Iza színházban járt - Euripidész: A trójai nők (10. Színházi olimpia - MITEM 2023)
vasárnap, 23 április 2023 13:33

Euripidész: A trójai nők (10. Színházi olimpia - MITEM 2023)

Értékelés:
(45 szavazat)

A szerelem keresztje  

(10. Színházi Olimpia - MITEM 2023 – Euripidész: A trójai nők - 2023. április 21.)

Suzuki Tadashi előadására készültem, a hagyományos japán színház a nagy ismeretlen előttem. Így sem éreztem meg sokat abból, hogy miként adja vissza Euripidész drámáját, ha érteni értettem is a látottakat. Azt talán igen, hogy Suzuki módszerének lényege a színészei színpadi viselkedése. Művészi közvetítő „eszközei”: az összpontosítás, a színész teste, és az erőteljes hangkiadás. Az előadásai ereje pedig a színészi koncentráció intenzitásán múlhatnak. 

A rendező 1976-ban kivonult Tokióból Togába, ebben a hegyi faluban él a mai napig változó társulattal, azt mára művészeti központként működteti. A társulatát szigorú napirend határozza meg, színészei önmaguk gondoskodnak a mindennapos közös tréning mellett a saját próbájukról (self-rehearsal), önnön ellátásukról és a színpad, a színház körüli teendőkről is, vagyis Suzuki Tadashi színészének lenni közösségi lét, egyben művészi életforma.  

Jobb híján elhiszem, hogy Suzuki Japán hagyományos színházi formáiból: a Noh-ból és Kabuki-ból merít, ahogy azt is, hogy metódusa legnagyobb vívmánya az írott szöveg prioritását átvinni a színészre. Azért jobb híján, mert közép-kelet európai színházfogyasztóként kevés fogalmam van a japán (művész) pszichéről és fizikumról, tradicionális színházukról. Őszintén, a legjobb képem erről Kurosawa Macbeth adaptációja (Véres trón) a középkori Japán szamurájaival és boszorkányokkal.

A 10. Színházi Olimpiára hozott Euripidész dráma a rendező klasszikus alkotása, azt 1974-ben vitte először színpadra, újra és újra előveszi, legutóbb 2014-ben, és vélhetően ezt a produkciót láttuk a Nemzeti színpadán. Suzuki először a második világháború végi Japánba helyezte a drámát, a romos Tokió és a levert Trója tájait összecsúsztatva, a szereplői rongyos, kimonós hajléktalanok és miniszoknyás prostituáltak voltak. Ez az alapkoncepció – úgy tűnt – megmaradt, azzal, hogy nincsnek romos tájképek, teljesen üres a színpad, csak és kizárólag a tizenkét színészt látjuk, rongyokban, kimonókban és miniszoknyákban. Suzuki majdnem minden színészét két vagy több szerepben játszatja, példának okáért a főszereplőnek mondható Saito Maki például egy öregasszony, majd Hekabé és Kasszandra szerepében lép színpadra.  

Alig történik valami, a trójai háborút túlélő nők - a városállamuk bukása utáni gyászukban - várják, hogy új gazdáik rabszolgájává váljanak. Trója egykori királynője, Hekabé az égő Trója siratója, vele közlik a győztes görögök akaratát. Egyik lánya, Kasszandra Agamemnon ágyasa lesz, fiának, Hektornak az özvegye, Andromache elindul, hogy a Hektort megölő görög harcos fia, Neoptolemos jutalma legyen, míg másik lányát, Polyxenát feláldozzák Akhilleusz sírjánál, annak fiát, Astyanaxot - mert Hektor örököse - megölik. Mindezt azért, mert Helené szerelembe esett és elhagyta a görög Menelaoszt, hogy Hekabé fiával, Paris-szal Trójába szökjön. Szerelmük keresztjévé meg Trója bukása vált.    

Nem mondom, hogy napról napra forgatom Euripidész-kötetemet, de rémlik Menelaosz „fékezhetetlen vágya”, Kasszandra költői kérdése a háborút túlélő trójai civilek veszteségéről, és főleg a trójai nők által elszenvedett következmények. Hekabé az isteneket „árulókként” emlegeti, ami arra készteti a trójaiakat, hogy megkérdőjelezzék sorsukat és erőteljesen elgondolkodjanak azon, ki és mi a jó (isten) nekik. Euripidész morális felvetése talán az, érdemes-e harcolni egy ilyen győzelemért, egy teljesen értelmetlen és iszonyú költséges háborúban. A trójai nők bizonyos értelemben az igazságtalanság szimbólumai, mert az isteneket jobban foglalkoztatja a szentségtörés a nők által elszenvedett igazságtalanságoknál, a hübriszük irányítja őket.

Saito Maki öreg japán koldusasszonyként jelenik meg a nyitóképben, az egész előadás az ő „trójai fantáziája”, átváltozik előbb a fogságba esett Hekabé királynőjévé, majd egy kimonót felhúzva Hekabé lányává, Kasszandrává. A főszereplő Hekabé az anya archetípusa, női vezető, aki szenvedélyével és szeretetével uralkodik, siratja égő otthonát, és viseli a felelősségét, hogy minden baj forrása Paris fia megszületése. 

Ami a színpadon közben történt, a szamurájok és a görög katonák csoportos „akciói” számomra nem volt több látványos - biztosan sokjelentésű – jelmezekben véghezvitt impozáns mozgássornál. A legutolsó képnél - amikor egy miniszoknyás lány, akinek vélhetően a túlélésért el kellett adnia a testét egy virágcsokrot dob a színpadon végig jelenlévő istenszobornak, miközben Ouyang Fei Fei At the Crossroad of Love című popdala zeng – elvesztettem minden gondolatiságot A látottakat - magam - nem tudtam görög drámaként befogadni, de igazából Euripidész sem „köszönt rám”, pedig a szomszédban zajló értelmetlen vérontás aktualitást ad a darabnak. Összességében nem volt értéknélküli a Suzuki-metódust megtapasztalni, látni egy közel negyvenéves japán színházi víziót - még ha annak tíz éven belüli reprízét is -, de mély nyomokat nem hagyott bennem, inkább színházmúzeumi sétán voltam. Annak a kb. száz Magyarországon élő japánnak - akik eljöttek és nagyon örültek, hogy látják mesterük - elég drágán szerzett örömet a 10. Színházi Olimpia. Mi is lelkesek lennénk persze, ha láthatnánk most élőben egy ’70-es évekbeli Ruszt rendezést.

Mondjuk nem tett jót, hogy – Éva, a Gonosz – Saito Maki/Hekabé színrelépéskor odasúgta nekem: na, ő a Sulyok!, utalva ezzel Vámos László 1974-es tv-játékára Sartre azonos témájú drámájából, ami fent van a világhálón, s a szereplők miatt a magyar színház szerelmesi előtt „szent tehén”. Ahogy az sem, hogy a magyar fordítás leginkább a google-fordítóval készülhetett, olyan finom nyelvi megoldásokkal, hogy Paris-ból, Párizs lett, és nem csengett össze még a kivetített angol szövegváltozattal sem.  

Az 1984-es a Los Angelesi Művészeti Fesztiválra elvitt Suzuki produkció, ezt láttuk nagyjából a 2023-as MITEM nézőiként is: https://www.youtube.com/watch?v=i3MWvhtjUiQ&t=463s

[Színészek: Isten szobra: Fujimoto Yasuhiro; Öregasszony/Hekabé/Kasszandra: Saito Maki; Virágárus lány/Andromaché: Sato-Johnson Aki; Szamurájok/görög katonák: Takemori Yoichi, Ueta Daisuke, Ishikawa Haruo; Öreg férfiak és nők/Trójaiak: Kito Risa, Hirano Yuichiro, Iizuka Yuki, Shin Marie; Ogawa Atsuko; Tolószékes férfi: Kato Masaharu]

A kép a Nemzeti Színház online tájékoztatójából van, nem a látott előadásról készülhetett.  

 

Megjelent: 1232 alkalommal