Minden Beckett dráma próbára tesz nézőként, ez is. Ahogy mindig látom, milyen rendkívüli kihívás a darabjai adekvát színrevitele az előadóknak is Az utolsó tekercs sivár darab, egy vénember évtizedekkel korábbi gondolatait hallgatja magnetofonszalagokról, miközben jön-megy, üldögél, és éppen rögzíti a 69. születésnapján aktuális gondolatait. Akárcsak Beckett többi színpadi hősének (pl. Winnie, Vladimir), Krapp figurájának játéktere is igen szűk.
Az alkotók – Vadász István díszlettervezővel és Korpics Móni jelmeztervezővel – némileg elhagyták Beckett leírását, aki kontrasztos, fekete-fehér díszletet képzelt el. Az RS9-ben a fények élesek, de a díszlet és a jelmez, a kellékek meleg színűek, sárgásbarnák. A színpadi tér így is rideg, a minimalista díszlet felerősíti a színészi játékot. A főhős, Krapp egész világa íróasztalára korlátozódik, minden más belevész a fekete alapfalba vagy eltakarja a fekete függöny. Az íróasztal mellett kartondoboz kupacok, rajta egy régi szalagos magnó. Az asztal fiókja és ajtaja felfedezésre vár, a nézőtér irányába néznek, a főhős a nézők előtt tárja fel a fiókok „titkait”.
Bevallom, kicsit megijedtem, amikor az első tíz perc teljes némaságban telt el, Krapp (Széles László) csak szöszöl, igaz, feszültséget kelt, tudni akarja a néző, hogy mégis minek számolgatja nehéz kulcscsomóján újra és újra a kulcsokat, hogy melyik mit nyit az íróasztalban, és mit rejthetnek azok a fiókok, az íróasztalszekrény. Előbb pár banán kerül elő, amelyet születésnapi tortaként elfogyaszt, elvégre éppen 69. születésnapját üli meg, egymagában. A feszültség oldására chaplini, burleszkszerű poén a banánhéjakkal, de ez szerzői utasítás. A néma intermezzo után a színész a függöny mögé siet, hallatszik, ahogy dugót húz, majd visszatér a kezében egy poros, régi könyvvel.
Most van idő megnézni Krappot, amikor leül, eddig csak az tűnt fel, hogy nehézkes a járása. Valójában egy roggyant vénember, szűk nadrágban, gyűrött ingben, sárga mellényben, egy legalább 48-as méretű, keskeny és hegyesorrú cipőben. Az arca halottsápadt, borotválatlan, az orra rezes, őszes, rendezetlen haja szétterül vállain. A hangja betegesen rekedt, a viselkedése visszamutat egy gyerek poénszintjére.
A könyv lapozgatása közben megtudjuk, hogy az egy nyilvántartó könyv, és a harmadik doboz, ötödik tekercsét kell megkeresni, azt akarja újra hallgatni. És ekkor az eddig magányos színpadi figura megduplázódik, a magnószalagot hallgató 69 éves Krappra és a szalagon beszélő 39 éves önmagára. Így a színpadra új szereplő lép, bár csak az öreg én van ott térben és időben.
Az előadásban Széles László az idős Krappot játssza. Szánalomra méltó figurát, akinek emberi esendőségét a komikum és tragikum ütköztetésével érzékelteti. Nem véletlen, hogy Chaplin ugrott be, akinek slapstick előadásmódja a némafilm korszakban forradalmasította a komédiát. A színész erre épít, a túlzott fizikai humorra, a komikus csetlés-botlásra. Ideges, furcsa mormogása, fiatal énjének öreges kifigurázása szórakoztató, ellenben hangsúlyosan piros orra, krákogásszerű köhögése, a függöny mögött többször pukkanó borosdugó hangja azt mutatja, hogy Krapp utolsó felvétele készül, a férfi beteg, talán függő, már a közelében a halál.
Krapp majdnem, hogy utálja fiatalabb énjét, gunyorosan reagál a szalagok tartalmára; “meghallgattam ezt a szegény kis hülyét, akinek harminc évvel ezelőtt képzeltem magam, alig bírom elhinni, hogy valaha is ekkora tökfilkó lehettem. Legalább ennek vége, hála istennek”. A színész mimikával, tekintetével dolgozik, előadása a humor és a fájdalom mezsgyéjén mozog. Egy magabiztos, elbizakodott embert hallgat egy magányos, elhanyagolt ember, aki döbbenten keresi az emlékezetében, amiről ifjabb énje beszél. (A szalagokon is Széles László szól, vitális, erős hangon, egy bizakodó középkorúként.) Az ifjú Krapp szenvedélyes, hisz is abban, amiről beszél, az idős Krapp dörmög, kiégett.
A színpadi Krapp pörgeti memoárját, előre-hátra teker a magnón, és a magnetofonszalagokról szóló beszédfoszlányok összeállnak, újabb és újabb kontextusba helyezve ugyanazt a történetet; „arcom a mellei közt és ő a karomban, mozdulatlanul feküdtünk, de alattunk minden mozgott és ringatott gyengéden fel-le és oldalirányban.” Az előadás legszebb percei, ahogy a színész tekintete, némán játssza, ahogy az ifjú Krapp boldogan feledkezik bele kedvese szempárjába, ölelő karjába.
Az élettöredékeinek csúcsa: „tizenhét eladott példány, amiből tizenegyet kereskedelmi áron szabad kölcsönző könyvtárak vettek át a tengerentúl.” Kiderül, hogy Krapp hibák, önpusztító szokások láncolatán át, a szerelem helyett az írói karriert választotta, amiben megbukott. Rossz döntései, káros szenvedélye okozata, hogy 69 évesen egyedül ül egy rozzant asztal mellett, és csak visszatekinteni tud az elveszettre. Krapp ugyan azt mondja az utolsó jelenetben, hogy bánja a fene, nem sírja vissza, mégis mintha az idős Krapp – kitépve és elhajítva utolsó magnószalagját - sírva borulna a kopott asztalra. Lemegy a függöny – valójában elsötétül a színpad -, az arénából nem egy győztes távozik.
Sűrű, feszes óra az előadás, és nem mindenkinek való. Az nézze meg, aki kétségek nélkül szembe mer nézni önmagával, fiatalkori vágyainak beteljesülésével. És azt is elviseli, ha egy művész teszi ezt tőle karnyújtásnyira, és nem rózsaszín ködben szépeleg találkozása egykori énjével.
