Pedig, amire elérünk a sztori végére, amikor is a Csepel-sziget-i Horthy-ligetében sínylődő népet a cigány mítoszvilág istennője kivezeti „a rasszhiszemű Európából a Himalája csúcsainak tiszta szabadságába”, történik egy és más. Felismerjük a görög mítoszok alakjait, hallunk számos természettudományi axiómát, meg jó pár romagyilkosság történetét, és kihalljuk József Attila sorait is.
A „mese” röviden. Sunya az első ember - „az ember az Univerzum legkreténebb teremtménye” -, saját hányásból három asszonyt gyúr magának, egy fehéret, egy feketét és egy barnát. Mindhárman fiút szülnek neki: Ábelt, Káint és Csávót. Ez utóbbi fiú az első szeretőtől, a cigányasszonytól fogant, aki megátkozza Sunyát hűtlenségéért, és bosszúból már méhében eltöri fia egyik lábát és kezét. De Csávó mindenek ellenére életben marad, és a szenvedéstől megkeseredve legyilkolja féltestvéreit, hogy aztán maga nemzzen tengernyi utódot, köztük a szabadítót, Mózest. A megcsalt cigányasszony felszáll az égben és egybe kel a Szélistennel, majd felbukkan a történetben egy süketnéma Noé, egy Diri nevű – nagyon-nagyon okos - cigány az ő Dundi nevű feleségével, meg Diri-Dongó is. A mesei szálak össze-vissza volta ellenére a történet fontos kérdést jár körül: a működésképtelen emberi közösséget. Amelyekben évezredek óta „ha ütnek, üss vissza”-elv a legfőbb, az együttélés körkörös viszályok forrása, és sosincs közös nevező. Kivéve, ha erőskezű a vezető, de ő meg a népharag által általában csúnyán végzi. És aki ennek közepén alkotni akar, annak meg mintha állandó disszociatív zavara lenne.
Bezerédi Zoltán sötét öltönyben érkezik, alatta sűrűn hímzett, színes selyemmellény, kezében hegedűtok, akár egy cigányvajda. Kicsit fáradtnak tűnik, ahogy a szája körül keserű vonásokkal oldalról besomfordál a Sufni játékterébe. Kívülálló, hosszú köszöngetéssel akar elvegyülni a (nézői) társaságba, és fizikai cselekvések láncolatával veszi birtokba a teret, kezdi el színpadi életét. Az előadás alatt végig megőrzi a kívülállóságát. A játéktér is úgy van elrendezve, hogy állandó mozgása közben sokszor hátat fordítson a közönség egy részének, nincs vele a nézőnek szemkontaktusa. De képes rá, hogy a nyakszirtjével is figyelmet keltsen, jelenlétének, ha tetszik alakításának legfontosabb ismeréve az intenzív érdeklődés fenntartása.
Ahogy „betáncolja” – néha a szó szoros értelmében - a Sufni piciny terét, arcának rezdülései hitelesítik a történetében megjelenők életét. Ő a tolmácsuk, egyben a megalkotójuk is. Bőséges mesterségbeli tudása, színészi eszköztára arzenáljának szolid megcsillantása révén, érzékenységgel, kitűnő megfigyelőként villantja fel a karaktereket. A képzelete, a magából hozzátett életismerete teszi elevenné a figurákat. Hiába nézzük kutakodón egy méterről, nem kapjuk rajta, hogy játszana. A pici térben maga is éli a történetet, a mesében létezik. Ráadásul pofonegyszerű, „tiszta” színészi játékkal. Holott a mesterségbeli kihívás iszonytató, a szöveg mennyisége és szerkezete miatt. Nem kínlódik vele, csak fintorai, gunyoros somolygásai láttatják művészi lelkiállapotát, hisz erős, üresjárat nélküli koncentráció a produkció. Nincs idő a következő mondaton törni a fejét a végeláthatatlan körmondatokban. A titok az lehet, hogy szereti és tiszteli a történetet, nincs dramaturg, rendező, az előadás teljesen az ő szellemi terméke, húsa és vére.
Adódik is a kérdés, lehet-e a játszott szerep valamiféle üzenet, amit a színművész mond saját koráról? Hisz Bezerédi nem klasszikus szerepben áll a színpadon, és a játékstílusa sem mondható klasszikusnak. Egy köznapi embert látunk, akár éppen Bezerédi Zoltán budapesti polgárt, aki dohog kicsit az emberi természeten, a családja, városa ügyes-bajos dolgain, a közállaptokon. A kérdésre feltétlenül igen a válasz. Megismerjük a színész emberi állásfoglalást, amely az alakítása mögött húzódik. És megértjük a rezümét - persze az író, Kácsor Zsolt gondolatainak tolmácsolásán át -: „Innen most el kell húzni a retekbe tesók.”
Fotó: Ladjánszki Máté
