Iza színházban járt - Ádám almái (Radnóti Színház)
szombat, 11 november 2017 12:07

Ádám almái (Radnóti Színház)

Értékelés:
(49 szavazat)

„Minden tetőről látni a napot”

(Radnóti Színház – Anders Thomas Jensen: Ádám almái - 2017. november 6.-i előadás)

Éva: Üldögél az Öregisten tehetetlen öregasszonyként az élhetetlenül kegyetlen világban, ahol az agyunk az értelmetlen szenvedés ellen olyan világot teremt, ahol van ráció, ahol van jó, és amiből az „üdvösség” feliratú ajtón lépünk majd ki. Szikszai Rémusz biztos kézzel, jó ízléssel rendezett előadásban vezet minket a reális és szürreális között úgy, hogy ha csak egy pillanatra is, de könnyebb lesz a szívünk. Aztán megyünk szembenézni a mindennapi Gonoszunkkal mi is.
Iza: Az első színpadi találkozás a pécsiek „almái” volt Jensen művével. Vitathatatlan, hogy a Radnóti színrevitele invenciózusabb. A társulat erős, egyenértékű, átgondolt alakításokkal volt jelen. Szikszai Rémusz rendező nagy színházi mesélő, ésszel, szívvel, lélekkel. A nézőknek kellő időben, jókor kiosztott (makarenkói) pofonokkal. Mégis, a mindig nagyszerű László Zsolt kiváló alakítása ellenére is, Cserna Antal a born to be Ivan. Jókat dumcsizhatnak ők erről a Harmadik Figyelmeztetés próbáin!


Iza: Adam, fején a "Gott mit uns" (a Wehrmacht megjelölése, jelentése véderő) tetoválással közmunkára érkezik Iván parókiájára, egy elég sajátságos rehab-csapatba. A nyitóképben Adam háttal állt a nézőtérnek. A tarkóján lévő felirat, szétvetett lábai, megfeszülő háta megpányvázott bikához tette hasonlatossá. Érezte a néző, a benne tomboló erő tuti elszabadul és pusztítani fog. Aki fogadta, Ivan tiszteletes, rövid nadrágban, rozzant biciklin, mint Nyilas Misi. Az első képből sugárzott, itt Ivannak sansza nincs, mert a világ a húsevőké, ő meg a vegák között is a széplelkűek táborában lébecol. Mindez Pater Sparrow szinte paradicsomi díszletében, ahol burjánzott a zöld, s szedett-vedettsége ellenére is idillt sugárzott a tér, a robbanás előtti csend hamis nyugalmával. Adam-Ivan párosa Pál András és László Zsolt. Pál alakításában semmi túlzás, semmi hamisság, hitelesen ábrázolta, ahogy a náci farkas pofozható báránnyá válik. Az elején adta az ütéseket, a végén Assisi Ferencként tűrte, mert megvilágosodott. A pap sorsa, ereje megtérítette. Sokadik karizmatikus színpadi megmutatkozása ez a színésznek. László Zsolt gondolkodó elme, tiszta lélek volt a színen. Mély átéléssel mutatta meg, ahogy a lelkész elviselhetetlen életét (anyja korai elvesztését, pedofil, zaklató apját, felesége öngyilkosságát, fia fogyatékosságát, nővére prostituált voltát, hivatása kudarcait) a képzeletében szublimálja. Egész színpadi léte over the rainbow volt. Hite úgy tűnt legyőzhetetlen, igazi szent. Ezért volt hihető kiábrándulásának fájdalma, önmaga előtt. (Amiatt kapott meg jobban Cserna alakítása, hogy a színészben talán ott a genetikus összeroppanthatóság, László erős, energikus, árad belőle a biztos túlélés érzete.)
Éva: László Zsolt Ivánja által teremtett világ álmélkodnivalón egyszerű, maximum három mondat után eljut a „nem egyszerű harcolni a gonosszal, de mi tudatosan ezt tesszük” -mondanivalóig. Nyilvánvalóan hülyének nézik a patronáltjai, de szeretik elkötelezettsége miatt: a kitaszítottak, sérültek, kétségbeesettek megtanulnak kapaszkodni. László Zsolt Ivánjának a papi teendők logisztika, a prédikáció - az unikális gyülekezet miatt - kissé ironikus-ingerült népnevelés. A hite szétszálazhatatlan az életétől és akaratától: nem pap ő, hanem példa. Pál András neonáci Adamja is hívő: hisz magában, erejében és az erőszak hatalmában. Két egyforma erős meggyőződés csap össze: győzzön a jobb. Pál Andrásnak ez a sokadik emlékezetes radnótis alakítása: kiváló színészi kondícióban van, jó időben, jó helyen.

Iza: Schneider Zoltán alakítása megint kis gyöngyszem. Itt éppen elhízott, alkesz, mára nőket erőszakoló hajdani tenisz-sztárként. Bumfordian bájos, ahogy az Unicumot orvosságként kanalazza, a sört mézes teaként dönti be, s életfilozófiája ”a lényeg, hogy igyál sok tejet”. Bálint András hajdani láger-náciként emlékezetest villantott, ahogy Radnay Csilla is, alkoholista, terhesen tigrismentő nimfomán hippiként. Gazsó György  alakításában szép volt a doktor materiális világnézete szétesésnek megmutatása, ahogy képtelen a lehetetlen, de mégis megtörtént elfogadására. Rusznák András benzinkutakat rabolgató arabot formált, „baszni meg a teve”-t ordítással. Khalid szerepében meggyőző a színész, még össze-visszalövöldözése is művészien jó. Adam hasonszőrű társainak bőrfejű csoportja (Kelemen József és Hajdú Tibor, Konfár Erik és Vilmányi Benett  e.h.-k) epizódszerepeikben pontosak voltak.
Éva: Rusznák András és Schneider Zoltán jó egyensúllyal teremtenek együttműködő terápiás beutaltakat: Rusznák Khalidja szépen tartja a tempót: hol tragikusan mély, hol börleszk-szerűen felgyorsult pillanatokat kapunk tőle, Schneider teniszezőjét pedig egyszerűen szeretjük, pedig a figura pusztítja magát rendesen és társainak is ártalmára van. Radnay Csillát vendégként is jó látni a társulatban, az előadásnak különösen erős része a  László Zsolttal való azon jelenete, mikor felelősségre vonja, hogy hazudott gyereke fogyatékosságáról. Gazsó György alakításának kegyetlen materializmusa néha sok, az ízléstelenség szélén egyensúlyoz az orvosi cinizmus ilyen erős felmutatása.

Iza: A Radnóti színpadán lassan megkerülhetetlen az ún. Csomós Mari-effektus. Színpadon is vagyok, meg nem is. Itt éppen Ősöregasszonyként, vagy/és Istenkét mesélve el Jób-történetét. Erős volt a monológja, mégsem éreztem úgy, kihagyhatatlan lenne. Ami viszont nagy truváj volt a rendezőtől, az  Újvári Milán felléptetése Iván tolókocsihoz láncolt, értelmi fogyatékos fiaként, aki egyszer csak apja megelevenedett képzeletévé vált és egymaga lenyomta az Ének az esőben összes kunsztját, párszor körbepördülve a színpadon. Ez talán az előadás csúcspontja volt.
Éva: Csomós Mari jelenléte lírai volt, a figura a transzcendenciát képviselte, fel-felbukkanó huncutsággal, néha könyörtelennek ható némasággal. Újvári Milán tánca maga volt a csoda, s  maradandó szépségű László Zsolttal való meseolvasásos jelenete.

Iza: Szikszai Rémusz brutálisan durva jelenetekkel operált, az orr-és kartörések, a reccsenő csont és spriccelő vér elborzasztó, ahogy az emberi fölénnyel, puszta erővel való visszaélés megmutatása is. Számomra furcsa volt a zárórész. Bóta Gábor kritikájában már spoilerezte, így én is. A Baltazár Színház tagjai, arcukon a Down-szindrómások mindig mosolyával, hamiskásan éneklik az Öröm-ódát. Ez még talán rendben is lett volna, üzenet. De ahogy a szerepelők csókolgatták, fejüket, kezüket sérült embertársaiknak, az nekem mindent hamissá tett. Elfogadás helyett, visszatolta őket, „a sérült, kötelességünk támogatni” kategóriába. Persze ez az előadás még ezzel együtt is egy szép színházi este volt.
Éva: Gondolkodásra késztet a fogyatékos emberek szerepeltetése a színpadon. Szíven vagyunk ütve, mosolygunk, de távol is tartjuk magunkat, az érzelmi azonosulás első pillanatai után és óvatosan kutatjuk, hogy mi az oka az utolsó jelenettől a tapsrend végéig tartó színpadi jelenlétnek. Itt fontos Szikszai Rémusz arányérzéke: egyrészt erőgyakorlatként kitartatja velünk az utolsó pillanatig a toleranciánkat, másrészt ez szürreálisan zárja az előadást. Azon meg gondolkodjunk csak el kissé, hogy a sérültség külsődleges jegyeit miért is bírjuk rosszabbul, mint a belső torzulásokat.

(Fotó: Véner Orsolya)

Megjelent: 5152 alkalommal