Hazamenni egy előadásba     

(Katona József Színház – Jánossy Lajos: Itt élet – 2024. október 10-i előadás) 

Éva: Az Itt élet az én generációm előadása, minden mondata a helyén, elkerüli a melodrámát, a nosztalgiát, a negédet, kritika és odatartozás egyszerre, sok együttérzéssel önmagunk iránt.  Türelmes előadás ez, mindenkinek eljön egy nagyon erős monológja, megéri kivárni. Ez az előadás húsz év létstratégiai pannója, kukucskálás, keserűség, és örvendező berohangálása egy visszahozhatatlan kornak. Szerettem nagyon néző lenni, többszörnézős előadás.

Iza: Úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy az érett Kádár-korban nőttem fel, a végnapjain váltam felnőtté. Ha ez az Orbán-rezsimre esik, egészen más ember vált volna belőlem. Az előadás a ’80 után születetteknek ugyanúgy történelem, ahogy 1848 vagy a Mohácsi-vész, ellenben az X-generáció második hullámának: újra gyerekkor. Nem nosztalgia, hanem annak a keserű-boldog megélése, hogy mennyivel több jóravaló emberrel találkozhattunk a közéletben, a tv-ben, és mennyivel jobb volt abban a meggyőződésben felnőni, hogy a rendszer alapjaiban rendben van, ha nem is volt így. Az előadás saját tömeggel és térrel bír, méltó igazgatói abgang Máté Gábortól. 

Mumpicok a Katonában  

(Katona József Színház – Tarnóczi Jakab: Radical relax – 2024. október 11-i előadás) 

Éva: Tarnóczi Jakab nem az én generációm, de még lehet az én rendezőm. A Radical relaxban előadáson belül műfajt vált, és megint tudatosan eltünteti a láthatatlan negyedik falat. Jól szórakoztam az első félórára eső többrendbeli nézői tanácstalanságomon, hisz az előadás szerkesztése átírja az ötvenéves színházi idegrendszeri sablonomat, töri a rítust, hálistennek. Vajdai alakítása járulékosan lerombolja a lélekkufár-ipart, miatta nem tudok már komolyan venni gurut, szellemi vezetőt, trénert, döntésközpontú életviteli mentort, angyallátót, virágterapeutát. Bányai Kelemen Barna Hollywood glamour korszakának is díszére válnék, és úgy lepördít egy Családi körbe illő vérrealista nagymonológot, hogy visszatapsolnám. Rezes Juditban Máthé Erzsi-s erő van, ahogy táncol, az olyan erős, szabad és önazonos, mint Molnár Piroska kaposvári Cecíliájának „Kvittek vagyunk”-ja. 

Iza: A ’60-as években hippik lázadtak hátat fordítva a fogyasztói társadalomnak, és mára nemcsak a gyerekeik, lassan az unokáik is felnőttek. Ők talán beilleszkednének, mégsem találják helyüket a 21. század második évtizedében. Ha kilátástalan volt a rendszerváltás után szegény és/vagy értelmiségi családban gyereknek lenni, mára még inkább az. Pedig „kell egy hely….hol néha másról álmodunk.” Tarnóczi Jakab pedig kitalálta, hogy a tinédzsereknek és a fiatal felnőtteknek ez a hely legyen a színház. Nem azt mondja a színészeknek, hogy ne nézzenek ki a nézőtérre, mert ott egy fal van, hanem felviszi a nézőket a színpadra. Vannak persze, akiket sosem fog megmozdítani, de a fiatalabbak – számos kevésbé fiatallal – örömmel benne vannak a buliban.   

A színjátszás „keresztapja”  

(Orlai Produkciós Iroda – Botrányhős - 2024. október 23-i előadás) 

Marlon Brando minden idők egyik legelismertebb filmszínésze, holott közel sem aknázta ki tehetségét. Ráadásul egy olyan földrésznyi országban, ahol csak a most van, a múltbeli siker nem siker, és ahogy F. Scott Fitzgerald fogalmazott: „Az amerikai életben nincsenek második felvonások”. Brandonak persze volt második felvonása, amikor leírják, ő meg újra szupersztár lesz, majd hátat fordít az egésznek. De ezzel sem ő, sem Hollywood, és az amerikai közönség sem tudott megbirkózni. Klem Viktor viszont a színész személyét övező legendával igen, prímán eligazodott a Brando-mítosz megfoghatatlan és áthághatatlan ködében. Monodrámájával fellebbenti a takarást, és nem csak az egykori botrányhőst, de a siker és kudarc páros országútján száguldozó embert is megmutatja.