Iza színházban járt - Janáček: Kátya Kabanová (Salzburgi Ünnepi Játékok 2022)
szombat, 20 augusztus 2022 16:51

Janáček: Kátya Kabanová (Salzburgi Ünnepi Játékok 2022)

Értékelés:
(45 szavazat)

Kátya élete a bábuk között 

(Salzburgi Ünnepi Fesztivál 2022 – Leos Janáček: Kátya Kabanová - 2022. augusztus 14-i előadás)

Barrie Kosky először (rajzfilmen kivetített) kánkánozó farkas tánckarával tett rám benyomást Mozart Varázsfuvolájában, aztán jött a méhecskéknek álcázott drag queen tánckar Offenbach Orfeuszában - Kathryn Lewekkel megtámogatva -, és még pár vicces egyben groteszk darabja. Önmagát csak  (a rendhagyó önjelzőitől most eltekintek) „kengurunak” aposztrofáló ausztrál származású rendezőt így könyveltem el. Ki más merné ezt a színpadon, a hírneve féltése nélkül? Idén lelke eddig rejtett énjével érkezett Salzburgba, Janáček operájában a kissé pesszimista, talán magányos, ambivalens érzésektől gyötört Kosky mesélt.  

Az opera Osztrovszkij Vihar című drámáját dolgozza fel. Egy kisvárosi nő szerelem nélküli házasságából kikacsint, végre boldog, de nyúlfarknyi viszonya után mégis a folyóba veti magát. Jó tíz éve Balázs Zoltán rendezésében a dráma egy prózai feldolgozását láthattuk a Bárkában, stílszerűen Tompos Kátyával a címszerepben. A zenei kíséret Janáček operazenéje volt, amely ritmusról ritmusra éreztette a szereplők viharos érzelmeit, hullámzó hangulatait, a robbanás előtti, lappangó indulatokat.

Az általában csillogó, részletekben gazdag vizualitású színpadot felvonultató Barrie Kosky, valamint jelen darabja díszlettervezője, Rufus Didwiszus most üresen hagyta a színpadot. Se azonosítható hely, táj, díszlet, semmilyen rögzíthető történelmi/társadalmi környezet. Az előadás kezdetén a Felsenreitschule negyven méter hosszú színpada hátterében statiszták állnak, három-négy sorban több százan a színpadhossz teljes szélességében, háttal a közönségnek. Egy arctalan, néma, érezhetően cinkos tömeg, amely mindenhez készséggel asszisztál. Baljós, rossz közeg. A színház híres árkádjai befalazva, egy sivár barlangot figyel kilencven percen át a közönség. A statisztákról a tapsrendnél derül ki, hogy jócskán megtévesztettek, ők bábuk, nem fordulnak felénk meghajolni. Az előadás közben egy trégeren mozgatott függöny mögött – amelynek fekete-szürke foltjait erősen vizualizálva már-már látható a geometriai csíkokban a Volga, az üvöltő szélben hajladozó fák – újra és újra változó alakzatba rendeződik a tömeg, a városlakók, úgy érzékelhető, hogy mozognak, sőt, félrenéznek, elfordulnak.

Kosky szerint talán mindegy mikor és hol vagyunk, őt egyértelműen a szereplők, a karakterek érdeklik. A nagy közösségben, a városon és a kisközösségben, a családon belüli férfi és női szerepek, az egymáshoz való társadalmi és emberi viszonyok. Partnere ebben a zeneszerző honfitársa, Jakub Hrůša karmester, aki a Bécsi Filharmonikusokkal Janáček minden taktusát pontosan kijátszatja.

A címszerepben Corinne Winters egy nagyszerű amerikai szoprán, aki nemcsak árnyalatokkal teli, kiváló hanggal bír, de kivételes eszköztárral rendelkező énekes-színésznő is. A színpadon valóban sorsot ábrázol - méghozzá színházi formanyelven -, erős, valós jelenléttel bír. Már-már vulkánszerű mind hangban, mind gesztusaiban és mozdulataiban, akár egy izzó fáklya a szürke és üres térben. Úgy szóltak a premier utáni hírek: új csillag született Salzburgban, és nem érdemtelenül, a produkciója valóban played out, teljesen kifutja magát.  

Az énekes ilyesfajta reflektorba kerüléséhez szükséges a mögötte álló kiegyensúlyozott, együttes teljesítmény is, a kiváló művészcsapat. Most a szörnyű család, jelesül a durva, puhány, ám alkoholista férj, a szertelen és rosszra csábító sógornő, a despota anyós.

A férj szerepében Jaroslav Brezina, a sógornő szólamában Jarmila Balazova kisbolygóként keringenek Kátya körül, ám nem tudnak vele igazi társasjátékba keveredni. Az anyósa nem is akar, Evelyn Herlitzius a másik nagy énekes-színésznő a színpadon, pár jelentébe belesűríti az ismert orosz színpadi nagyasszonyokat: Szerebjakovát, Arkagyinát, Vassza Zseleznovát, Korobocskát, de odacsempészi – ő vagy Kosky – Bernardát is, bottal ütlegelve a padlót és  környezetét. Szinte csodás, annyira kegyetlen a záró kép, amikor Kabanová botjával kiemeli – a képzeletbeli folyóból – menye kabátját, s maró gúnnyal elnézést kér kis jelentéktelen családi intermezzójukért a közömbös várostól. Az alkalmi szerető, Boris szerepében David Butt Philip figurája hiteles. Ezért a férfiért egy magányos nő - tele beteljesületlen álmokkal - valóban elbukhat. Nem a mind látókörében, mind erkölcsében egyaránt szűk kisváros, hanem önmaga előtt. Végzetes felismerés, hogy a nyomorult férj helyett csak egy utópia jutott.

Kosky a Salzburgi Ünnepi Játékok hivatalos web-lapján meghallgatható interjújában azt mondja: „Kátya különleges helyet foglal el a szívemben, mert Janáček nem fél semmilyen szennytől, szó szerint érezni lehet a cipőre tapadt sz@rt." Számára az opera Berg Wozzeck-jéhez hasonló, és azért fogta meg, mert „Janáček néhány ütemet használ ott, ahol Wagner ötven oldalt ír”. Ahogy három éve az Orfeusz az alvilágban című vígopera színpadra vitelével is, az idei nyári játékok egyik csúcspontja újra Kosky, aki nemcsak mulattatni tud, de gyomrot összerántani is, felsőfokon. Ritkán érzi az ember magányosabbnak magát mint hatalmas üres színpadát nézve, ahogy azon Kátya - Corinne Winters vergődve száguld. Az élet elől nincs hova menekülni......csak a halálba.   

Megjelent: 1213 alkalommal