Czeizel Gábor rendező majdnem a teljes írói életutat bejárja Szabó Magda verseiből, regényrészleteiből – általa - szerkesztett, szépívű és lírikus összeállításban. Emlékezet, múltfeldolgozás, a női szubjektum fejlődése a változó társadalmi viszonyok között, egy férfi és nő barátsága, majd szerelme, ebből egy vállvetős szövetség a világ ellenében. Majdnem tíz éve volt az önálló est premierje, de kortalan, örökérvényű gondolatisága jogán – úgy saccolom - még tíz év múlva is játszani fogják.
Nemigen forgattam Szabó Magda versesköteteit, megleptek verssorai: magány, gőg, szenvedés, önelemzés, pici boldogság, mindez egy torzult, ellenséges világban. Nagyváradi Erzsébet színpadi ereje nem lepett meg, mert már sokszor meglepett. A Sirály Arkagyinájaként, a Bernarda Alba háza Angustiasaként, a Csirkefej Nő szerepében, és Szabó Magda karakterét is játszotta már Az ajtóban.
Egyre ritkább, hogy színházban ne pislantsak titkon az órámra, most azonban - amikor az egyáltalán nem színházbarát - okosórám rezgett, hogy eltelt egy óra, fel kéne állni, úgy éreztem még tízperce sem ülök. És ezt nem Szabó Magda gondolatainak, inkább Nagyváradi kisugárzásának tulajdonítom, aki egyformán elhitette velem, hogy ő a hároméves Szabó Magda, aki felhasogatta és eltemette a kertben babáját, meg azt is, hogy ő a már idős feleség, aki vonakodik felvenni a telefont, mert pontosan tudja, ahogy felemeli a kagylót, ő már örökre özvegy Szobotka Tiborné lesz.
Úgy modern színésznő, hogy egyáltalán nem modern. Inkább látom krúdys nőalaknak, mint 21. századi asszonynak, holott kortalan színpadi jelenség. Lányos, lemondóan csendes mosoly, sugárzó, puha nőiesség, kivételes elegancia. Okosan csillogó szempár, amely ha a szerep úgy kívánja, gombnyomásra megtelik könnyel vagy éppen a csalódottság, a harag szikráival. Nemcsak intellektusból játszik, hanem szenvedélyből is. Az a típusú művész, akit saját emberi tapasztalatai tesznek egyre fénylőbbé a deszkákon, és hatása azért is erős talán, mert nem színésznőként, hanem emberként áll a rivaldafényben, sudáran. Szálfa egyenesen ereszkedik térdre is, akár a bárd lesújtására váró királynő, akinek a szája szegletében mégis ott a kajánság. Egyedülállóan szép orgánuma van, talán Andai Györgyinek volt ilyen bársonyosan simogató, mégis vitriolosan kacér altja.
Úgy bújik meg benne Szabó Magda önérzete, gőgje, makacs kálvinista lelke, akár a dióbél a héjban. Az írónő teszi fel a kérdést, amire egy önállóan gondolkodó színésznő válaszol. Mérhetetlen pazarlás, hogy ez a szellemesen játékos, tetszeni és hatni akaró művész, aki tele van mondandóval alig kap lehetőséget. A pandémai, annak folyományaként a Spirit Színház, a Gózón Gyula Kamaraszínház vegetálása éppen ellehetetleníti sokszínű tehetsége megmutatását, színésznői pályáját.
Pedig éppen már és még színésznői állapotban van, nagy ajándékokat kaphatnánk tőle. Lelassult pályája önálló estjén most olyan veszteség szimfóniaként szól, akár az általa tolmácsolt írói gondolatok, Szabó Magda háború utáni depressziója, évtizedes hallgatása, visszavonulása egy szerencsétlen történelmi korban, alkotói magánya.
Ebben az évadban ez volt az utolsó előadás, de nemsokára új évad, vétek az Agyigó szó jelentésének a titkát nem megfejteni Czeizel Gáborral, Nagyváradi Erzsébettel, és a gitáron kísérő, zenei betéteket előadó Vasicsek Jánossal. Szabó Magda kedvelőinek egyenesen kötelező, új ösvényt nyit az írói életmű labirintusában.