Iza színházban járt - Ibsen: Solness (Örkény Színház)
csütörtök, 17 november 2022 15:40

Ibsen: Solness (Örkény Színház)

Értékelés:
(20 szavazat)

Így ígérj királyságot

(Örkény Színház – Ibsen: Solness - 2022. október 19.)

Iza: Ahogy a filmeken, az Örkény bejáratára is ki kellene írni lassan: „A képsorok a nyugalom megzavarására alkalmasak.” Hittem, hogy csak a színész mezítelensége zavar, de nem, ha a színész betrappol nézői intim szférámba az ugyanolyan. Aztán megnyugodtam. Példának okáért, Széles László Kean-je a RS9-ben egy belülről jövő lelki sztriptíz volt, ez csak egy mutatvány. Nagy hirtelenjében személyesnek és őszintének ható kitárulkozás, ám valójában ügyes szemfényvesztés. A színészeknek eszük ágában nincs arról mesélni, mi van a "színfal" mögött, csak úgy tesznek.
Éva: Esküszöm, nem tudom mit láttam, de tetszett. Az Örkény kardigános korszakát éli, nevezetesen fázik az ember, ha nézi a premiereket, de ez ámulat volt. Mintha a szövetségesek egymásra kacsintottak volna, hogy "gyertek, megmutatjuk nekik"- és megmutatták.  Magyarázat nincs, majd találgatok alant.

Iza: Az első kérdés: lehet-e Ibsen darabjával azt tenni, amit Gáspár Ildikó rendező és csapata?
Igen, elvégre kit érdekelne manapság két órán át Ibsen lelki veszkődése, hogy „férfi tavasza” elmúlt örökre, és ugyan még megbizsergeti a fiatalság illata, de a fiatalok és általában mindenki más ellenség, akik tehetségének irigylése már fiatalon öreggé tette a lelkét. Az azonban könnyen fogható, hogy van egy éppen trendi építész, aki ugyan lélekben ős-öreg, de a külseje még eladja környezetének – jobb napjain önmagának is -, hogy csak középkorú, van még előre. Körülötte minden magazinok címlapjára illő, a felszínen mind szakmája, mind a női nem és a szűkebb-tágabb pátriája is rajongja. Maga viszont rettegésben él, hogy a feltörekvők lelökik eléggé ingatagnak érzett trónjáról. Meg van erre az oka, belül tudja, hogy a király meztelen, hisz férfiként, férjként, vezetőként is éppen csak közepes, és amije van, azt ténylegesen és átvitt értelemben is lopta, ami ráadásul sohasem riasztotta. Egy Cipolla lovag.
Nem, mert Ibsen Solnesse eredendően nagyformátum, akinek grandiózus az életműve, csak éppen követni akarja azt az álomképet, amit egy szeszélyes lány lát benne. Kénytelen felmenni saját szimbolikus magaslatára, ahonnét – előre tudja -, hogy lezuhan. Kosztolányi szerint Solness egy „komor óriás”, míg Ady a Nagyváradi Naplóban „fölséges szimbólum, e nagyszerűen bús parabola s ködösen ragyogó váteszi alkotás”-ként írja le a művet.
Éva: A kolléganőnek a mutatványjellegben abszolút igaza van, a Lugosi Béla-féle Drakula köpenylebegtetés ilyen éca volt. Az biztos, hogy ez nem a szép dikciójú, szürke-barna hátterű, nyikorgócipős, unalmas Ibsenek egyike, de hogy mi akkor? Talán valami sodró, haláltáncszerű izé, az ember, ugye időzített bomba, egyszer csak megjelenik a kiscsaj tornacipőben és vitatható ízlésű, de a fiatalság által igazolt tündérlány-menyasszony cuccban, és megy a vállaltvezetői nagyarc, élet a lecsóba, pedig már mindenkit olyan szépen kicsinált maga körül Solness. Még nem döntöttem el, hogy jó érzés-e, hogy ez a szörny elpusztult. De. Az.  Viszont a karizmatikusság mindig élvezhető műsorszám. Ez lépett a nagyság helyébe, olybá tűnik.

Iza: Gáspár Ildikó „mára fordított” és lecsupaszított szövegéhez idomul a játéktér is. Egy kicsi és fekete térben ülnek a nézők két sorban, téglalap alakban, közöttük a színészek maguk is, minden és mindenki karnyújtásnyira. A játék középen folyik, ezért hol az egyik, hol a másik oldal látja csak a színészek arcát, akcióit, a játékosok két-három oldalnyi nézői sornak mindig háttal vannak. Aki jó helyre ül az szerencsés, a fontos jelentekben lát is, nemcsak hall. Miután ebben a darabban minden szimbólum: az élet, a szerelem, a fiatalság, a testiség, a jelmezek és a díszlet is szimbolikus. Ami a jelmez-és díszletárban volt azt összeszedték, nincsenek is az előadásnak tervezői (jelmez és díszlet), csak - a ma divatos színlapon jelölés szerint - látvány Szabados Lucától. Érthető is ez a mai színházi-gazdasági közegben, és a szedett-vedettség, a mintha lepusztultság szolgálja is a produkciót. (Azért van némi luxus, egy működő – talán - Nespresso kávéfőző!) Értem az utcai ruhát, a farmert, a lyukas tornacipőt, a kinyúlt szvettert. Azonban a Solness-Mácsai darab végén feltűnő Drakula jelmezét nem. Az megvan, hogy Solness irigysége, kisszerűsége elszívja mindenki elől a levegőt, az életet, na de ettől mégsem válhat maga halhatatlan vámpírkirállyá. Arról nem is beszélve, hogy amúgy – ha létezett is - Drakula gróf, ő végzett az ifjú lányokkal, nem azok babráltak ki vele, ahogy ebben a történetben. E nagyléptékű szimbólum láttán nézői tudatom feladta a megértés iránti küzdést.  

Éva: Beszélgessünk először a Mácsai Pál (Solness) - Szaplonczay Mária e.h. (Hilde) duóról, mint párról. Lélegzet megakad, a lány betoppantakor eltolná magától egy pillanatra Solness az egészet, aztán szánalmasan gyorsan vágyva ráharap a fiatalságra, ez jár neki, ez is jár. Okosan szervez, hibátlanul rázza le a többieket. Aztán mint ifjú szerelmes kötelező penzumként a mohó tüllhercegnőnek megmutatja az egész Solnesst. A fiatalt, a hibásat, a férjet, a pozőr hímpávát, az önreflektivitásban tetszelgő vén kandúrt, aki mindent tud, csak fiatalnak lenni nem. Annyira szeretem, amikor Mácsai cinikust játszik, ez afféle értelmiségi toposz, az ő cinizmusának minimum ötven árnyalata van. Csak belénk ne marjon. Szaplonczay Máriának alig van éretlen hangja, jól csinálja ezt a Hildét nagyon: ez lenne a nagy fordulat, ez a lány, aki mindent elsöprő akarattal, ideje, ereje, előnye birtokában bejön, aztán segít a saját halálának átadni ezt a karizmatikus szörnyet. Az meg boldog.

Iza: A színpadon a királyról mindig más játssza el, hogy ő a király. Most is, ha nincs is színpad. Először is Aline, Solness felesége (Hámori Gabriella), Doktor Leo Erdal, a háziorvos (Bajomi Nagy Ernő), Bertha Brovik, Solness asszisztense (Pogány Judit), Ragnar Brovik, Bertha fia (Polgár Csaba) és Frida Fosli, Solness irodavezetője (Zsigmond Emőke). Fegyelmezett „alájátszás” folyik. Hámori színpadi jelenléte megkapóan szép. Beszédes csendek, állandó céltalan matatás a nézők között, olyannyira koncentrált test-és arcjáték, hogy még lecsukott pillákkal is üzen, jelen van. A kifosztott, ám mégis kötelességtudó feleség prototípusa. Halottfehér bőr, szétterülő, fakó hajzuhatag, őzbőr szoknya, hisz valaha maga is nemes vad volt, akit egy kóbor vadász érdekből leterített. Pogány Judit svájci óramű pontossággal hozza a Hamlet sírásójában és a Mesél a bécsi erdőben már kitalált figurát: zsémbes nagymama feketében, három percben, viperaméregként kilövellő egy – de fontos -  mondattal. Zsigmond Emőke szép és fiatal, jobbra érdemes, ahogy majdnem minden örkényes szerepében és még a való életben is. Polgár Csaba Solness (Mácsai?) utódként téblábol, le is döntené, meg nem is a mesterét. Tesze-toszán füstölög, aztán újra és újra megalkuszik. Pontosan tudja, hogy eljön majd az ő korszaka is, kivárja, nem cselekszik.
Bajomi-Nagy György a házi orvos és házi barát szerepében az este katarzisa. Aki látta, látja az előadást, rádöbben, hogy milyen kegyetlen hivatás színésznek lenni, ha hívogató is a szépsége. A darabbéli fényképezgető, hórihorgas alakja úgy marad meg bennem, akár Nagy Mari Egérkéje, Fullajtár Andrea Jászai Marija, Csákányi Eszter fasírtsütő üzletasszonya a Secondhand-ban. Teljes művészi alázatkén, ami hitelesít(het) egy előadást.     
Éva: Hámori Gabriella alakításához kicsi hozzászólás: különleges volt. Egy ilyen látszólag csak boldogtalan nő/mártír feleség-szerepet felruházni azzal az összetettséggel, ami egy teljes női életé, és ezáltal a lehető legtöbbet adni, mutatni – hát ez rendkívüli volt. Mint ahogy az is nagyszerű volt, hogy milyen pontos, végig jelenlevő volt a szerepben, bármikor „rá lehetett nézni”. Ami történt a játékban annak részese, folytatása, másik oldala, reakciója volt.  (Nem tudom, jó közönségnek minősültünk-e, én azt éreztem, hogy ismeretlen ismerősök között ülök és mindenki nagyon kíváncsi, figyelem, együttműködés volt végig a színház két fele, a színészek és a nézők között.) Ilyen előadásokért és alakításokért érdemes színházba járni.

Iza: Otthon ülve, streamelt előadást nézve jöjjön be a nappalimba a színész, nem bánom, ha arca betölti a képernyő 147 centijét. Élőben azonban nem minden nézőnek való érzés a „bőre illata”, és az, hogy nemcsak azt hallja-látja, amit - szerencsés esetben szemérmesen - érdemesnek tart elmondani szerepén át önmagáról egy színpadi művész. Magam kínosnak éreztem, ahogy néztem Mácsai Pál - súlyos terheket cipelő - direktori és emberi arcát a gyerekkora családi kisfilmjein és saját kommentjein át, a gitározós énekelgetését. Ez nem az a spontán kitárulkozás, ami az Azt meséld el, Pista!-ban könnyedén megvan. Inkább ügyes kis bűvészkedés az ámulatba ejtésre, csak éppen mi végre és miért a párhuzamvonás az Ibsen Solness-figuráját feszítő kín és Mácsai Pál színházigazgatói, férfiúi kételyei, megpróbáltatásai között. Különösen, hogy a színpadtérben éppen leomlik egy légvár, egy építőmester nem éppen dicső bukását nézzük, akinek halálából nem fakad új kezdés. Kizártnak tartom, hogy az az előadás apropója – nagy szavakkal dobálódzva – üzenete, hogy Solness (?) egy hazug vezető, akinek „munkásai” csak eszközök, maga egy rideg egoista, akit a sikerei is csak boldogtalanná tettek, s miután csalódott mindenben, csak a halál az, amiben végre felülmúlhatja önmagát. Ráadásként én nem láttam a nagyság helyébe lépő karizmát sem, sőt, csak is a mindent elsöprő pitiséget.    
Éva: Nem tudom, hogy volt-e üzenet, de a vigasztalanságát, a pontosságát, a pokolian szórakoztató mivoltát, az intenzitását nagyon élveztem ennek az előadásnak. El se hiszem, hogy leírtam egy ilyen mondatot. Menjen, nézze, aki teheti.

(Fotó: Horváth Judit)

 

Megjelent: 522 alkalommal