A kolléganő írt a vidám és dicsőségesen emelkedett részről – Rajna kincse, A walkür, enyém Siegfried és Az istenek alkonya. Akit a sztori érdekel, nyisson ablakot párhuzamosan a Wikin, mert nem lesz szájbarágás. Az, hogy Schörghofer félszcenírozott rendezése nem hogy időtálló, hanem letisztultan éles, koncentrált és  a mindenségről – inkluzíve annak igen nagy részéről, Wagnerről – gondolkodni hagy, sőt kedvet csinál, a lényeg.  

Nyilvánvalóvá válik, hogy a nagy hollywodi sagák történetei és zenéjük honnan van, a wagneri filozófiai hozzáadott értéke nélkül. (Most is látunk torz Gesamtkunstwerk-igényt egynémely vezérigazgatói székbe töltött kombattáns néhai alkotótól, aki paradox módon csak hatalmi centrumként marad majd fenn. )

Józanító tapasztalás/Hogy nincsen többé/Nagyszabás - írja   Térey János a Paulusban és tényleg:  négy nap alatt rácsodálkozhatunk arra, mi is volt az a bizonyos Nagyszabás. Jön Stefan Vinke bárdolatlan, lehengerlő, vágyakozó és tudatlan Siegfriedje, töri-zúzza Gerhard Siegel pazar Miméjének érveit, taktikáját és stratégiáját, akar, ő a tudatlan és független, istenien erős, tiszta hős. (Két élettel, artisztikummal teli, technikás tenor, élvezet ez, kérem.) Vinke nem hozza külsőben a szépfiúságot, de hozza a szikrázó és vitathatatlan energiát: akar, öl, érez, megszerez. Eljut oda, hogy lépésről - lépésre - egy nagyobb terv részeként – Brünnhildére méltó legyen.

A nő, a vágy tárgya, a jó, az ismeretlen ismerős – megkapni maga a teljesség. Mindkettőjük számára félelmetes a nevenincs új valóságba beleveszni – ez maga az önátadás.  Allison Oakes Brünnhildéje kiváló partner ebben, líraisága távlatos, alakítása ereje annak ellentmondásos szépségében rejlik: kitágítja a pillanatot, az igenjében az örök hűséget lehet felfedezni. Autonómia és önátadás egyenrangú Brünnhildéjében.

Tomasz Konieczny Wotanja szenzibilsebb, melankolikusabb, az összecsapásra készülés szépsége a bukásra készülés bölcsességét jelenti. Mikor Siegfried a Nothunggal  széttöri a világkőrisből hasított dárdát: buknak az istenek és hol vagyunk még a  végső tűz fellobbanásától. Walter Fink sötét mély basszusa, mint a hematit, Fafnere sárkánnyá nő, bölcsessége is hatalmas lesz – része a végzet-játéknak.

Kálmán Péter Alberichje az egész Ring nagy ajándéka, Az istenek alkonyának Hagenje, Albert Pesendorfer méltó hozzá. Erő, sötétség, kilátástalan akarat, a  végzet kezdete és beteljesítője – kiválóak. Nibelung fogalmának megértéséhez elég felidézni azt az idegrendszerünkben hagyott nyomot melyet kettősüktől kapunk (Schläfst Du, Hagen mein Sohn).

Gál Erika Erda, a rendezés a korábbi Erda-képet újjá alkotta, sötéten szép, magasztos drámai altot hallunk, nő a dignitás, tragikusabb a jelentől való elfordulás. Zemlényi Eszter erdei madara a könnyedség maga, csillogó szép, emlékezetes szoprán.

No és a Götterdammerung, aki ennek első részét kibírja, haladó Wagner-rajongónak minősül. Lauri Vasar Guntherja és Pasztircsák Polina Gutrunéja színészileg is kiváló, élvonalbeli alakítás.  Brünnhildeként újra Catherine Foster jön, ural mindent,  a világtragédia zárása nem is kerülhetett volna méltóbb kezekbe.

A wagneriánus b-középbe jó tartozni. A Fischer-féle Wagner-ünnep sokáig referenciapont lesz.

(A képen Stefan Winke a MET-ben, Siegfrideként.)