Iza színházban járt - Győrei Zsolt: A Latabárné fia (Spinoza Színház)
szombat, 26 november 2022 16:23

Győrei Zsolt: A Latabárné fia (Spinoza Színház)

Értékelés:
(70 szavazat)

Egy jó fiú   

(Spinoza Színház – Győrei Zsolt: A Latabárné fia – 2022. november 24-i előadás)

Latyi, ahogy még nem láttuk, Deutsch Ilona Honor szerető és gondoskodó fiaként. Az arc, amit ismerünk egy színpadi dinasztia sarjáé, akinek látszólag vér helyett komédia csorgott az ereiben, és a magyar Buster Keaton címet uralta. Az arc, amit nem ismerünk, egy artistáé, egy Max Reinhardt színészé, a fasizmust és a kommunista diktatúrát is túlélő művészemberé, aki belebetegedett a 20. századba és a mulattatásba. Két 21. századi alkotó, Győrei Zsolt író és Peller Károly színészművész tisztelettel mutatja meg Latabár Kálmánt, az embert. Nem döntik le a bálványt, de felfedik a korántsem komédia uralta mindennapjait, privátemberi arcát.

Ha megkérdenénk tíz utca emberét, hogy ki Homonnai Katalin, Máthé Zsolt vagy Vizi Dávid, legtöbbeknél vállvonogatás lenne a válasz, de akkor is, ha Bánki Zsuzsáról, Pálos Györgyről vagy Dégi Istvánról kérdeznénk. Ha viszont a Kabos-Jávor-Latabár szentháromságról érdeklődnénk, nagyjából pontos válaszokat kapnánk. Pedig már Latabár Kálmán is közel hat évtizede halott, ám Bumm tábornoka, Nyegusa, Frosch-a azokban is él, akik sosem látták őt e szerepekben a színpadon. A színész, aki a móka és kacagás hazai (örök) letéteményese, a gumilábú és gumiarcú komikus, és talán ma már sokan jobban értik, ha Keaton helyett Jim Carrey-hez hasonlítjuk. Ahogy sok-sok művészember, részben ő is privát életében fizette meg annak az árát, hogy a közönség imádta, és mindegy mit játszott, csak színpadon legyen.

Győrei Zsolt - a Velemi Névtelen szülőatyja – bizonyította már, hogy remek tollforgató. Munkái már-már tudományos igényű alapossággal készülnek, sorai szellemesek, és mindig sajátos szemszögből mesél el egy történetet. Most is rendhagyó darabja kerete, mi, a nézők vagyunk „Latabárné”, az előadás alatt mintha végig egy betegágyban feküdnénk, és Kálmán hosszú évtizedeken át mindennap beugrik hozzánk elmesélni mi történt vele aznap, mi újság a színházakban, mit hagyott ki öccse, Árpád az aznapi saját szülői vizitje során, és már megint mit tett éppen a korhely apánk, aki rég lelépett édesanyánk mellől, a családi kötelékből.

A díszlet egy hatalmas – szinte színpadot betöltő - ágyvég, egyik oldalán egy éjjeli szekrény, a másikon egy behemót rádió, ez az ágy lakójának élettere. Az első jelenetben megtudjuk, hogy az ágyban fekvő asszony, a színész édesanyja súlyos beteg, míg az utolsó jelentben azt, hogy fia 32 éven át odaadóan gondoskodott róla, mert egy korai agyvérzés következtében fiatalon elvesztette látását és beszédkészségét, így bár szellemi képességei megtartásával, de napjait majdnem végig ágyban töltötte. Latabár hazatért a varietéből, később a színházból és minden este lenyomott még egy felvonást otthon, a gondtalan, vidám, kissé bohém fiút a mamának, ahogy öccse Árpád is, hadd örüljön a beteg, hogy a gyerekek pályája és élete sínen van. Szobájába szűrve juthattak be a való világ szörnyű hírei, csak a színesek és a sikerek, a háború, a fasizmus, a diktatúra ugyan körbevette a Latabár-családot, de a mamát ettől kímélni igyekeztek. Korabeli rádiós híradások és zeneszámok érzékeltetik a játék során az idő múlását, a ’30-as évektől egészen az ’60-as évek elejéig.

Latabár Kálmán valóban megfizette a „béke szigete” fenntartásának árát. Csillogó, habókos színpadi énje (szerepei) messze álltak a hétköznapokban töprengő, mérlegelő, a felelősségét vállaló embertől, aki pontosan érzékelte a Horthy-korszakban és a Rákosi-érában is, hogy mennyire kiszolgáltatott léte, és hány ember sorsa függ attól, hogy ő miként viselkedik, reagál egy-egy szituációban. Fiatalon fel kellett adnia európai művészcsavargásait, esetleg egy kinti karriert, és származása miatt észnél kellett lennie a háború alatt, aztán az ’50-es években is. Hiába parancsolták le a színpadról a fasiszták, majdnem a rendszer ellenségévé vált a kommunistáknál is, gyengén látó szeme monoklija miatt. Elvették tőle Sir Basil szerepét, és támadás érte még ott is, ahonnét a legkevésbé várta, a színházban.    

Az, hogy az író szereti és tiszteli Latabárt kiderül az életéről írt fiktív monodrámájából, az, hogy operettbeli utódja, Peller Károly is, kiderül a színész játékából. Nincs sok alkati és mesterségbeli vonás Peller és Latabár között, mégis az első perctől el tudja hitetni, hogy a Fel a fejjel Peti bohócát vagy az Egy szoknya, egy nadrág Sóváry Péterét látjuk, csak éppen civilben. Szívvel-lélekkel és szuflával is bírja a 90 percet, a sok-sok jelenetváltás, gyorsöltözés nem töri meg játéka ívét, lendületét, és – már bocsánat -, de táncoskomikus létére olyan sorsot mutat a színpadon prózában, ami egy Shakespeare-színésznek is becsületére válna. Nemcsak a sikeres színész lét, hanem egy néha rettegő, állandó stresszben élő, súlyos beteg ember is színpadra kerül, akinek hitét és egészségét egyaránt megtépázta a kényszerű csendben maradása és kételkedése önmagában, hogy művészi elismerése értékalapú vagy inkább politikai demonstráció. (1950-ben az első színművész Kossuth-díjasok egyike, Major, Bajor, Somlay és Rátkai után, párttitkárok, mozdonyfűtők és kőművesek között.) Az rendben, hogy Peller a komédiás megmutatása során könnyed és magától értődő, de a darab mélységét adó, emberi vívódást, lemondást taglaló részekben is meggyőző, sőt, mintha ehhez lenne több köze, itt mutat meg többet önmagából, saját pályájából is igazán.

Peller Károly színészi eszköztárát már megtapasztaltam Mister Ketyegi szerepében a Szépség és Szörnyeteg című musicalben, de prózai szerepben, sőt monodrámában való helytállását először látva igen imponált művészi teljesítménye. A darabban, szerepben a lelke, átjön alakításán magánemberi attitűdje és karizmatikus a színészi jelenléte. Okos, hogy idejében rájött, a táncoskomikusi pálya véges, sok operettista társával ellentétben nem várja be, amíg mosolyognivalóvá válik, hogy már húsz éve hetyke fiú a színpadon. Van képessége, muníciója egy sikeres pályakorrekcióra. Ráadásul annak ellenére, hogy műfaja egyik legnagyobb sztárja, megkapó a szerénysége, a vastaps ellenére is hitetlensége a sikerében, és őszinte zavara, izgalma sokadik premierje után is.

Nem tudom, Latinovits Zoltán hogyan gondolta a szeretet-színházát, én így, ahogy Győrei és Peller mutatja. Nemcsak írták és játsszák a darabot, de maguk találták ki a játékteret, a jelmezeket, és rendezőként is közösen álltak helyt. Amit ők tudnak, amire képesek az most a színpadon van, teljes fegyverzetben. Az eredmény pedig harmónia, érezhető tisztelet saját művészi közegük, annak múltja iránt, úgy, hogy képesek  értéket teremteni.

Egy nagyon szerethető, élvezetes estet raktak össze látszólag egy színészikonról, Latabár Kálmánról szólva, megmutatva a benne élő „jó fiút” is. Ám Latabár személyes sorsán, színészlétén túl jócskán többet adtak, megmutatták a minőségi színházcsinálás örömét.

Megjelent: 3008 alkalommal