Magam is tapasztalhattam, hogy McDonagh darabjának 1996-os bemutatója óta sok minden megváltozott Írországban, ha a darabbéli Connemara dombjai között talán mégsem. A festői ír táj sok helyen megkövült, vidéken még mindig kínzó az életüket ott leélt idős emberek unalma és magánya, ahogy a fiatalok menekülési vágya, akik jobb híján dobbantanak is, kisebb-nagyobb sikerrel. McDonagh trilógiája - a Vaknyugat, A koponya, a Leenane szépe – pont olyan, akár Székely Csaba Bánya-trilógiája, a fekete humor kedvelőinek időről-időre újra kell nézniük.
Most a díszlet és a jelmez komoly hendikepje az előadásnak, McDonagh darabja nem tud megszólalni egy fémkalitkában, műanyag bögrék és IKEA-s összehajtható műanyag bútorok között, sokkal jobb lenne az amúgy színpadon lévő kivetítő adta lehetőségek kihasználása, akár vetített háttérrel üres térben. (Megértem persze, hogy B32 Kultúrtér terme szinte alkalmatlan színházi előadásokra, és fájón nincs pénz díszletre.) Talán csak akkor működhetne ez a külső megjelenítés, ha nem az ír környezet határozná meg az előadást, de konkrét maradt az eredeti környezet, nem sikerült elemelni a darabot általános síkra.
Kovács Lehel rendezőként azt szerencsésen elkerülte, hogy komédiát csináljon a darabból, de nem sikerült a morális és társadalmi tartalmat visszaadnia. Az előadás némileg adós marad a karakterek gyarlóságai teljes feltárásával, és Írország égető társadalmi problémáinak megkérdőjelezésével, ami a drámában kőkeményen ott van. A négy színész szakértő mód játszik a dialógusokkal és az érzelmekkel, a figurák sebezhetőségét mutatják meg, így vészjósló dühkitörésekben vagy erőszakos cselekedetekben nem bővelkedik az előadás. Nevetünk, ahogy egy lány csomós Complannal (ízesített és vitaminozott protein por, bár Éva esküszik, hogy csirkésízű Vitalin hangzott el a a darabban, én bennem már csakis Complan, bármit is mondanak, látom a dobozát) és Kimberley keksszel eteti az anyját, undorral nézzük, amikor az a mosogatóba önti éjszakai edénye tartalmát, de ennyi, nem érződik, mekkora dráma zajlik a színpadon. A kölcsönösségen alapuló gonosz piszkálódás jön át, és az, hogy a lány, Maureen megsejti menekülése útját, amit anyja, Mag sikeresen meghiúsít. Még akkor is igaz ez, ha katasztrófába torkolló a vég, és erősen megmarad az utolsó pillanat, ahogy Maureen minden kapálódzása ellenére anyja megüresedő székében reked.
Mucsi Zoltán csendesen manipulatív Mag szerepében, szemérmetlenül kárörvend húgyuti fertőzésén, mohó pillantásokat vet egy kókuszrúdra vagy fontos, a lányának szánt levélüzenetre. Mucsi színfolt a színpadon a spiccbe vágott, mezítelen lábfejeivel, amint rózsás otthonkában és rózsaszín macialsóban, ronda parókában affektálgat lányával. Dicséretes, hogy nem válik humorforrássá a figura, amikor maszkulinra és nem öregasszonyra játssza ezt a női szerepet. De hiányzik belőle az az irgalmatlan gonosz dög, ami lángra lobbantaná lánya haragját, inkább kicsinyes és házsártos.
Hay Anna túlságosan vonzó ahhoz, hogy középkorú csúnya ír szűzlány lehessen, így Maureen lelki törékenységének érzékeltetésével teszi hitelessé karaktere cselekedetét, de azt kevéssé képes megmutatni, hogy a lány szíve olyan megkínzott, úgy felemésztette a düh, hogy elveszíti józan eszét, ahogy azt sem, hogy anya és lánya egy házban élnek ugyan, de klausztrofób elszigeteltségben.
A játék igazán akkor kel életre, amikor Pato (Kovács Krisztián), az Angliában vendégmunkás falubeli belép Maureen életébe. Kettejük románca kapott egy kis Tennessee Williams-es fedést, a szexuális vágyakozásból és a menekülésről szóló álmokból. Az előadás legértékesebb percei, amikor Pato felolvassa Maureennek írt levelét, amelyben saját magányáról és egy működő lelki és testi kapcsolat, vagyis a szerelem utáni vágyáról beszél. Kovács olyan erőteljesen adja elő a monológot, hogy elvonja a figyelmet az anya-lánya konfliktusról, így eltolva az előadás - eredeti drámától való - hangsúlyát.
Remek Katona László Pato nyughatatlan öccse, Ray szerepében. Egy igazi nemtörődöm, buta hülyegyerek. Esetében Pirityi Emese jelmeze telitalálat. A közel kétméteres, középkorú színész rövidgatyában, tépőzáras cipőben, övtáskával botladozva a ketrectérben. Abszolút ráérez McDonagh világára, és az előadás megváltozott hangsúlya ellenére is tökéletes alakítást nyújt.
A színészi játék számos kiváló mozzanata ellenére hiányérzettel hagytam el a színházat, nem született meg az estén McDonagh Leenane-je, nem ütött gyomosszájon az ír, gyilkosságba torkolló anya-lánya pszichodráma.
Fotó: B32 Galéria és Kultúrtér
