Nem rémálom, nem lelkiismeretfurdalás-trip, emlékkoncert. Emerenc az emlékezés és a válogatás nélküli irgalom (és a válogatott irgalmatlanság) nagymestere, az Írónőnek meg az emlékezés a szakmája, szépen összejöttek ezek ketten. Gáspár Ildikó rendezése nem véletlenül állítja középpontba az Írónőt, Szandtner Anna Szabó Magdája nem egy rendszerüldözött, női utókornak szóló motivátor, vagy széplelkű lányregény-gyártó, hanem irritálóan okos alkotó, védekezésre-támadásra egyformán kalibrált, nem túl kedves, de bomba csaj. Nehéz az élete, viszont már jól eligazodik benne. De mindig jön egy újabb feladat, és ez most nem a háztartás, hanem Emerenc. Pontosabban az árulás iskolája: elárulunk-e valakit szükségszerűen életünk folyamán, akármilyen jó embernek is tartjuk magunkat? Igen. Elkerülhető-e az árulás? Nem.

A dalokkal - pedig koncertminőség – eleinte nem tudtam mit kezdeni, aztán elkapott a pontosság, a mosolyt nem kereső epikus prózadalok. Meg a profizmus.  Matisz Flóra-Lili zenéje maga a vibe, ahogy nagyobbik gyermekem mondaná.

Jól áll egymásnak a két magára büszke autonóm: Emerenc és Magda, Pogány és Szandtner. Pogány Judit Emerencéből a leckéztetés és kényeztetés nélküli igazság szólal meg, Szandtner Magdájából  a moralizálás romantikáját lepöccentő okosság.

Vajda Milán temperált hisztériájú Férjében van egy élettel való öntudatlan leszámolás, rezignált különállás, meg karcoló humor. Szobotkát elképzelni nem kell félnetek, biztos százféle hallgatása volt, Vajda is többször szenzációsan „választ hallgat” Szandtner Írónőjének.

Jönnek-mennek a könyvbeli sorsok, olyan erős az összjáték – ugye koncert és koreográfia -, hogy nemcsak a fények és a díszlet illeszkedése hibátlan, hanem  Bajomi Nagy, Borsi-Balogh, Ficza, Józsa, Novkov és Kókai is, sőt jöhetne Mátyássy nem csak mv-ként a társulatba. A Kókai-Bajomi Nagy-Józsa hármas vokál néha a görög tragédiák kórusára emlékeztet. A nagy díszletek jól állnak a kicsi Örkénynek, Antal Csaba fantasztikus colosseumja sokjelentésű, nekem a küzdőtér ugrik be elsőre, az is az egész előadás, küzdelem, krízis, túlélés.

Találó a színlap/plakát, űrillúzió, kincugira emlékeztető csészealj.  A kincugi a tárgy történetének részeként kezeli a törést és a javítást, nem is próbálja azt álcázni. Bárcsak lenne valaki, aki arannyal javít minket megtörésünk után és értékként kezel.

Menjen, nézze, aki teheti.

(Csinálja meg már valaki Kókaival a főszerepben A pillanatot. Köszönöm.) 

Fotó: a darab színházi plakátja