Iza: Két asszony, egy házvezetőnő és egy írónő emberi kapcsolata, kis mellékszálakkal színesítve: az írónő férje, barátok, szomszédok, rokonság, hatósági közeg. Két intellektus összecsapása: a kiművelt emberfő vs. a született, genetikus emberi bölcselet. Kozma András dramaturg egyrészes darabra szabta a regényt, szereplőket, történéseket, sőt még Violát, a kan farkaskutyát is elhagyva. De kerek maradt az életmese. Kiss Beatrix „sokajtós”, szemet nyugtató, fehér/bézs/szürke alapszínű térbe tette a játékot, néhány elegánsabb polgári berendezési tárgyat elhelyezve. Vélelmezem, Szabó K. István rendezővel közösen színesítettek a letisztult környezeten, amikor a hátsó-és oldalfalra a videótechnika segítségével egyszer csak virágmezőt vagy éppen ez egyik főszereplő belső titkos monológját vetítették ragyogó színekben, és ezt érzékeltetve bekapcsolt a színész mikroportja is. Rátkai Erzsébet jelmeztervező nem idomult ehhez a térbeli egységhez. A két főhősnő jelmeze ugyan egészen kiváló, de Emerenc barátnői: Polett és Sutu ruházata majdnem karaktergyilkos, teljesen másfele viszi a szereplők jellemét, és szemmel láthatóan megkínlódtatták a két színészt.
Éva: Egy valóságos és több fehér, álombeli jelzésajtó, mind csak keret. Fénnyel írtak az érzelmileg felhangosított jelenetek, jönnek-mennek az események regényismeretet és Szabó Magda életművet feltételező dramaturgiával. Hol álomszerűséget, hol sültreált érez a néző, de gördül az előadás, nem zökken. A videotechnika, a mikroportos-visszhangos technika kiemel és elemel a reálisnak amúgy sem tekinthető térből. Az egész olyan, mint egy tisztára sikált lelkiismeretfurdalás, visszatérő álmok egymásutánja.
Éva: Udvaros Dorottya tehetsége ökonómiájával lassan indít, teheti. Együtt megyünk a szereplők sorsát részben-egészben kibontó történettel, és az ő szikár történetmesélése az, ami fékezi az egyáltalán nem veszélytelenre fogalmazott álombeliség sodrását, szúrja le a realitás és a figura különleges moralitásának referenciapontjait. Az ő szerepének gravitációja az, amivel birkózik az Írónő, és az ő alakításának gravitációja az, amivel birkózik az írónőt játszó Söptei Andrea. Udvaros Dorottya Emerence nem hagyja magát megzavarni, nem küzd az ismert világgal, veszteségei, élete nem eldugott, hanem elzárt, magánya titkosan mitológiai. Ezért is az előadás egyik legjobb része, mikor az Írónő az összes társadalmilag bevett érvvel próbálja meggyőzni az elszegődésről Emerencet, aki hol mozdulatlanul, hol automatikus, csaknem jókedvű tevéssel-vevéssel mutatja meg: az ő döntése nem érvekre születik, hanem morális mérlegelés alapján. Udvaros végig uralja a szerepet, jelenetről-jelenetre képes többet hozzáadni Emerenchez. Emerenc kórházi búcsúja a tanulság átadása könyörtelen pillanata és valami kis sajnálaté is: ennyit tudtam neked mutatni Írónő, az ember nem játék, nem áruljuk el, most megtanultad. Ahogyan Udvaros hajtogatja a takarót, kendőt, ahogyan azt arcára teríti, a saját temetésének rítusát játssza és egy autonóm ember utolsó döntésének pillanatát teszi mindezek mögé. Magasiskola.
Söptei Andrea Írónőjétől fontos dolgot vesz el a rendezői koncepció: a humorát. Befeszíti egy megbánással eluralt érzelmi alapállásba, innen bármilyen (más) motivációt, érzelmet, változást nehéz jelezni, pedig Söptei gazdag eszköztárú, flexibilis, érzékeny alakításokra képes színész. Rajta van az a teher is, hogy a fejgépes-vallomásos-bűntudatos részeket abszolválja, ezek azonban egy emóciójú, összegző helyzetek. A felemelt mutatóujj (tanítás, figyelmeztetés) utólagos kínosságát hozzák inkább, mint a megtisztulást.
Kicsi és finom alakítás Martos Hanga egyetemi hallgatóé, aki a fiatal Emerencet idézi meg álomképekben, szimultán is a valós történésekkel. A rendezői koncepció adta csekély jelenléttel, de annál nagyobb előadásbeli jelentőséggel a fiatal színésznő szabálytalan szépsége, alkata okán is élni tud.
Iza: A regényben Emerencnek három barátnője van, a színpadra most kettő léphetett: Sutu, a gyümölcsösbódés és Polett, a vasalónő, Adélka eltűnt. Mindkét színésznőt szívből sajnáltam, a regénybeli karakterekhez köszönőviszonyuk sem volt színpadi jelmezeiknek, holott jellemük hasonlott, de színpadi ruhájuk erősen lehatárolta játékterüket, a lehetséges szerepépítést. Polett (Gidró Katalin) külsőleg akár Betty Boop, a Paramount által kitalált rajzfilmfigura a ’30-as évekből, cipőgombszerű szem, pisze orr, fekete bubifrizura, egy sztereotip francia nőalak, aki kicsit azért hajazott Popeye feleségére, Olivára is. Még egy francia származású vasalónő sem járhatott így a hatvanas években. Aztán jött egy pillanat, egy nagyon béna kártyatrükkel, és Polett Sarlotta Ivanonovnává vált. Gidró Katalin, aki nem kezdő színésznő, Júliától Julikán át Jelena Andrejevnáig már sok mindent maga mögött tud, nem igen tudott kitörni a jelmezbörtönből.
Szűcs Nelli harcosabb volt, de Sutu színpadi ruhája szinte értelmezhetetlen a történetben. Fekete-szürke simléderes kötött kalap, fehér, csokornyakkendős mintás blúzocska, lyukacsos horgolt mellény, virágmintás kertésznadrág, fehér gumipapucs, mindehhez angol vagy francia feliratú fekete-fehér kendősál a nyakában. Az egyetlen, ami illet a ruhatárból Sutuhoz, az az ujj-nélküli kesztyű volt. (Ha a többiek maradtak az eredeti korban, XX. század közepe, vajon Polett és Sutu miért lett szinte geg, külsőségre épült bohócfigura?) Pedig Sutu az egyetlen az egész kompániában, aki igazán ismerte Emerencet, és bátorsággal, józanul végigelemezte magában a lehetőségeket, átgondolta a beteggé vált, munkaképtelen cseléd helyzetét: „Utcára nem kerülhet, de ha az alezredes segít neki, átveszik elfekvőbe, akár valami jobb öregek házába is, vagy tartja az öccse, vagy ha csakugyan így gondolja, az írónő. A házat viszont gondozni kell, a havat elseperni, nemcsak itt, ezen a járdán, a többi házak előtt is, amelyekre szerződést kötött, amelyeket elvállalt.” Pedig Emerenc bódét - így munkát - szerzett neki, etette. Akit úgy jellemez a regény: „Sutu … nem szeret se téged, se mást, ez a képesség hiányzik belőle, de számtalan más előnyös tulajdonság pótolja. Sutu, ha megbecsülöd, segít neked a sírodig, mert nem hozhatod soha veszélybe. Se titka, se ajtaja, s ha lesz is valaha, nincs a sziréneknek olyan énekük, amire Sutu kinyitná bárkinek.” A színésznő megpróbálta a lehetetlent, amit sikerrel abszolvált is. A mást sugalló jelmeze ellenére, kis színpadi fogásokkal, pillanatnyi villanások összetett sorozataként eljátszotta a regénybeli Sutut, amit maga gondolt róla, s amit Szabó Magda körülbelül megírt. A ruha ellenében adott karaktert a nőnek, kicsit marconát, látszólag érzések nélkülit, férfiast, fogpiszkálóval a szájában, melós nadrágrántással: egy piaci handlét. Ha ötmondatos szerep jut neki, akkor abban az öt mondatban kell megmutatnia a teljes jellemet, a szereplő életét. Most az Írónőtől kierőszakolt leves kikanalazása, a csontvelő kiszopogatása volt a „kisremekmű”, hogy észrevegyük Sutut, na meg az Emerenc sorsáról való ítélet színpadon való keserű kiköpése.
Éva: Alezredesként Tóth László, Unokaöcsként Herceg Péter, Főorvosként Bakos-Kis Gábor, Brodarics úrként Varga József teremt önálló figurákat, alakításaik volumene egymáshoz igazodó és igazított összjátékot is mutat. A filmforgatásos/megidézéses szcénákban pillanatok alatt alakulnak át lidércnyomás-rémálom-álom síkon bármilyen csoporttá, váltatnak érzelmet a közönséggel. Tóth László alezredese bírt számomra legtöbb színnel, tartásos, szordínósan okos, rendes embert teremtett a figurából.
Iza: Rudold Ödön, mint „az Írónő férje” majdnem csak a jelmeze volt, sőt az az élére vasalt, ’50-es éveket idéző bő öltöny sokkal többet mutatott egyelőre. Majdnem a bemutatót láttuk, hiszem, hogy ezen a hisztis, hangos, amúgy semmilyen figurán dolgozik még a színész, megpróbál „megmaradni Szobotkának”.
Éva: Nézve a darabot, már fejben osztottam a szerepeket A pillanathoz. Írja meg valaki a színpadi változatot és játssza el Udvaros Creusát.
Iza: Éreztem a színházban, hogy Szabó K. István rendező erősen átgondolta. De, hogy a sorstörténet nyomasztó voltát lazítsa, beszúrt kis jeleneteket, amelyek - számomra - darab idegenek voltak. Nem is tudom, hogy görög Kórusnak vagy filmszerű szkeccseknek írjam le, ahogy színre vitte például Emerenc ünnepi menüjének leírását vagy az írónő más írásából egy-egy jelenetet. Megbontotta az előadás egységét, a zárt, sűrű drámaiság jobban megfogott volna. Hisz magában a regényben is vannak mosolyogtató történetek, események, különösen 50-80 év távlatából visszatekintve, az akkori egészen köznapi életfrusztrációkra, mint például egy házfelügyelői lakás megkaparintása. Nem csillagszórós, de a regényhez méltó – ahogy az angol mondja low-key - előadás született, különösen, hogy egy jeles színésznőnek a helyzetbe hozása volt a cél, ami abszolút teljesült. A nem éppen bohém, mélyen hívő, ízig-vérig bölcsész Szabó Magdának akár még tetszene is.
A felvétel Eöri Szabó Zsolt.
Szabó Magda: Az ajtó (Nemzeti Színház)
Zárt ajtó
(Nemzeti Színház – Szabó Magda: Az ajtó - 2021. szeptember 19.)
Iza: Szeredás Emerenc figuráját a két Szabó, Magda és István, meg persze Helen Mirren, ha nem is állócsillaggá varázsolták, de nemzetközi irodalmi és filmes körökben közismertté tették. Még egy színház vezető színésznőjének sem fenékig tejföl a teátrumi lét, a ziccer szerepek sem sikerülhetnek mindig. Udvaros Dorottyának most összejött. Csendes alázattal, belülről fakadó, szomorú mosolyú ragyogással tette magáévá Szeredás Emerenc karakterét. A Nemzeti társulata pedig példásan alájátszik. Jó ütemű, ihletett előadás született.
Éva: A MITEM-en nézzük, rácsodálkozom, hogy a közönség nem „szakmai”. Miért nem kíváncsiak Udvaros Dorottyára a többiek? Udvaros az, aki mondhatja a Nemzetiben, hogy „elvárom” és akitől nemzeti lesz a színház. És tárgyilagosan derűs, de öngyötrően tiszta Emerencet játszott. Szépen kilépve a koncepció elé, azt csinált, amit akart és úgy, ahogy csak ő tudja.