Iza színházban járt - Királyrák krumplifészekben (Pécsi Nemzeti Színház)
vasárnap, 27 november 2022 16:46

Királyrák krumplifészekben (Pécsi Nemzeti Színház)

Értékelés:
(137 szavazat)

Képeslapok a szakadék széléről

(Pécsi Nemzeti Színház/ Pécsi Horvát Színház – Pål Mangor Kvammen - Torfinn Nag - Jon Arne Sægrov - Per Inge Torkelsen: (Maggi és Lillemor) Királyrák krumplifészekben - 2022. november 12-i előadás)

Imádom két össze nem illő történet párhuzamát. A felfedezést, a rejtvény-és rejtélyfejtés élményét, amikor feltárul két mű között bármi analógia, még akkor is, ha tudom, hogy az analógiákat csak az agyunk hozza létre. Szerintem a norvég írónégyesnek fogalma sincs arról, hogy a Maggi és Lillemor című darabjuk az a patchwork, amit én beleláttam. Főleg azért, mert ez csak Vári Éva játéknak köszönhetően tárul fel. Erősen hittem, nekem már csak élvezni kell a színpadi játékát, nem kell továbbgondolnom, hogy a puszta jelenléte mit jelent egy előadásban, mit ad hozzá. Azonban, amit új bemutatója közben „mutatott”, az már két hete ott motoszkál a fejemben.

Nem értem, miért nem hisznek abban a mai színháziak, hogy a „puszta történetmesélés” is lehet döbbenetes erejű. Miért kell szemérmet felfedni, össze-vissza stroboszkópozni, férfi szerepeket nőkkel játszatni és viszont, klasszikus darabot farmerben és tornacipőben nyomni, egy 19. századi történést az űrbe tenni. Miért kell néha nagyítóval keresni a színészt a színpadon, mert nem látszódik a „körítés” alól, mögül? Egyre többször állok fel úgy: kikérem magamnak, hogy mindent le akarjanak nyomni a torkomon művészet, művészi szabadság címszó alatt. Reveláció volt, hogy Pécsett semmi mással nem kellett foglalkozni csak azzal, mit és hogyan mutat meg egy már rég pályacsúcsán lévő művész.

A norvég darab mindennapi és realisztikus szösszenetek láncolata, a jelenetei úgy követik egymást, mintha képeslapokat olvasnánk. Korántsem vidám vagy nevetős a történet, még akkor sem, ha van benne jó pár poén. Az élet alkonyát mutatja, két elhagyott és másképpen magányos idős asszony utolsó – talán kétségbeesett - kalandját, ahogy elszöknek az idősek otthonából. A darabban az történik, ami az életben, aki megszületik, az meghal. A dráma két szereplőjének még pont annyi szabadsága van, hogy eldöntheti a hogyant, nem az idős otthon lesz a végállomás, hanem elmotoroznak a halálba, ahogy Thelma és Lousie tette egy Chevroletben. Böhm György rendező ízlését dicséri, hogy nem az amerikai filmeket jellemző sziruppal készült az előadás, pontosan látjuk és halljuk a végén, hogy a Steppenwolf ikonikus dalára hova motorozik el valójában a két nő, Maggi és Lillemor.

A két szereplő két merőben más társadalmi osztályból érkezett, és nagyon más élet áll mögöttük. Két különböző intellektuális és érzelmi szinten álló idős ember, akiknek az utolsó tapasztalása, hogy ugyan ki nem állhatják egymást, de sajnálatos mód csakis a másikra számíthatnak. Maggi igazi túlélő, csak úgy juthatott eddig, hogy világ életében talpraesett volt, ellenben Lillemor mindig is megalkuvó életet élt, most pedig teljesen elveszett.

A darab Pécsett nem melodramatikus, és nem is kommersz, köszönhetően Deres Péter egészen kiváló fordításának, mert Böhm vette a fáradtságot, hogy ne közvetítő, hanem eredeti nyelvről, és a norvég nyelvjárások figyelembevételével készüljön a magyar szöveg. Deres Péter pedig készséggel Vári Éva „szájára” és személyére fordította a művet. (Ritkán adatik meg, hogy színművész személyére szóló színpadi szöveget kapjon, és még a nagyon nyers mondatok is éppen passzolnak hozzá.)

Biztos - a bölcsészből színházi emberré lett - Böhm György is látta azt az analógiát, amit én, hogy ez a darab nagyon is Örkény Macskajátéka, és kicsit Spiró Príma környéke. Ennek megfelelően, művészi igényességgel nyúlt hozzá úgy a játékot és a színészvezetést tekintve, ahogy a kísérőzenék, jelenteket átkötő videóbejátszások kiválasztása, a kellékek használata terén.

A darab abból a szempontból is hasonlatos a Macskajátékhoz, hogy kell hozzá egy vezető színésznő, aki nemcsak pozícióját tekintve, de tudásban is nagy, és kell egy Giza-szerű unterman partner, sőt, az kell, hogy a két szereplő karaktere nagyon eltérő legyen. Pécsett ez biztosítva volt. A pécsi Nemzeti örökös tagja, Vári Éva, egy hidrogénbomba tud lenni a színpadon, amikor törékeny megjelenésével használja ellenpontozó játékát, kiváló poentírozását. Míg a Pécsi Balett hajdani magántáncosa, Uhrik Dóra szálfaszerű eleganciája ellenére is hordoz valami jóleső abszurditást megjelenésében, és mozgásával képes nagyon sokfélét kifejezni a színpadon.

A rendező keze alatt két - különböző művészeti ág - dívája dolgozott, így okosan nem engedett a trampliság és közönségesség térhódításának, inkább némi mesterkéltséget, túlzásokat alkalmazó kifejezési formával operált a két asszony fizikai és átvitt értelmű „csatáinak” megjelenítése során. Így lehet Magginak éneklő és beszélő kaktusza, püspöklila tollboája, Lillemornak nyuszi pomponos papucsa, rózsaszín selyem pongyolája. Michac Gábor jelmez-és díszlettetvező egyszerű szín-és bútorhasználattal oldotta meg egy kétágyas, skandináv idős otthon szobájának képi megjelenítését. Vári Évára játéka támogatásához egy papucsot és óriás pólót (Central Perk F-R-I-E-N-D-S felirattal) adott, csak a darab végén kap egy új felsőt. Uhrik Dóra karakterépítéséhez több mankót nyújtott, három, talán négy komplett, elegáns színpadi jelmezt, cipőstől és táskástól, ami megmutat valamit külsőleg is Lillemor személyiségéből.

Uhrik Dórától sem a közönség, sem a rendező nem várhatja el, hogy teljes értékű prózai színészként működjön a színpadon. A rendező így azt az áthidalást választotta, hogy teret engedett mozgássoros testjátékoknak, amelyek verbalitás nélkül is érzékletesen kifejeznek érzelmeket, hangulatokat, gondolatokat, és erősen felnagyította a prózában megmutatkozó hiányosságot, így ezek személyiségjegyekké váltak, alakítás kerekedett belőlük. Képletesen szólva a „norvég Gizát” beültette a tolószékébe, ami remekül működik. Magam a premiert láttam, és úgy gondolom, ahogy Uhrik Dóra egyre biztosabbá válik a szerepében, remek partnere lesz Vári Évának, nem csak "lemozogja" szerepét, hanem valóban támaszává válik, erősíti a másik figurát a darab dramaturgiai követelményei szerint.

Ezt az előadást Vári Évának kell elvinnie - a látszat ellenére nem gyenge – vállain. Mesterévé vált pályája során a nem klasszikus darabok színészi játékkal, így valós emberi tartalommal való megtöltésében, ezáltal szintemelésükben. Meg van a jól bejáratott modus operandi-ja erre, amit most elegánsan átlépett. Ettől izgalmas az alakítása, mert nemcsak a közönségnek, hanem legalább annyira a maga szórakoztatására játszik. Ehhez tökéletes a darab, mert véletlenül sem bulvár, és lényegesen jobb a legtöbb ma játszott, „divatos” színműnél. Számára azért remek, mert elszórakozhat azzal, hogy a képeslap-jeleneteket úgy ölti össze, úgy tölti meg, ahogy éppen ő akarja. Az este folyamán többször elhiteti velünk a benne élő tragikomika, hogy vígjátékot nézünk, aztán mégis ott találjuk magunkat a szakadék szélén.

Sajnálatomra, Vári Éva színészi attitűdjének leírására nem én találtam ki a „szauna-effektust” (Koltai Tamás), amit most turbóra kapcsolt, visszanézett kicsit eddigi pályáján és Maggihoz képzeletben vendégeket hívott. Abban a jelentben, amikor Maggi fiatalkoráról mesél, ott van Jossie a Gőzből, a házasságai történetéhez Shirley Valentine jött, Ahmeddel, a kebab árussal folytatott - csak hallott és nem látott - párbeszédéhez a Kaviár és lencse Valériája, amikor leszámol a múltjával Rose támogatja, ahogy szembe néz azzal, hogy legnagyobb utazása a város „járdasziget”-ein zajlott az utcasarkon éneklő Piaf sejlik fel, a gyerekeihez való viszonyáról pedig Schwajda Anyája és Bódogné is mesél. Az általa teremtett figurát abszolút átlengi Orbánné sorsának tragédiája, egy ember, aki „hozzákopott a körülményeihez”. Jó, hogy Böhm György rendező alapos ismeretekkel bír színpadi múltját tekintve, és teret adott ennek az örömjátéknak. A színésznő bújtatott üzeneteit, a „rejtélyeket” minden pályáját kísérő nézője maga fejtheti meg, nekik ez az előadás igazi kincsvadászat.

Ahhoz, hogy két percen belül eljuttassa nézőit a színész egy beszélő kaktusszal való dalolós nevetgélésből abba a mély emberi szomorúságba, hogy három gyerek mellett senki nincs az életében, aki felköszöntené a születésnapján, és azt is pontosan megéreztesse, hogy ez már a sokadik magányos születésnapja olyan mesterségbeli tudás és művészi formátum kell, amit a Vári Éva gyűjtőnév jelent. Ez a darab tisztes középszer lenne nélküle, vele egy borzongató trip a szakadék széléhez, akkor is, ha néha juszt is megnevettet. Mert neki kell eljátszania az összes, eladás közben  megemlített, de valójában színre nem lépő szereplőt is. A férjei egyikét Stanley Kowalskira festi meg, az otthonba frissen beköltöző Georgot Csermlényi Viktornak, míg az otthon vezetőjét a Príma környék Jolikájának, és hosszan így tovább.

A Piaf, a Kvartett Felesége, Mariska, Orbánné, A hat hét, hat tánc, a Rose, Az isteni Sarah, A szent család után megint egy, a „fogára való” darab, amiben igazi (játék)öröme van, és láthatóan minden porcikája élvezi. És amikor Vári Éva színészvére kedvvel játszik, az biztos nyomot hagy maga után a színházi élet – napjainkban éppen kissé zavaros és állni látszó - vízében. Ő megengedheti magának, hogy csak úgy üljön és meséljen a színpadon, nem kell neki „körítés”, magából, magától erős művészi és emberi fénnyel ég.  

(Fotó: Tóth László)

Megjelent: 3365 alkalommal