Az én fejemben a Figaro mindig is politikai dimenzióval bírt, hisz megkérdőjelezi az uralkodó osztály tekintélyét, akiken a szolgáik túllépnek, látens mód átveszik az irányítást. Martin Kušej is látta Mozart és Da Ponte vígoperáján átsuhanó sötét árnyékot, de rendezői viziója inkább meghökkentő, mintsem lebilincselő, alapgondolata a szexualizált erőszak; színpadán sok a pisztoly, szűzességüket – ki tudja miként - elvesztett lánykák hada, félmeztelen férfiak, abúzált nők, megcsonkított állattetemek. Nem csoda, az osztrák rendezőre rájár a rúd. Tavaly decemberben elvesztette a Burgtheater művészeti igazgatói tisztét, mert bizalomvesztésre hivatkozva visszavonta az újabb mandátumért benyújtott pályázatát. Ám januárban mégsem emiatt került színháza a címlapokra, hanem mert vezető színésze, Florian Teichtmeistert gyermekpornográfiával vádolták meg, bíróság elé kell állnia a jövő hónapban.
Raimund Orfeo Voigt igazából nem tervezett díszletet az előadáshoz, arctalan, személytelen csarnokok, szobák, ajtók váltakoznak a hatalmas színpadon: kopár, csempézett fürdőszoba, betonozott pince, parkolóház, mind sötét, fagyos, akárcsak a lakóik. A helyszínváltások egyenesen katasztrófálisak az előadás alatt, lemegy a függöny, felkapcsolódik a nézőtéri világítás és ülünk percekig a semmiben, kiszakadva a történetből vagy féltucatszor. (Többen hitték szünet van, kimentek, amúgy is meglepően sokan álltak fel és távoztak előadás közben is.) Alan Hranitelj jelmezei eklektikusak, némely outfit meglepően elegáns, de a zöme inkább turkálói darab. Figaro és Susanna esküvőjén mindenki kigombolt, rendetlen öltözetben táncol, fejhallgatóval a fülén, a saját zenéjébern és világában.
A történet továbbra is Olaszországban játszódik, de nem a napsütötte, békés – jó, a bikaviadaloktól felajzott - Sevillában, hanem Szicíliában, Almaviva gróf egy fegyveres maffiafőnök, első színrelépésekor éppen agyonlő valakit. De nem a de Niro alakította Paul Vitti fajta, aki pszichológushoz jár, hanem a Lucky Luciano vonal, a Capo di tutti Capi. Nyilvánvaló, hogy akkor Figaro a consigliere az oldalán, Basilio, aki kegyetlenül megveri Cherubinót, talán a Caporegime. Antoniot egyenesen pincében tartják túszként, kezét, lábát, száját ragasztószalaggal összekötve.
Kušej színpadi világában minden szereplő űzött, menekül valami vagy valaki elől, némelyikük önmaga elől, és feloldást az alkoholban, drogban, szexben keresnek, ez ad nekik vigaszt. Nincsenek vidám pillanatok a színpadon, nézőtéri nevetés akkor tört fel, amikor Susanna egy fürdőkádban bújik el Almaviva elől és habokkal borítva száll ki onnan. Figaroék esküvője egy parkolóházban zajlik, a férfi származásának felfedésére egy bárban kerül sor, amikor már mindenki elázott. Egy jelentben van igazi komikum, amikor Bartolo egy pisztollyal gyútja meg a szivarját, egy leszámolást megakadályozandó.
Még az sem egyértelmű, hogy Figaro és Susanna szerelmesek-e egymásba. A gróf és az élet elleni bánatukat ugyan együtt engedik ki egy bárban, de nem egymásnak, csak egymás mellett, és végig az lappang az előadás felszíne alatt, hogy a lány mégis jobban vonzódik a grófhoz. Andrè Schuen Almaviva gróf szerepében és Krzysztof Bączyk a címszerepben azt példázzák, hogy korunkban nem kellenek olyan készségek mint figyelmesség, tolerancia és érzékenység. Szocálisan és pszichésen teljesen süketen is célba lehet érni. Sem Schuen Almavivája, sem Bączyk Figarója nem karizmatikus, és jeleneteik néha szembe mentek a rendező saját koncepciójával, ha Figaro olyan dühösen kiabálna a maffiában a főnökével mint a színpadon, felrúgva a kötelező tiszteletet, a„halakkal feküdne” Szicíliában.
Az énekesek hangban igyekeztek is függetleníteni magukat a színpadi környezettől, ám az mégis több áriát lerontott, mert Kušej rendezése keresztebállt az alakításoknak. Például Almaviva egyik áriája során Schuentet egy szál alsóból öltönyig felöltözteti egy bugyiban lévő statisztalány, figyelemeremeltó keblekkel, melyek szabadon mozognak, így a közönség egy része azzal van elfoglalva, hogy jobban lássa, másik fele, hogy egyáltalán ne lássa, és az énekesi teljesítmény iránti figyelem erős csorbát szenved. Ugyanígy a guatemalai szoprán, Adriana González a grófnő érzelmes és szívhez szóló panaszainak interpretációja alatt a mellette lévő csarnokban egy kád szélén mezítelen statiszta fürdik háttal ülve, néha előrehajolva, a fantáziára bízom mi tárul a nézőtér elé.
A nők erősebbek az elaőadásban. González pompásan énekelt két áriájában is, bár a kádas jelenet kicsit megzavarta. Alakításában, hangi teljesítményében végig ott volt egy megalázott, elhagyott nő lelki fájdalma. Lea Desandre kiváló Cherubinó, megjelenése meglehetősen androgün, remek a jelmeze és sminkje, hangja hajlékony, színpadi jelenléte esetlen, pimasz. Sabine Devieilhe ragyogó hangú Susanna, agilis, határozott, Serafina Starke pedig egy különc, elborult Barbarina, bár a szerepe eléggé megkurtult ebben az előadásban, akárcsak a Bartolot éneklő Kálmán Péteré. Kálmánnak azért kijutott a fegyveres szivarra gyújtás, lehet magának találta ki.
Az előadás végén Almaviva a kertben nemcsak légyottra érkezik, hanem kivégzést tart éppen, felsorakoztat öt gonosztevőt bekötött szemmel, és arra készül csapatával, hogy meghúzzák a ravaszokat. Ekkor megjelenik a felesége, kivégzések lefújva, az asszony szoknyája mellé oldalog és elvakkant egy értelmetlen bocsánatkérést. Kušejnek nem sok üzenete maradt az este végére, deus ex machina lezárta az előadást. A színpadon szomorúság, csend, függöny. Összességében ez egy meglehetősen unalmas és költséges produkció, amelyben az énekesek szakmai küzdelme és a Bécsi Filharmonikusok profizmusa adott elégedettségre némi okot.
Fotó: A Salzburgi ünnepi Játékok hivatalos web-oldalról.
