Az előadás egy, a „nyertes a Zsótér-team” élmény. A szövegen érződik Ungár Júlia dramaturg gondos munkája, a textúra friss, szellemes, mai hangzással bír. Ambrus Mária díszlete javította kognitív képességem, az első és második részben is gondosan leszámoltam a játékteret dobozzá sűrítő kék, narancs, piros és zöld gumimatracokat. Semmi jelentősége nem volt a számoknak, de a nagy színkavalkád elérte, hogy mindent lássak magamban, amit a szöveg alapján elmém megszült: tengerparti sétányt, apai házat, kastélyszobát. Benedek Mari jelmezei – mondhatni, szokás szerint – kissé torkomon akadtak, lehet ez tudásbéli hiány, nem ismerem a szerző utasításait. Valószínűtlen stílus, szín-és anyagkavalkád van a színpadon, a címszereplő, Vízityúk fodros lurex anyagú ruhájának szimbolikája meg egyenesen kifogott rajtam.
A cselekményt nehezen tudnám visszaadni. Adva van Edgar Walpor, akit apja, Wojciech Walpor (nyugdíjazott uszálykormányos) művésznek szán. Edgar Walpornak van egy Flake-Prawacka Erzsébet nevű szeretője, aki maga a „Vízityúk”, és akit Edgar a játék kezdetén önnön kérésére szíven lő. De Edgar Walpornak van egy jó barátja is, a szintén Edgar keresztnévre hallgató Lord Nevermore, aki tigrisvadászaton életét veszti. Özvegyét, Lady Alice Nevermore-t a hajdani uszálykormányos azon melegében össze is boronálja fiával. Ám hamar kiderül, hogy a néhai férjet, a másik Edgart is vonzalom fűzte Erzsébethez, míg az özvegynek szeretője van, egy bizonyos Korbowski nevű ingyenélő gazember. Edgar Walpor a házassága előtt még nagy gyorsasággal apává válik, nem tisztázódik a darabban, hogy kiknek a Tadek nevű fiacskáját neveli fel, maga úgy hiszi, hogy Erzsébetét. Váratlan fordulat Erzsébet visszatérése a halálból, amikor is magába bolondítja volt szeretője nevelt fiát, Tadeket. Ekkor elérkezünk a végkifejlethez, amikor Edgar Walpor újra elsüti a kétcsövűjét.
A helyzet bolondítására többször betoppan egy trió, két hangsúlyosan zsidó kereskedő vagy befektető, Szellemer Izsák és Evader Alfréd, és egy mai mód rafinált üzletember Tipowicz Efemér. Nem mellesleg kitör a forradalom, és míg Wojciech Walpor kártyázik a befektető trióval, addig pont „összedől” a világ.
Zsótér Sándor észjárását rég nem akarom megérteni, ellenben színpadi ötleményeit (nem tudom van-e ilyen szó) korlátok nélkül képes vagyok magamévá tenni, élvezni. Most sincs ez másképp, amikor egyenesen „szférikus tragédia”-t vitt színpadra, bár pontosan nem tudom mit jelent ez a műfaji behatárolás. Az előadás halálosan komoly, minden lehetetlen történésnek súlya van, a pábeszédek meg egyenesen filozófiával bírnak. Jó, az kicsit fájt, hogy „nő vagy gyermekem, ezt te úgysem érted meg.”
Zsótér rendezőként belegyönyörödve képes gondolkodni - egy-két produkció erejéig - a színészbe, ahogy tette Trill Zsolt, Rába Roland, Trokán Nóra, Kováts Adél, Major Erik esetében. (Legalábbis én ezt hiszem.) És most itt van egy szerep, ami lényegében a középkorú Kosztya Terpljov, aki akkor régen elvétette a lövést. És a szerephez Keresztes Tamás, akinek alapból sajátja, hogy egyszerre képes elesett és győztes lenni, ha kell nagy, ha kell kicsi, és mindent képes megmutatni egy emberről, egy művészemberről. Edgar Walpor elrajzolt figura, sérülékeny és kemény, dacos és engedékeny, kutakodó és álmodozó, felszínén játszott flegmasággal. Keresztes meg olyan most, akár Buster Keaton, két óra kevés hozzá, hogy gondjai felett gumiarca elmosolyodjon, csak a kesernyés öngúny az, ami felszínre törhet. Övé a szerep. Szép, ahogy ez a lassan őszbecsavarodó, érzékeny színész minden idegszálával koncentrál, diktálja a ritmust, eladja a nézőtérnek Edgart majdnem normális férfinak, akin éppen csak átcsapott az élet halálos hulláma.
Szerelme, vágyott önképe Vízityúk alias Flake-Prawacka Erzsébet, akit vendégként Stork Natasa játszik. Erzsébete kismerhetetlen, hisz megvan ebben a karakterben is a kettősség, akár Edgaréban. Úgy idegesítő és pusztító, hogy ugyanakkor racionális és izgató, igazából akkor fénylik fel, amikor rombol, másba belemar, mástól elmar. Passzol Keresztes ideges érzékenységéhez. A játékban női ellenfele a Lady Nevermore-t alakító Mentes Júlia, aki ellenpontként hűvös, hidegen szexepiles, és vagyonnal a háta mögött nem kell udvariasan rafináltnak lennie. A lady megengedheti magának, hogy okosan számító legyen, szeretőt tartson, és pragmatikusan átlépjen a kellemetlenségeken. Talán nem Mentes szerepköre ez a figura, de imponálóan teljesíti a feladatot.
Edgar apját Mészáros Béla játssza. Érdekes felfedezés, ahogy a színész szerepkört vált, átlép apa figurába. Nagyhangú, magabiztos, akár a fia életét, akár egy ad hoc vacsorát nézve pikk-pakkra döntést hozó figura, akinek sajátos a humora, Mészárosnak pedig van színpadi komikuma, ami jól áll neki.
Három fiatal színész egy-egy kisebb szerepben. Béres Bence alakítja a Gazfickót, De Korbowa-Korbowski Richardot - talán mert a múlt héten láttam az MTVA-n –, aki tisztára Mrożek Tangójának Edekje, csáberő nélkül, nyers primitívséggel csábít, abszolút passzívitásban. Béres a sötét én felmutatásában hiteles, ám belém égett Szilágyi Tibor Edekjének vaskos nemtevése, azzal kicsit adós, mozgás nélkül is robbanó aktivitás sugárzik belőle. Jakab Balázs a Nevermore kastély Lakáj szerepében talán 3-4, vendéget felkonferáló mondattal operálhat az estén, szerepe néma testbeszéd. Különleges fizikai jegyekkel bír, David Bowie Ziggy Stardust-jának kisöccse a mozgásában, mimikájában. Izgalmas mit hoz neki a színpad. Lényegesen nagyobb Tadek szerepét játszó Lelkes Botond mozgástere, aki „apuci”-zós kisfiúból változik a darab végére nevelőapja szerelmének játékszerévé. Két évvel ezelőtt már dolgozhatott együtt Zsótérral, Pécsett a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovját bízta a rá a rendező, ahogy akkor, most is szerencsés alkotói találkozásuk, imponáló az is, mennyit nőtt színpadi magabiztossága, az meg különösen, hogy maradandó figurát hoz a színpadon. Tadek karakterőből süt a nihilizmus, akkor is, ha egy apró szikrára is fellángol benne a romlottság. (Visszagondolva, hogy a Játékszínben a Csodálatos vagy, Júlia!-ban majdnem nem is találtam meg a színpadon, szembeötlő, mit jelent vízióval bíró rendezővel dolgozni, különösen egy pályakezdő színész számára.) Mellettük - szintén kisebb szerepekben – három idősebb Katonás: Ujlaki Dénes, Bán János és Dankó István. Újlaki egy ideges zsebkendős kéztörléssel, Bán egy félig elnyelt nevetéssel, Dankó egy kimódolt karnyújtással akkurátusan belövi saját figuráját. Katonás kicsi master piece mind a három színésztől.
Meghagyom a kritikusoknak az előadás élveboncolását, az írói filozófia, Zsótér rendezői kézjegyének felfejtését. Nekem nézőként elég volt, hogy minden percét élveztem. Mondatról mondatra haladtam a mindenfelé áradó gondolatokkal, élveztem a színészek külön-külön feszültségéből csapatjátékká összeálló koncentrációját. Nem vagyok „újranézős”, de ha tudom, megnézem júniusban, hogy sikerül-e még egyszer ilyen könnyedén és lenyűgözően profin újra játszani ezt a „szférikus tragédia”-át.
Fotó: Dömölky Dániel
