève-Maud Hubeaux áthaladt a téren, szinte betöltötték a teljes színpadot úgy úsztak mögötte. Merészen szép látvány volt a hadifoglyok mezítelen, hennázott háta, mellkasa is, bio- díszletként stilizálták a teret. Az állami és egyházi vezetők jelmezeinek formái és színei összezavartak, a rendező és jelmeztervező mintha egyszerre adott volna fricskát a katolikus és a görög-keleti egyháznak, ahogy az iráni ajatollahoknak is. Verdi operájában erről egy sor vagy ritmus nem sok, de annyi nincs.
Shirin Neshat kiváló csapatot kapott. Alain Altinoglu keze alatt remekül szóltak a Bécsi Filharmonikusok, ahogy minden este, de megkockáztatom, hogy ő fogta felettük legszorosabban a gyeplőt.
A rendező első bónusza Piotr Beczala szereplése Radamès szerepében, aki nem is okozott csalódást a salzburgi közönségnek. Először is illúziókeltő a színpadon, másodszorra debütált a szerepben és helyt állt, bizonyította, hogy kiváló tenor, aki képes lesz a nagy drámai szerepekre, vokálisan és színészileg is. Elena Stikhina napjaink egyik vezető szopránja, kifinomult, kifejező, de most nem tudott olyan átütő lenni a szerepben, ahogy Simon Stone színpadán 2019-ben Salzburgban Luigi Cherubini: Médée-ben, ehhez hiányzott az erős rendező. Gyászos, törött szárnyú, tragikus kismadárként jött-ment a szerepben. Ève-Maud Hubeaux Anita Rachvelishvili helyett ugrott be, és nem pusztán szép, de igen meggyőző alakítást nyújtott Amneris szerepében. Kicsit bántott, hogy nem teljesítménye összhatását, a szerepben való fellépését igazoló, végig hihető méltóságát és dühét értékelte a közönség. A második bónusz Luca Salsi Amonasroként, erős, pontos énekes-színészi alakítással, míg a harmadik Erwin Schrott Ramfisként. Megállapítottuk, hogy valakinek ezt is el kell énekelnie az Aidában, nagy szerencse, hogy Schrott ugyanazt a koncentrált, elegáns és könnyed teljesítményt nyújtja epizodistaként is, akár főszerepben.
Egy hazájából menekült művész persze nem hihet egy győztes hatalom lehetséges irgalmában, ahogy kemény véleményt fogalmazott meg a vallási túlfűtöttségről is. Kíváncsi lennék, vajon Markus Hinterhäuser elégedett-e Shirin Neshat újabb nekifutásával. Lehet, inkább Netrebko felé kellett volna kezet nyújtania.
Verdi: Aida (Salzburgi Ünnepi Játékok - 2022)
Verdi ès az iszlám
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2022 - Verdi: Aida, 2022 augusztus 15-i előadás)
Öt éve neheztelek amiatt, hogy nem kaptam jegyet Shirin Neshat rendezte Aidára 2017-ben, Anna Netrebkoval a címszerepben és Riccardo Mutival a karmesteri pulpituson. Azóta hallottam Netrebkot Aidaként, s most látva Neshat újabb próbálkozását Verdivel, már nem duzzogok. Öt év után az iráni származású rendezőnő visszatérhetett, hogy felülvizsgálja korábbi "személyes fiaskóját" Verdivel. Vele ellentétben Anna Netrebko hosszú évek után nincs a Fesztivál fellépői között (már most tudni, 2023-ban sem), holott évtizeden át ő volt itt a Nap és a Hold, egymagában. Úgy tűnik, mára persona non grata Salzburgban és általában a nyugati világban. Ahogy Aidán sincs már sötét smink. Furdal a kíváncsiság, vajon Markus Hinterhäuser művészeti igazgatót mi vitte rá, hogy Shirin Neshat új esélyt kapjon, míg Netrebko csak a fesztiválszervezők hátát. Mert lehet szeretni vagy nem szeretni az orosz énekesnőt, ám Aida szerepe ma az övé. Netrebko egy aktívan működő érzelmi vulkán, maga a szenvedély, egyben az esendőség, gyerekesség, az önfeláldozás akár saját kárára is. Ő az az énekesnő, akinek Verdi operát írt, szemben Elena Stikhina-val, aki valóban csodás, de „tompa gyöngyház”, ahogy azt a zenekritikusok megállapították róla.