A Szent családban láttam először, Szászné szerepében. Nem éppen jópofa, vicces karakter. Önjogán látszódott Vári Éva mellett, aki miatt a Pécsi Harmadik Színház a Schwajda-művet műsorra tűzte, és akiért Vincze János rendező-dramaturg szinte egyszemélyes „show”-vá változtatta a darabot. Bacskó Tünde színpadi jelenléte „földszagú” volt. A játéka kemény és zsigeri. A világjárvány hozadéka, hogy a színházak online térben elérhetővé tették régi előadásaik felvételeit. A Pécsi Harmadik három Spiró-darabbal állt elő, a Szappanoperával, a Prahhal és a Príma környékkel. Látva ezeket az volt az érzésem, jól ismeri az élet árnyékos oldalát, sőt még annak is sok sötét mélyét, talán minden figurát belülről hoz.   

Reload Telepódium   

(Katona József Színház – Line Knutzon: Mesteremberek – 2021. december 20-i előadás)

Az álomotthonhoz vezető út göröngyös. Előbb elszívja a bankszámládról a pénzt, aztán a már felhúzott falak, majd az új csillár is eltűnik, végül azok is, akik felhúzták a falakat, felakasztották a méregdrága kristálycsillárt. Te meg a romok közepén, és rájössz, hogy középkorúnak lenni szívás, bérből élni még nagyobb szívás. Egyáltalán, életed legnagyobb balgasága álmodozni a tökéletes életről, ha rendes-csendes átlagember vagy. Októberben volt a bemutató, de ez egy igazi szilveszteri bolondság, és jó látni, hogy Máté Gábor – szigorúan meghúzva a határokat - legalább a társulata egyik felének hagyta, hogy önfeledten bolondozzon a színpadon, kiengedve az elmúlt másfél év sok-sok frusztrációját.   

Kilincstől az Othello-ig   

(Vígszínház – Jacques Prévert - Kovács Adrián - Vecsei H. Miklós - ifj. Vidnyánszky Attila: Szerelmek városa – 2022. február 24-i előadás)

Nem biztos, hogy érteni kell, ami a színpadon folyik, én mégis szeretem, ha nem kukán ülök. A 2015-ös Athéni Timontól a 2018-as A félkegyelműig egész jól tudtam menni ifj. Vidnyánszky Attilával, a rendezővel. Aztán jött A nagy Gatsby, most a Szerelmek városa, és ugyan látom, hallom, talán érzem is, ami a színpadon folyik, de semmi gondolatiság nem jön át számomra, csak egy hatalmas villózó, lüktető tarkaság, ami egy jól kifundált blöffnek tűnik. Ahhoz, hogy komolyan vehessem a produkciót, kellene a tartószerkezetet adó dramaturgia, egy üzenetet hordozó gondolat. Látom a hatalmas akaratot a „művészetcsinálásra”, a képességesség megmutatására, de a jó színház alapja, hogy az alkotók eldöntsék: csak filmes illúziót keltő látványt akarok vagy van némi mondanivalóm is. Jelenleg a néző csak a Play Hollywood fantázianevű kísérlet tanúja lehet, akkor is, ha komolyan veszi, amit lát, és hagymaként próbálja felfejteni annak feltételezett rétegeit.  
    

Raklap-saga   

(Örkény Színház – Bertolt Brecht: A szecsuani jóember - 2021. november 28-i előadás)

Érdemes-e bemutatót tartani, ha nem világos mit üzen vele - akkor és ott - közönségének a színház? Ezt a kérdést most nem túl hangosan tette fel magának a rendező, Mácsai Pál, inkább azt éreztem: „munkát adok két tucat színésznek, statisztának.” Lassú folyású az előadás, bár a legapróbb rezzenése is érthető, okkal történik minden színpadon, és látunk szép színészi játékot is. (És nem vetkőzött le senki!) De nincs meg benne a „wow”, ami az Örkénnyel szemben számomra alapkövetelmény. Ami remek volt, Dóra Béla is megkapta a maga „15 percét”, és nem alapfokon élt a lehetőséggel.    
 

A Pécsi Balett esete a gnosztikusokkal  

(Pécsi Nemzeti Színház/Pécsi Balett – ÁdámÉva - 2021. november 13.)

Ruszt Józseftől a gondolat: a nézőt nem szabad sem ostobának nézni, sem megterhelni. Az első 15 percben elszégyelli magát, hogy: „Tökhülye vagyok, csak én nem értem.” Aztán elgondolkodik: „Nem, én ennyire nem lehetek ostoba, mert…..”. Végül arra jut: „Na, tudjátok kit etettek ezzel….”. A rosszabb eset, ha 10 perc után feladja, kikapcsol. A Pécsi Balett felülkalibrálta a premierközönségét, egy átlagos színházba járónak eléggé felfoghatatlan volt, ami a színpadon történt. Kidolgozott testű, láthatóan képzett balett-táncosok apait-anyait beleadva mozogták be a színpadot, de mi végből, az nem derült ki.  

Don Qujiote parafrázis    

(Nemzeti Táncszínház/Feledi Project – Don Qujiote – 2021. november 10-i előadás)

Azt, hogy Feledi Jánosnak csípős, de jó humora van már tudtam, azt, hogy a humor árnyalatait művészként miként képes a színpadon megjeleníteni most tapasztaltam meg. Új munkájában fel-feltűnik Don Quijote, és Cervantes regényének többi alakja is, de új produkciója inkább abban rokon a regénnyel, hogy három, kalandokat megélő, a végén csalódott fickót látunk. Nem a XVII. században, napjainkban. A tánc mellet van egy kis dumaszínház, méghozzá szellemesen szórakoztató. Három remek karaktertáncossal dolgozott: Csuzi Márton, Keresztes Patrik, Takács László, akik „vették az adást”, és Feledi gondolatait szinte személyes üzenetként tudják közvetíteni.      

Szolidaritás egymással, a világgal

(Pécsi Nemzeti Színház – Zeneszerző:  Dés László,  Dalszöveg:  Nemes István,  Szövegkönyv:  Böhm György,  Korcsmáros György,  Horváth Péter - Valahol Európában című musical - 2021. október 9.)

Van kies hazánkban ember, aki még sohasem látta Dés László – talán - első musicaljét, én. Az alap azért megvolt, Radványi Géza által rendezett, 1948-as mozifilm, így a „Könyörgöm, akasszuk fel!” is. Hiába ismertem két-három slágerdalát, hallgattam Kulka Jánostól minden jótékonysági esten vagy tíz éven át a Zene azt kell-t, nem éreztem késztetést a megzenésített változatra. Jól sejtettem, ez a darab nem egy Chicago, de még csak nem is a zeneszerző már érettebb műve, a Pál utcai fiuk szintű musical, akkor sem, ha a fáma szerint gyerek, kutya a színpadon már fél siker, és itt ifjú emberekből nincs hiány. Családi színházi előadás született Pécsett, több évadot jósolok neki, nyolcévestől a nyolcvannyolc évesig minden néző találhat benne valamit, amiről úgy érzi: pont őt szólítja meg.  

Pofonofon  

(Nemzeti Színház/MITEM 2021 – Szophoklész: Oidipusz- 2021. szeptember 17-i előadás)

„Egy jó ütés nagy csodákra képes,
Kitüntetés, csillagokkal ékes.…
Ha beindul a nagy pofonofon,
Ketten osztozunk meg a pofonokon:
Én adom, és te állod majd!..”
(Geszti Péter: Dzsungel könyve)

2019 késő őszén bekeveredtem a nápolyi Teatro di San Carlo teherliftjéhez. A falakat a színház dolgozóinak, művészeinek Robert Wilson rendezőhöz írt üzenetei borították, a 2018-ban a Pompei Teatro Grande-ban tartott közös produkciójuk, az Oedipus emlékére. Igazán kedves sorok voltak. Naná, hogy kapva kaptam az alkalmon, hogy - ha három év elteltével is -, de megnézhessem az előadást Budapesten. A maga nemében lenyűgözött a produkció, bár nem ezt várom a színháznak aposztrofált intézménytől. Amit láttam: fény-, hang- és táncjáték ötnyelvű narrációval, 80 percben. Patikamérlegen beállított arányok és hatások, iszonyatos munka, és tiszteletreméltó művészi fegyelem. Semmi spontaneitás vagy egy kis rés a „véletlenre”. Enyhén didaktikus a művészi üzenet, egy éppen a legnagyobbak közé sorolt rendezőtől.

Ahhoz, hogy egy önéletírás üssön, megfogjon, írójának egy feltétlen személyiségnek kell lennie stílussal, s egy olyan élettel, ami nem csak úgy eltelt. Kellenek a „sztoriba” szárnyalások, mélyrepülések, minimum egy „feltámadás”, így a halál kikacagása, végül a bölcs megbékélés. A sorok írójának megbékélése önmagával, a reá kirótt sorssal. Berek Katalin színésznő élete e kritériumoknak abszolút megfelel. Életrajza Prológusában írja: „Nem kellett volna dohányoznom, innom, nem kellett volna egy csomó dolgot csinálnom…..Talán jogos a büntetés, de nem tudtam másképpen élni. Az életem egyetlen lépését sem bántam meg!” Itt lehet, felszalad az olvasó szemöldöke, de a teljes életét megismerve mind életének, mind személyének mégis varázsa lesz, holott az összkép véletlenül sem patyolat tiszta. Mégis úgy érezzük - vele együtt -, hogy minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett.

Újkori karizma     

(Margitszigeti Szabadtéri Színház – Szergej Polunyin: Raszputyin - 2021. augusztus 13.)

Sokunk számára Nurejev (már csak) legenda, utódja, Barasnyikov Jessica Lange fiújaként és a Sex and the City sztárjaként van meg, nem balett-fenoménként, de Szergej Polunyin végre a klasszikus balett most „kézzel fogható” és látható képviselője, sőt, enfant terrible-je. Személye képes lehet arra, hogy a klasszikus balettet beintegrálja a tömegkultúrába. Személye körüli tények: viselkedése pimasz – lehet, inkább vállalhatatlan, mintsem polgárpukkasztó -, homofób, szexista, putyinista, teste teletetoválva, Twitter-király, akár Trump, majd hopp! a vallásban keres oltalmat és egy éve gondos családapa, gyermeke neve, Béke. Életpályája kiállt a hollywoodi forgatókönyvírók után. Szegénységbe született ukrán fiú, aki 13 évesen ösztöndíjat nyert a londoni Királyi Balettbe, 16 évesen a társulat tagja, 19 évesen a valaha volt legfiatalabb vezetőtáncosa, 22 évesen már el is hagyja őket. Mára – ha maga tagadja is – sokaknak ikonféle, mert karizmája alkalmas arra, hogy tömegeket érintsen meg. És még nincs a krisztusi korban. Ezzel együtt, Polunyin Raszputyin-estje közepes élményt nyújt, igaz, elképesztő zenével és egy majdnem félisten szólótáncossal.