Akárcsak az idei másik Verdi bemutató, a Falstaff esetében, most is jól jött volna sokkal mélyebb ismerete a filmművészeti klasszikusoknak, mert Krzysztof Warlikowski produkciója Pasolini és Bertolucci műveinek képi világára épített, ám neki és alkotótársainak is komoly gondot okozott a Großes Festspielhaus színpadának nagysága.
Małgorzata Szczęśniak jelmez-és díszlettervező vörös linóleum padlója szinte vérben úsztatta az egész estét, rajta egy pályaudvari váróterem hosszú fapadja és egy középiskolai tornaterem lelátójának két szektora csúszott ki és be, hol tárgyaló, hol bálterem, hol csatatér funkcióját betöltve. Felette két hatalmas monitor a filmes bejátszások, a színpadon éppen zajló események közeli képei kivetítésére, amelyek ellenpontozták vagy éppen megduplázták a színpadon történteket. (Warlikowski és Szczęśniak közösen megérdemel egy lefelé mutató hüvelykujjat, mert az emeleti közönség csak deréktól lefelé láthatta a kivetített színpadi jeleneteket.) A színpadi ruhák intenzívek és láthatóan drágák voltak. Tulajdonképpen kifejezők is, de mondanivalójuk némi tanácstalanságot szült. Evita alakjának megidézése egyértelmű volt (a Ne sírj értem Argentína című dal szokásos karlendítő póza is megvolt) és Eva Braun alakja is kísért a színpadon. A jelmezek elvihették a nézőket a szexuális devianciáról és a fasizmusról való gondolkodás irányába, eltöprengve a hatalom jellemtorzító hatásáról.
Warlikowski erőszakkal teli világot mutatott, erősen a gyerekekkel szemben elkövetett erőszakra fókuszálva. A bejátszott filmrészletekben elhagyott, árva gyerekek hadát mutatta, míg a színpadon arctalan - álarcos - gyerekek serege jött és ment, Macbeth hatalomátvételét ünneplő vacsorán egyenesen egy csecsemőt szolgáltak fel ezüsttálcán brokkolival körítve, ezt a képet a hatalmas színpad fölé vetítve. Tudjuk, hogy Shakespeare drámájának központi témája: Lady Macbeth nem szülhet már, ahogy Eva Perónnak és Eva Braunnak is gondot okozott ilyen módon kiszolgálniuk diktátor férjük utódlását. Azonban a lengyel rendező ennek színpadi ábrázolásával némileg túllőtt a célon, nem feltétlen válik minden gyermektelen nő az erőszak megszállottjává, ahogy a meddőség sem egyenlő a hatalmi ambícióval.
A rendezés olyan mintha a net-en szörfölnénk, és a Macbeth-témát a keresőbe írva az algoritmus kidobja az adekvát linkeket nekünk, mi meg válogatunk, hogy mire kattintunk rá. Nem vált a rendező javára, hogy a képi világ megteremtéséhez hatalmas anyagi ráfordítással bírt, az viszont igen, hogy erős énekes-színészeket válogathatott ahhoz, hogy a karakterekre lehessen összpontosítani, ne vigyék el a figyelmet hatalmas élőképei (félelmetes nagyságú statisztakart és kórust mozgatott az estén végig), amelyek egy egészen más filmkészítő iskola és stílus szerint, a propaganda filmek világát idézték.
Vladislav Sulimsky a címszerepben hitesen hozta a lelkiismeret-furdalás által megtébolyított Macbeth király pszichológiai hanyatlását, az embert, aki ugyan megragadta a hatalmat, de belepusztul az ehhez vezető tettbe. A legmegnyerőbb alakításában, hogy nem volt a megteremtett karakterben rosszindulat és nem volt démoni sem, egy átlagos földhözragadt fickó, aki belegabalyodott felesége uszályába, ami a trón felé redőzött.
Lady Macbeth szerepében debütáló Asmik Grigorian sokoldalú énekes-színésznőként tűnt fel, minden ott volt alakításában: a hatalom első mámora, az ezt követő depresszió, végül az őrület. Jelenléte van a színpadon, és még ebben a véres drámában is némi humora. (Egy ledes éjjeli lámpával világította magát körbe-körbe az alvajáró áriában, valójában nem véres kezeit kis műanyag fertőtlenítő üvegcséből sikálta, szétesett komikai testhelyzeteket vett fel, ahogy unta az alattvalói bókokat.) Íve volt a hangjának, ahogy színészi játékának is, pontosan érzékeltette egy kiegyensúlyozott, ambizíózus nő drámai őrületig vezető átváltozását. A műértő kritikusok „gyengécskének” titulálták a hangját, nekem kristálytisztán és erősen hangzott, ő volt ezen a színpadon az igazi esemény.
A két legfontosabb mellékszereplő is erős az elődásban. Tareq Nazmi Banco szerepében figyelemreméltó basszus, míg Jonathan Tetelman Macduff szerepében lenyűgöző volt, akit a salzburgi közönség mennybe is menesztett, jelezve, hogy vágyik már egy latinos kiállású, fiatal tenorra.
Philippe Jordan vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat, és ha lehet ilyet mondani felvillanyozóvá tették Verdi zenéjét. A két harmincas énekes: Grigorian és Tetelman sikere elővetítette, hogy lassan jelentős őrségváltás várható az operaszínpadokon szoprán és tenor szerepkörben.
Személyes megjegyzés: közös operanézés Markus Hinterhäuserrel a Fesztivál művészeti igazgatójával. Ha az ember nem a Siemens, az Audi vagy Rolex képviselője, és nem is bőkezű támogatója a Fesztiválnak, jegyet kér a szervezőktől (ár)kategóriát megjelölve, aztán vár, hogy mit kap. A Macbethre az emeleti bal hármas páholy székei jöttek. Az előadás kezdetén a páholy bejáróba beült Markus Hinterhäuser egy pótszéket húzva maga alá, rákönyökölt a széktámlámra és végig „közvetítette” a fülembe a látottakat vezénylőszavakkal: schön, gut, ja, richtig. Felugrálva izgult, mit produkálnak az alkotók színpadán. Amúgy pókerarcú, nem tudni, hogy a Fesztivál művészeti intendásaként mit szűrt le az estéből.
Fotó: a Salzburgi Ünnepi Játékok hivatalos oldaláról
